12 Levels of Hell - 00. Rész - Prológus

Hellobello!


Hát ide került ki újra a történet, remélem nem lesz gond vele és mostantól itt is szeretném folytatni :)

Emellett sok más írásom is majd megtalálható lesz itt :)


12 Levels of Hell - Prológus
Besorolás:
  • Fantasy (Pokol után)
  • Több részes kisregény
  • Nagyon kevés romantika
  • Darkosabb
  • Akció, harc,
  • kisebb őrület

Jó olvasást!  :)

***
Crash Clock Time Wallpaper HD Wallpaper
*Ring, Ring* Csörrent meg az ébresztő órám. Ami azt jelentette, hogy reggel hatra járt az idő,  munkába,  majd suliba kellett mennem.
– Kérlek!  – nyögtem fel, ma nem volt meg a kellő affinitásom hozzá,  hogy korán keljek. – Még egy pillanat!
De az óra újra csörögni kezdett. Még jó,  hogy így állítottam be, garantáltan felkeltett.
– Hmm. – dobtam le magamról a virágos paplant. Az ágy melletti ablakhoz sétáltam, kinyitottam, majd széttártam a zöld zsalukat is. Hideg levegő csapott meg, amin nem is nagyon csodálkoztam, hiszen nem sokára be fog állni a tél. Viszont kitisztította a fejemet és máris frissebbnek éreztem magamat, mint 5 perccel ezelőtt. Sebesen körbenéztem a dublini kis utcán, amiben lakott a családom és én. Mindig ugyanaz a kép fogadott. Szembe egy ormótlan bézs színű ház, a jobb oldali szomszéd fás kertje, amiben több a gaz, mint a fa és a baloldalon pedig az üres telek, ahova kijártam régen játszani. Volt ott egy csodálatos almafa, ami most mezítelenül ácsorgott önmagában. Szinte meg is esett rajta az ember szíve, olyan egyedülinek látszott.
Viszont a busz nem fog megvárni, úgyhogy sietnem kell. Már fordultam is és az ágyammal szemben lévő szekrényhez caplattam, azonnal kiástam magamnak egy kockás inget farmerral.
*Bumm* Estem hanyatt a földön, mikor próbáltam magamra ráncigálni a nadrágot.
– A fene! – szusszantam egyet. Bevágtam az oldalamat, ami eléggé sajgott. Megfordultam a kék szőnyegen, hogy talpra álljak, de az ágyam alatt a sötétben csillant valami. Egy medál volt az, fekete alapon egy vörös kő. De amint belenéztem furcsa émelygés fogott el. Mintha a kőben valami füstszerű lebegett volna, mozgott, szállt, kavargott. A drágakő elkezdett a kezemben melegedni és lüktetni.
"Gyere hozzám!" Suttogta egy távoli hang, teljesen beleremegtem. A parancs hangja végig borzongatott, csontomig hatolt. Már majdnem mozdultam is, hogy tegyek a kívánság szerint.
– Lana! – jött édesanyám hangja. – Nem kéne menned?
– De jövök már! – kiáltottam ki és elszakadtam a kőtől. Máris könnyebben lélegeztem és a medál pedig visszanyerte eredeti hőmérsékletét és mozdulatlanságát.
Zsebre vágtam, majd felkaptam egy fésűt és vörös hajamat igyekeztem tűrhetővé tenni. De már nem volt idő, így a táskával kirohantam.
– Végre! – nézett rám édesanyám mosolyogva. Vöröses barna haját egyszerű fonatba viselte és egy fehér hálóing ölelte körbe alakját. Már túl van negyvenes évein, de úgy gondolom, hogy már nem öregszik, csak bölcsebb lesz. Barna szemeivel végig nézett rajtam. – Így fázni fogsz! – korholt meg és vékony száját vonallá préselte, kezeit tördelni kezdte.
– Nem, viszek kabátot! – adtam egy csókot az arcára és felkaptam a reggelimet. – Délután jövök,  ha minden igaz előbb. – siettem az előszobába, ahol már várt rám a bakancsom.
– Szeretlek és vigyázz magadra! – integetett nekem, én pedig már kinn is voltam a hidegben. Órámra pillantottam, 3 percem volt, hogy elérjem a buszt.
– Na, gyerünk! – vettem egy nagy levegőt, mely végig égette a torkomat, annyira hideg volt. Rohanásba kezdtem, ahogy csak tudtam, ki kellett futnom az utcából, onnan pedig kettővel lejjebb és egy kanyar, aztán következik a megálló. Ha jó tempóban haladok, akár ott is lehetek...
Egymás után ugrottam át a pocsolyákat, lépéseim változó tempóban követték egymást, de igyekeztem sietni. Már kinn voltam az utcából, onnan egy kis ösvény vezetett lefelé, persze a dagonyán át, még jó, hogy bakancsot vettem fel. Egyensúlyozva futottam tovább, mikor a placcra értem, már lassítottam picit. A tüdőm szúrt már.
Ekkor fordult be a busz, a sárga busz, mely elvisz a szomszéd településre engemet. 
– Neee! – kiáltottam és lötyögő táskámmal a vállamon iramodni kezdtem. Ilyenkor csodálkozom, hogy a testnevelés tanáraim miért nem küldenek versenyre... Nem mintha elmennék.
– Várjon! – kezdtem el integetni és a busz befordult a kanyarba, viszont én pedig leértem, már csak át kellett mennem az úton.
– Várjon! – léptem fel az úttestre.
Csikorgás hallatszott jobb oldalról és egy sötétített ablakú, fényes szürke Audi közeledett felém. A kormány mögött egy ijedt pasast láttam meg, akinek a szájában cigaretta lógott, szemei kikerekedtek, szőke haja rakoncátlanul lógott a szemébe. Valamit ordítani kezdett, de nem hallottam meg. A következő pillanatban a fényszórók elvakították a szemeimet, így az út közepén teljesen ledermedtem, ő pedig egyre közeledett hozzám...
A másodperc tört része alatt leesett, hogy el fog ütni, már csak fél méterre volt tőlem és a fékje nem fogott, elfutni se tudtam, olyan pillanatnyi idő volt hátra már csak. 
Csak nyeltem egyet és becsuktam a szemeimet. Itt a vége hát... Nem így képzeltem el a halálomat, nem is ilyen hamar, de ez az én hibám.
Éreztem, ahogy a lökhárító megérint, mint pillangó a virág szirmát, csakhogy a szirom lehullott...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése