12 Levels of Hell - 1. Rész - A kezdet, vagyis a Pokol kapuja

Hellobello!

Meghoztam még a régi blogról a részt, remélem tetszik azért! :)

12 Levels of Hell - 1. Rész
Besorolás:
  • Fantasy (Pokol után)
  • Több részes kisregény
  • Nagyon kevés romantika
  • Darkosabb
  • Akció, harc,
  • kisebb őrület
Jó olvasást! :)
***


A halál... Gondoltátok volna, hogy ilyen hamar elvinne. Megfogná a kezemet a csontos ujjaival, majd fekete köpenye alá húzna? Hát én nem, bőven azt hittem, hogy majd csak idős koromban halok meg betegségben és családi körben. Erre egy autó elütött...
Hogy milyen a halál?  Szavakba se lehet önteni.  Nem fájt, nem éreztem a csapódást, nem éreztem semmit sem, csak, hogy megkönnyebbültem, hogy az e világi gondok nem is annyira fontosak. Kit érdekel a busz, meg, hogy kések? Már nem számított, kikerültem az életből, viszont bele egy új világban.  Először meg se éreztem magamat, mintha csak a feketeségben lebegtem volna. Olyannak mondanám,  hogy nem is volt testem, csak a gondolataim. Csakhogy ez változott.  Először apró ropogást hallottam meg. Ropogást,  mely a tűzre és a csontok tördelésére emlékeztetett. Majd eső utáni fű szag töltötte meg a levegőt,  éreztem az illatot, pedig nem lélegzetem,  nem volt testem.  Majd lassan alakulni kezdett valami.
Mozgott körülöttem a légkör,  sűrűsödött, kavargott. Végül valami határba ütköztem bele, a tudatom nem lebegett, hanem valamibe belekerült. Valamibe, mely érzett.  Előbb is voltak már zajok és illatok, de most tapintottam. Valami érdes felületet,  kavicsokkal volt kiszórva.
Egy emberi testbe kerültem.  Ujjaim megérintették a lábamat.  Felpattantak a szemeim, és mint, akit a villám csapott meg, ültem fel. Ott feküdtem a kavicsos földön a saját alakomban. Ugyanabban a ruhában, mint az ütközés előtt.  De hiszen emlékeztem,  hogy elütött az autó?  Miért vagyok sértetlen? Semmi bajom sincsen.  Üde és friss voltam. Csak most néztem körbe.  Számat eltátottam, szemem elkerekedett. Meghaltam! Ebben biztos voltam, mivel ahova kerültem,  semmiképp sem valóságos volt. Ez a túlvilág?  Ez lenne a túlvilág?  Sápadtam el. Sose képzeltem ilyennek, azt hittem valami üres folyosó,  ami elágazik két irányba,  esetleg az ég fölött egy felhőn van a bejárat,  ahol eldől a sorsod... Noha nem voltam vallásos alkat, de a túlvilágról voltak képzelgéseim... Épp az, hogy nem hittem benne, vagy ha el is képzeltem,  akkor egy filmbeli világ jutott volna eszembe.
Körbefordultam, fák,  gyönyörű zöld fű szegélyezte a kis teret, ahova léptem.  A fák bőven fölém nőttek,  eltakarva az égboltot, így szemernyi fény se jutott be, csak a fáklyák világítottak körbe.  Csodálatos virágokat láttam meg a talajon. Vörös,  kék,  narancs, lila, fekete és néhol még fehér is rikított. Szemkápráztató volt, alig lehetett szavakba önteni.  Egyszerűen minden összeillet, mintha direkt így tervezték volna. Elindultam, hogy megérintsem őket,  de amint be akartam volna lépni fűre,  azonnal a szemem elé tolult egy épület.  Egy épület,  amit inkább kapunak hívnék. Hatalmas, nehéz vaskapui voltak. Oldala mentén égig érő fal nyúlt felfelé,  melynek közelében semmi sem élt meg, gyenge tűz parázslott a támfalalak talpazatán. A kaput is lángnyelvek vették körül kicsi lámpásokkal, tetején hatalmas kacskaringós betűk futottak végig,  alatta is egy mondat állt.  Nem tudtam elolvasni, más nyelvvel volt írva,  amit nem ismertem, amint megvizsgáltam, fejem egy eldugott pontján valami pislákolni kezdett. Hörgés hallatszott, mely csontomig hatolt, beleremegtem, mint a nyárfalevél. Tudtam, tudtam, hogy hol vagyok. Eszembe jutott, mintha mindig is meg lett volna ez a tudás,  csak elrejtve bennem, el a testem mélyén. 
Elsápadtam,  térdeim megrogytak, a sírás kezdett kerülgetni. 
– Nem! – sikítottam és földre borultam. Minden, ami eddig szép volt, az én szememben foszlani, pusztulni kezdett. A csodálatos virágok egyszerű gaznak tűntek,  az égig magasodó fák,  hatalmas száradó oszlopokká lettek, a méregzöld fű átalakult kavicsos tereppé. A gyönyörűség megvolt, de nem az én szememben. Eddigi kellemes illat is elkesernyedett, a hangok pedig állatias ordítássá alakultak. Nem akartam elhinni, hiszen miért?  Miért a Pokolba kerültem?
Sose hittem igazán a túlvilágban, erre most a Pokol bejárata előtt gubbasztok... Miért érdemlem ezt?
Úgy negyed órát feküdhettem a talajon, mire hajlandó voltam újra normálisan gondolkodni. Noha nem tudtam, hogy itt az idő mi... Létezett, de a mértékét nem voltam képes behatárolni...
Nem akartam bemenni a kapukon, ki is akarna? Mégis egyre közelebb kerültem hozzá, pedig nem mozogtam. Bár az is lehet, hogy paranoiás lettem...
Nem! Nem akartam az egészet, mintha csak egy rémálomba kerültem volna... És szegény édesanyám, biztos hallotta már a hírt, teljesen ki van borulva és sír... Mit tettem! Mit tettem? Görnyedtem össze és könnyes szemeimből kibuggyant a víz, mely nedves utat hagyott száraz bőrömön. Újra lejátszódott bennem az egész, ahogy a kocsiban láttam az arcot, az ütközés és aztán a videó vágás... Olyan hirtelen történt...
– Gyere! – jött egy távoli kísérteties hang a falak mögül. 
– Neeeem! – üvöltöttem önkívületben reflexből.  Utána eszméletem rá,  hogy nincs senki a közelemben,  aki ilyen hangot adhatott volna ki. Megremegtem, megborzongtam, nem akartam menni, csak vissza, hogy nyugodtan mehessek dolgozni, majd suliba. Tudva, hogy minden rendben van, otthon a családom vár... De az emlék is halvány volt, mintha el akart volna tűnni.  
– Gyere, várlak!  – jött az ismeretlen újra és újra.  Csontomig hatolt mély búgó orgánuma, mely egyre nagyobb félelmet okozott. Vajon mi van a kapu mögött?  Fejemben tipikus Pokol játszódott le, ahol minden lángba van borulva, nincsenek növények,  vagy állatok,  csak sziklák, melyek bírják a hőséget. A tűzben emberek sikoltoznak fájdalmukban, fölöttük pedig maga az ördög repül szarvakkal a fején,  villás bottal kezében. Na hát sejtheted, hogy e gondolat után mennyire is akartam én bemenni... Semennyire!  Igyekeztem hátrább húzódni, de nem sikerült, azt kellett észrevennem, hogy ott ülök a kapu előtt, közvetlen előtte.
Behunytam a szememet. Nem akartam, semmiképp se akartam bemenni! De itt se ülhetek örökké, vagy igen? Mi történne akkor? Talán látnék más lelkeket? Vagy éhen és szomjan halok? Vagy fenn kell egyáltalán tartanom a táplálék bevitelemet? Semmit se tudtam, az eddigi világ összes tudása feleslegesnek tűnt, volt értelme ott ülnöm még?
Felnéztem a hatalmas falra, a magasságától már szédültem, pedig fenn se voltam, rémisztő volt, mégis valahol a szívem mélyén kíváncsi voltam, tényleg mi is van mögötte.
Felálltam, és hozzáértem a kapuhoz, felülete sima, szemcsés tapintású volt, amint megérintettem, nagy robajjal nyílt meg, de csak annyira, hogy be tudjak menni rajta.
Behunytam a szememet és tapogatózva mentem be, nem akartam látni, csak ha már benn voltam. Ugyanolyan robajjal, mely szinte a dobhártyádat is szétrobbantja, záródott be az ajtó. Nagy levegőt vettem, itt volt az idő, hogy meglássam milyen is a pokol, szó szerint.
Megláttam és a lélegzetem is elállt. Egy tisztáson voltam, amely valamikor csodaszép lehetett az én fantáziámban. De a fű itt sötét sárgászöld színben hajladozott, a kitaposott út vágta ketté a mezőt, mely a távolban egy hatalmas kastélyhoz vezetett. Az út mellett csuklyás alak állt, kezében lámpással, arca nem látszott. Mögötte, a kastélynál villámok cikáztak az égen, pedig nem is volt ég, mivel amire fölnéztem, az egy mennyezet volt. Tényleg a föld alá kerültem, mivel a tetőből vastag gyökerek lógtak lefelé, más kérdés, hogy egyik sem volt egészséges, hanem csak száraz gallynak tűnt. Fenn a magasban pár szárnyas lény suhant el, de nem is tudtam mihez hasonlítani őket. Feketék voltak és vijjogó hanggal közeledtek, a hátamon felállt tőlük a szőr is, megborzongtam. 
Még mindig a helyemen álltam és néztem a terepet, mikor a csuklyás felemelte fejét és rám nézett, annyira sötét volt az arca, hogy még most se vettem ki belőle semmit se.
– Lana Bloodestwar – suttogta rekedten, mintha évezredek óta nem beszélt volna. Ahogy kiejtette a nevemet, hirtelen szédülés fogott el. Itt még magamat se tudtam elrejteni, ismernek, mióta csak felébredtem lenn...
– Igen? – remegett a hangom, mely borzalmasan magasan szólalt meg, én se ismertem magamra. Kivert a víz, ahogy éreztem, amint végig vizsgált. Az ájulás szélén álltam, szívem, már ha tényleg működött, majd kiugrott a mellkasomból.
– Az uram vár! – mutatott az útra csontos kezeivel. Majdnem felsikoltottam a látványtól. Remegve indultam meg lassú léptekkel. Az út hosszabb volt mint vártam, mintha újra végig gyalogoltam volna az életemen, de most már nem mertem kimenni oldalra, csakis az úton, középen trappoltam. Lépéseim port kavartak a száraz talajon, szél gyengén fújdogált, mégis csapkodta a ruhámat.
De végre megérkeztem a kastélyhoz, mely ormótlanul nagynak tűnt, mégis nekem mesebeli palotákat juttatott az eszembe. Négy hatalmas tornya látszott, mely szinte kilyukasztotta a "mennyezetet".
A vaskapu csörögve nyílt ki, bementem. Ott se láttam egy lelket sem. Sem szörnyet, sem embert. Teljesen üres volt.
– Gyere! – jutott a fülembe újra a hang. Most ahelyett, hogy sikoltozva elhúzódtam tőle, inkább engedtem, hogy vezessen. Beleférkőzött a tagjaimba és ő irányított  végig a köves folyosókon, ahol semmi dísz, semmi kép nem volt látható. Viszont a letisztultsága mégis gyönyörködtetőnek ellenben ridegnek is hatott. Egy szobaajtóig jutottam, itt éreztem, hogy megint önmagam vagyok.
*Kopp, Kopp* Ütögettem meg a fát, mintha szolga lettem volna.
– Gyere! – jött megint az ismert hang. Félelem futott át az agyamon. Mi lehet benn? Lehet, hogy maga a szoba a Pokol? – Ne aggódj! – hangzott a hang megint, most már élesebben.
Benyitottam, egy régies szobában találtam magamat. A jobb oldalon egy ablak előtt íróasztal volt látható egy ősrégi, korhadt, bársonnyal bevont székkel. Tőle balra a sarokban egy kandalló árasztotta a meleget, Az előtt két kényelmes fotel látszott meg, amelyik háttal volt nekem, abban ült egy alak. Csak a feje búbját láttam, semmi többet sem. Jobbra egy baldachinos ágy foglalt helyet, mely előtt hatalmas szőnyeg takarta a márványpadlót. Falakon csak pár kép látszott de mindegyik iszonyatot ébresztett bennem. Emberek látszottak rajtuk, melyek valamilyen módon szenvedtek, sikoltoztak némán, arcuk meggyötört volt és szomorú.
Megkövülve álltam a küszöbön, egy hang se tört fel a torkomon. Rémülten néztem szét, menekülést keresve, de nem létezett ilyen hely.
– Minek félsz? – jött a mély hang, az alak hangja. – Meghaltál, nincs mitől félned, ennél halottabb nem lehetsz már – fogta meg a karfát és lassan talpra állt. Magas férfi volt, aki fekete inget viselt, sötét nadrággal, kirajzolódtak hátizmai, haja rendezetten fésülve lógott a füléig. Kezén egy vörös köves gyűrű villant meg, mely megbabonázott. Sose láttam ilyen szép borzalmat. Egyszerre volt lenyűgöző és halálos.
Csettintett az alak, mire újra rá tudtam összpontosítani, a kandalló tüze miatt az arca árnyékban maradt, csak a szája vonalát láttam meg és a szeme helyét, még a bőrszint se tudtam teljesen megállapítani.
– Üdvözöllek szerény hajlékomban, a Pokolban! – tárta szét a karjait a férfi. – Lucifer vagyok!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése