Látomások Titka - 1. Rész

Hellobello!

Meghoztam az új sztorit. Kicsit hosszabb, de csak pár részes novella lenne!
Remélem tetszik!

Látomások Titka
Besorolás:
  • Hosszabb novella
  • E/1, múlt idő
  • Saját
  • 18+
  • Őrült
  • Darkos
  • Erotikus
Jó olvasást! :)

Becsukódott mögöttem az ajtó éles csapódással. Hangja szétáramlott a levegőben – megrezzentem. Nem akartam elhinni még most sem, hogy kerültem ide, vagy miért... Némán álltam és kezemből a fekete-piros adidas táska kicsúszott – a gravitációnak engedve lezuhant –  a lakkozott padlóra esett. Amint a hanghullám elhalt, megint a nyomasztó,  sejtelmes csönd vett körbe,  szinte fojtogatott és terhelt. Hangokat akartam hallani – bármit – egy lámpazaj, vagy a kinti szél csapódása az ablaknak, vagy a folyosón elhaladó nővérek suttogó,  dallamos beszéde.  Bármit,  csak ne a csöndet. 
– Valaki? – suttogtam, hangom jó magasan szólalt meg,  mintha éppen valami zombival néznék szembe, mintha félnék... – Félek?  – gondolkodtam el hangosan, és vettem a fáradtságot,  hogy új szobámat szemügyre vegyem. Tágas,  világos jelző illet rá igazán,  tipikus kollégium szoba volt... Jobb oldalon egyetlen egy széles ágy,  melyen a virágos,  fehér ágyhuzat már arra várt,  hogy valaki felhúzza. Ahogy jobban megfigyeltem az ágykeretet, valami szemet szúrt... Teli volt karistolással, amit a sok ráfújt lakk és festék se tudott eltüntetni. Szélén kisebb kallantyúk látszottak,  amibe be lehetett fűzni valamit... Nem akartam tudni, hogy mit is. Felette egy polc látszott, ócska és használt, csoda, hogy még nem esett le. Az ágy mögött egy régi íróasztal ácsorgott – el tudjátok képzelni az '50-es évek iskola padjait – na ez is azon darabok egyike volt... hozzátartozó kivételesen kopottas zölddel bevont székkel. Szembe velem az ablak látszott, mely mögött erős, fekete rácsok nyugodtak. Nagyot nyeltem és beljebb sétáltam, kezemet végig húztam a ruhásszekrényemen, már most nem tetszett az egész... Alapvetően nem akartam idejönni, sőt! De muszáj volt... Hogyan is kezdődött?

"Fáradtan estem be a bejárati ajtón, táskámat azonnal ledobtam magamról és a konyhába siettem, ahol egy pohárba hideg vizet töltöttem ki magamnak, azonnal meg is ittam. Szinte égette a torkomat a jegessége, de jólesően felsóhajtottam.
– Anya? – kiabáltam és a hűtőt nyitottam ki, hogy valamit tudjak is enni, mivel a suliban a menza... Hát ma valami zöld leves volt – jobb nem tudni, hogy mitől zöld – meg az ismerős: színtelen, szagtalan, íztelen tészta dióporral...
– ÁÁÁÁÁ – sikítottam fel, mikor  megláttam a nagy pókot a polc kellős közepén a sajt meg a saláta mellett. Azonnal rácsaptam az ajtót és nekidőltem. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz! Fejemet fogva, dőltem az ajtónak. Szívem a torkomban dobogott és lelki szemeim előtt még mindig ott volt a pók azzal a vastag lábaival, szőrős hátával, kicsi csillogó szemeivel, melyekkel engem figyelt.
– Mi történt Juli? – jött be aggódva édesanyám, akinek barna haja kicsúszott a kontyából, szemei riadtan figyeltek, amint a közelembe ért, kinyújtotta karját és megölelt. – Mi történt aranyom? Jól vagy?
Átkaroltam és vállába fúrtam a fejemet. – Egy pók... – nyögtem ki nagy nehezen, ahogy újra eszembe jutott az a förtelem. – A hűtőben...
Arrébb noszogatott és kinyitotta, azonnal elkaptam a fejemet. – Vigyázz... – csuktam be a szemeim és felkészültem a rettenetre.
– Nincs itt semmi – mondta fennhangon, mire azonnal fordultam felé és válla fölött belestem a gépbe. Tényleg nem volt ott semmi sem, azonnal tapogatózni kezdtem, de semmilyen nyoma nem maradt. – De én láttam... – bukott ki belőlem.
– Fáradt vagy angyalom, menjél fel és aludj egy picit! ˜– simogatta meg a buksimat és lágy puszit nyomott a fejemre. Bólintottam egyet, de az érzés nem tűnt el belőlem... Nagyon is borzalmasan éreztem magamat. Én láttam! Én láttam, biztos voltam benne, szinte le tudtam volna rajzolni is, olyan erősen  képzeltem magam elé...
Borzongva rohantam fel a szobámban, mindig is voltak zavaraim, mikor egy–egy pillanatra felvillant valami, de anyával nem hederítettünk rá, de ez most más volt... Érezhetően más – túl éles, túl maradandó, túlrémisztő – ezekkel a gondolatokkal dőltem ágyba, de sokáig nem is bírtam mást csinálni..."

Leültem az ágyra és próbáltam feldolgozni, hogy mostantól egyedül leszek. Anyám csak ritkán fog meglátogatni.
~ Meg leszünk ~ mosolyogtam.
– Nagyon is – értettem egyet, noha honvágyam volt. Halk kopogás törte meg a csendet, mire felkaptam a fejemet. Egy kedves kis ápolónő jött be, nagyot mosolygott rám. Szőke haját fehér sapkája mögé rejtette, vékony testét a bő ruha rejtette, kezében egy aktával érkezett. Kékes szemeit rám vetette, majd a cuccomra.
– Üdvözöllek a Scepter Elmegyógyintézetben! Amanda Hayes vagyok – nyújtotta a kezét, mire udvariasan megszorítottam és bólintottam.
– Julianna – jegyeztem meg egyszerűen, bár legszívesebben lehánytam volna körülbelül. Nagyon nem hiányzott, hogy még egy ilyet is mellém rakjanak... Nem elég, hogy egy diliházba kerültem, de egy koslató nőszemélyt is kaptam. Oh Yeah...
Elhúztam a számat és a kezeimet kezdtem vizsgálni, hiszen valami nagyon, de nagyon érdekes dolgot láthattam meg... Azaz semmit...
– Látom még nem pakoltál ki, segítsek benne? – mosolygott rám továbbra is, bár látszott az arcán, ahogy kiejtette a szavakat, hogy nem erre számított. Azt ugyan nem tudom, hogy jobbra, vagy rosszabbra, de meglepődött.
~ Nem kell nekünk segítség ~ trilláztam fejemet ingatva közben.
– Nem, köszönöm! – néztem a nőre, aki elég furcsán pillantott rám, majd belenézett az aktájába és halkan sóhajtott egyet.
– Na, gyerünk! – tapsolt kettőt és mellém léptett, felráncigált az ágytól. Legszívesebben rárivalltam volna, hogy mégis mit képzel, majd egy gyér mosollyal, de engedtem, hogy megmondja, mit hova pakoljak. Olyan fél óra múlva meg is voltunk, a szoba picivel otthonosabb lett, de nekem továbbra se nagyon tetszett, túl iskolai...
– Holnap megkapod a napirendedet – simított végig a vállamon és még mindig irritálóan mosolygott. Legszívesebben letöröltem volna az arcáról, olyannyira idegesített. – De most elviszlek a doktor úrhoz, mármint aki kezelni fog – intett egyet és sebes, egyenletes léptekkel ki is sétált.  Akarva akaratlanul is a nyomába eredtem. Érdekelt a doki, vajon mekkora infantilist kaphatok? Minek képzel majd be és milyen statisztikákat gyárt le rólam?  Belegondolva is nevethetnékem támadt,  egyszerűen utáltam a pszichiátereket... Annyira igyekeznek, mégis egy síkon látnak mindent.
~Ki ez a doktor? ~ kérdeztem szárazon.  Teljesen más hanglejtéssel, mint szoktam, mire a nő hátrakapta a fejét és csak csücsörített egyet a szájával és haladt tovább előre. 
Nagy szemekkel néztem a sárgás falakat, melyeket barna favédő takart másfél méter magasságig, a folyosóra kihallatszottak a hangok, melyektől a hideg futkosott a hátamon.  Valamelyik sírt,  vagy nyöszörgött, míg a másik eszeveszetten nevetett vagy kiabált, a harmadik ugyanazt a szavakat ismételte, a negyedik lehet nem is beszélt. Megrettenve mentem végig a folyosón... Milyen helyre kerültem? Azért az én állapotom nem volt ilyen durva... A kanyarban megállt a nő és kopogott egy ajtón.  Tovább néztem,  ahol nagy lakattal zárt ajtókat láttam meg "Belépni csak engedéllyel!" Felirat díszelgett rajta. Képzeletemben megjelent egy kínzó szoba, ahol elektrosokkolják az embert, vagy egy gumiszoba... 
Máris haza akartam menni, itt a sok gyogyós között semmiképp se szerettem volna tovább maradni. A saját szobámat akartam, és anyát,  aki kedvesen csak odajön és mosolyogva simítja meg az arcom...
– Gyere Juli – intett nekem, mire csak morgolódva, de utána mentem. Nagy levegőt vettem és előre felkészültem, hogy milyen öregember is fog várni engem. 
Kellemes irodába léptünk be, falai vajszínben pompáztak, a padlón vörös mintás szőnyeg feküdt, és a szoba pont olyan volt mintha félbe vágták volna. Egyik oldala egy kellemes nappali szerűséghez hasonlított,  míg a másik tipikusan iroda kinézetű volt. Nagy fa asztal ácsorgott a szoba átellenes pontján az ablak előtt,  melynél egy fiatalember foglalt helyet.
Meghökkenve néztem körbe,  egyáltalán nem erre számítottam. Inkább egy 100 éves öregemberre, akinek az arcára hajmeresztő vigyor suhant és a szoba pedig pont úgy nézett volna ki, mintha összedőlne bármely pillanatban. Ehhez képest ez teljesen meglepett, ledermedve álltam meg a szoba közepén.  
A férfi felállt és megigazította a fekete öltönyét, csodás mosollyal az arcán jött ki elém.  Felnéztem abba a helyes arcba, mivel halálosan helyesnek volt mondható.  Barna picit göndör haja rendezettséget mutatott, noha az ember megfigyelte, pár helyen látszott,  hogy elaludt. Kékes szemei élénken pillantottak rám és nyakkendőjét is megigazította, melytől jobban rálátott az ember napsütötte bőrére.  Széles vállát és izmos karját tökéletesen kiemelte a sötét kék öltöny.  
– Dr. William O' Donell! – szólalt meg érdes,  mély hangján, amivel döbbenetemből kirángatott, azonnal észhez tértem.  
– Julianna – nyújtottam a kezemet, érintése olyannak hatott,  mintha megrázott volna az áram. Borzongva engedtem el és legszívesebben újra megfogtam volna. – De csak Juli – tántorodtam meg. 
– Amanda köszönöm – pillantott a mögöttem lévő nőre.  – Innentől már átveszem – fordult el és visszasétált az asztalhoz. 
– Kérlek,  foglalj helyet! – mutatott a székre,  melyre le is vágtam magamat azonnal, máris jobban éreztem magamat, nem pedig teljesen nyíltnak, akiben úgy olvasnak, mint egy könyvben...
– Tehát Juli, hogy érzed magadat? – kulcsolta össze az ujjait, de én még mindig csak a száját néztem... Vajon milyen íze is lehet? 
~ Mire gondolsz?! ~ ráztam meg a fejemet és máris arcon csaptam volna magam. Igaza volt, tényleg mit gondolok? Hiszen a doktorom... Nem szabad semmi ilyesmit feltételeznem, sőt gondolni se kéne... 
– Remekül,  remekül – mosolyogtam a férfira, akin egy pillanatra átsuhant valami grimasz, vagy valami hasonló,  de csak káprázatnak véltem.
– És Ő is? – tette fel a következő kérdést, mire csak összevont szemöldökkel tartottam a szemkontaktust.
– Nem tudom, kire gondol – ingattam a fejemet. Ki az az Ő?  
– Semmi, semmi – legyintett és innentől kezdve belemerültünk a kedves társalgásba, noha persze nagyon is könnyedén irányítottam arrébb a személyes témákról. Bármennyire intelligens, sármos és udvarias is volt, még nem jelentette azt, hogy a bizalmamat el is nyerte… De azok az ajkak… Nyugtalanul ültem a székemben, úgy éreztem bármelyik pillanatban kitalálja a gondolataimat és mentem elsüllyedek szégyenemben. Arcomra piros szín költözött, lábaim remegtek, pedig ültem, testem bizsergett. Már szinte a fejemet fogtam, ahogy egyre többször akadtam meg a trécselésben…
– A Viszontlátásra! – kísért el a szobámig. – Ha bármi gond adódna, hozzám nyugodtan fordulhat, hiszen most már az én felelősségem alá tartozik! – mosolygott egyet rám, és legszívesebben jól arcon vágtam volna, hogy hagyja abba, mert csak még inkább zavarba hozott és már nem tudtam úgy vetni rá egy pillantást, hogy ne gondolkodjak el a testén…
– Mindenképp doktor úr! – kacsintottam és rácsuktam az ajtót. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és lerogytam az ágyra. Hogy lehet valaki ennyire…? Kerestem a megfelelő szavakat… Nem azt mondom, hogy beleszerettem azonnal, sőt szimpátián kívül semmit se éreztem, de hormonjaimra nagyon is hatott, szinte már sóvárogtam…
~ Majd holnap találkozunk ~ nyaltam meg a számat egy gonosz vigyor kíséretében és szememben egy furcsa csillogás jelent meg, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. ~ Addig is pihend ki magadat…~ hallatszott a hangom és utasítás szerint bólintottam csak egyet.

2 megjegyzés:

  1. Naaaa, ennek nem lesz folytatása? :( Csak hogy ezt már rég tetted ki...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De-de valamikor lesz. Már régóta elkezdtem, csak kevés visszajelzés érkezett rá, így aztán nem folytattam még... De akkor ezt is fogom!

      Törlés