Novella: Sea of the Memories

Hellobello!

Újabb novellát hoztam, ez is Bosszúállók, méghozzá egy Bucky x Natasha, azaz WinterWidow fanficton.
Remélem tetszeni fog!

Sea of the Memories
Besorolás:
  • Egyperces novella
  • 14+
  • E/1, jelen idő
  • Fanfiction/AU
  • Bucky x Natasha
  • Romantikus
  • Akció


Jó olvasást! :)


Kietlen utca magánya, mely fojtogatóan csavar körbe,  és emlékeztet,  hogy egyedül vagy. A cipő koppanása, mely egyenletes ritmusban visszhangzik szerteszét és töri meg a gondolataink sokaságát. Keze zsebébe süllyesztve fonódik egy fémes,  hideg markolatra, mely egy Berettához tartozik. A fegyver magabiztosságot okoz és nyugalmat, mely a vörös hajú hölgynek jól esik. Évek teltek el az óta,  mikor utoljára találkozott Vele, most az idő újra eljött.  És rémülten konstatálja, hogy akarja látni és nem is. Oly sok mindent történt az óta,  oly sok magyarázatra szoruló dolog, azt se tudná, hogy kezdjen neki, ott, hogy a Vörös szoba után mi lett vele, vagy kezdje el most és az időben sétáljon vissza... Egyáltalán ilyen beszélgetés fog lezajlani közöttük?  Lehet, hogy szimplán csak megöli... Elcsavarja a fejét,  míg a csigolyák már nem bírják tovább,  akkor aztán egy reccsenés és mindennek vége.  Sose fogja látni többet a kék eget, a zöld füvet,  barátainak arcát, a kellemes lakását vagy a kedvenc edzőtermét...
Milyen nyomorult gondolatok! Még nem is találkoztak, de máris olyan elképzelések futkosnak a fejében, amik lehetetlenek... Ő sose fogja tudni, Ő sose fog már emlékezni. Ez már elveszett, el egy olyan mélységes mély szakadékban, aminek nincsen alja, ahol megtaláld az emléket.  Ez már csak egy kis idilli merengés, hogy mi is történhetne...
Befordul a sarkon és a kis szálloda felé igyekszik,  járása lelassul, ahogy közeledik az épülethez... Egyáltalán mit keres itt? Miért kérdezte meg Stevet, hogy hol is van a férfi,  hiszen jól tudja ő is? Bizonyosságot akart, egy támaszpontot, melybe kapaszkodhat. Mégis eljön ide, pedig sose akarja már újra látni,  kiesett a megfigyelt köréből, csak mikor újra találkoztak, akkor hasított belé,  hogy hiányzik neki, hogy mindig is ott van valahol a szívében,  még ha nem is tud róla.  De annyit változott... Olyan sokat, a Hydra olyan mocskot művelt Vele, melyet sose tud megbocsátani...
Biccent, mikor belép, a sárga tapéta szinte agyonüti, olyan rikító és irritáló. Elsiet a recepció mellett, ahol egy idős hölgy ül és néz fel rá.  Tudja már a szoba számot és ilyenre nem akarja az idejét pazarolni. A lépcsőn való felfelé menetel szinte örökké tart, egyre több idő megtenni pár fokot, egyre lassabb, egyre nyomasztóbb az egész.  Óráknak tűnik, mire felér a megfelelő szintre. A szőnyeg elnyomja cipőjének kopogását, nem mintha osonni akart volna. Egyre erősebben szorítja magához a fegyvert, melyet kicsúsztatott a zsebéből.  Az ajtó elé ér,  ami elválasztja tőle Őt.  Már csak ez áll közöttük, ez az egyetlen vékony felület.  Lenyomja a kilincset és az ajtó azonnal nyílik.  Már vártak rá,  ebben biztos volt. Bekukkant, a félhomályban csak a pislákoló TV fluoreszkál, a többi tárgyat elnyeli a sötét.  Feltartva a fegyvert belöki az ajtót és megtesz egy lépést.  Ezzel a pillanattal egyetemben rántják be, kapcsolják fel a villanyt,  mely momentumnyi vakságot okoz, olyan élesen hasít a szemébe.  Az ellenfélnek ennyi is elég volt és kiüti kezéből a fegyvert, de annyira már magához tér, hogy a felé igyekvő kezet blokkolja és ellökje. Fájdalom hasít a karjába és valami reccsen. Az égető érzés pillanatok alatt szétáramlik a kezében, felszisszenve hátrál meg és néz fel a mogorva arcba.

***
A négy fal zár körbe, mely rányomja az ember vállára a terhet, hogy belefullad a szoba levegőjébe. Szembe vele egy magas sötét alak áll, széles válla, keskeny csípője,  torz bal karja van. A fénypont mögötte jön be a rácsozott ablakon, így csak testének a körvonala látszik, maga a férfi nem. 
Állnak és várnak. Egy jelre, egy tapsra, bármire,  mely megindítja a lavinát és elkezdődhet... 
Csak a saját lélegzetvételük töri meg a némaságot, egymás idegein játszva növekszik a feszültség,  már a várakozás is kiizzasztja őket... 
Végre,  mintha valaki hangosan összeérintette volna az ujjait, a férfi előre indul, mire a nő is merevségéből felocsúdik, kezeit ökölbe szorulnak, máris kész a táncra.  Egy olyan táncra,  melynek lépéseit nem lehet kiszámítani, melyben az érintések nem az érzékiségen, vagy a kedvességen alapulnak, hanem erőn, legyőzési vágyon, melynek zenéje a saját szívük dobogása és díszruhája maga a vér akár...
Sebesség és erő összeadódik több ütésben, ez határoz meg minden mozdulatot. Már ismerik egymás taktikáját, így csak kerülgetik a gyenge pontokat, mellyel vége lenne az edzésnek.
Az erős fémujjak körbeölelik a derekát és nagyot taszítanak rajta, mire egy oldalrúgást intéz a csípője alá és a férfi megtántorodik.
A csetepaté ilyen huzavona alapján folytatódik, hol egyik, hol másik szerez egy találatot. De egál a meccs, nem lesz végeredmény, hacsaknem az egyik fél fel nem adja...
A nőt arcon csapja, mire a földre esik lihegve, kirúgja a férfi lábát, mire térdelve esik ő is össze.
– Csak nem elfáradtál? –vigyorgott a nő és vörös haját hátratűzte.
– Natasha... Ne beszélj lehetetlenségekről, inkább te tűnsz kimerültnek. – Nem is leplezi a férfi a mosolyát és egy lendülettel áll talpra és a köztük lévő távolságot azonnal áthidalja, fém keze lendül, amitől Nat csak kigurul és pillanatok alatt ocsúd fel.
– Akkor gyere James, mutasd, mit tudsz! – lazítja el a vállait és ujjával int, mire a férfi el is indul felé. Jobb horgos, bal kézblokkolás, elfordulás, térd emelés és az összes ütésfajta, azoknak kombinációi sorra kerültek, hol egyik, hol másik szerezve magának egy–egy pontot...

***
Ugyanaz a kék, metsző tekintet, mint pár éve. Sose fogja elfelejteni, örökké égni fog az emlékezetében. 
A fém kéz lendült az arca felé újra,  megint csak blokkol, megint csak meghátrál lelkileg, megint csak futni akar... El... El messzire, el a tekintet elől.  A kéz a csuklójára fonódik és megrántja, elveszti az egyensúlyát és ezt a férfi kihasználva, akkorát rúg derékon, hogy messzire esik el tőle,  nyekkenve találkozik a földdel.  Gyengének érezte magát Vele szemben. Mintha amit eddig tanult volna – mint a száraz homok– kicsúszik a kezéből, elfelejti, leblokkol. 
Még maga a férfi is meglepődik, hogy ilyen egyszerű volt a hírhedt Fekete Özvegyet legyőznie.
Natasha csak fáradtan pillant rá,  szinte nem is védekezik, várja a végső csapást...

*** 
Lágy érintés a nyakhajlatán, borzongva nyitja fel a szemeit. Halvány fénysugár ömlik be a rosszul sötétített szobába.  Keze végig simít a kékes ágyhuzat puha anyagán. 
– Jó reggelt! – mosolyog magában,  ahogy ujjai egy testbe ütköznek és másznak fel rá,  megsimogatja a meztelen bőrt, és újra megremeg a kedves csókra. Érzi a lélegzetvételét a bőrén,  mely csontig hatolva önti el valami megnyugvással... Hiszen itt van vele Ő is, mi is történhetne?  
Lassan fordul át,  fokozatosan látja meg Jamest, aki csak vigyorog. 
– Reggelt! – sóhajtja Bucky – Bocsánat, ha felébresztettel – futott át az arcán egy pillanatnyi komorság. 
– Neem – sóhajt Natasha – Egyáltalán nem – simul a férfihoz és fém kezének illeszkedésére néz egy pillanatra. 
– Addig jó... – karolja át Bucky és kezével cirógatni kezdi a nő hátát.  Natasha szépsége elvarázsolja, legszívesebben minden reggel így kelt volna... Mióta a Vörös Szobában nekiállt a kiképzésének, rá kellett jönnie,  hogy a lányban jóval több van, mint amit mutat... Minden reggel így akar kelni, végre olyan megnyugvást talált, amelyet egész életében meg akar tartani. Mellette nem érezi egy gyilkoló gépnek magát,  aki alig emlékszik bármire is. Vele sokkal könnyebben dolgozza fel a szörnyű éveit,  melyek újraolvasztása óta kergették...
– Gyönyörű vagy – suttogja a nő fülébe és megcsókolja, szájával gyengén tapad az ajkára, csak érezni akarja pár pillanatig, utána úgyis úgy kelnek majd fel, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, és mennek dolgozni, mintha nem is ismernék a másikat... Persze el kell játszani ezt, különben mindketten meghalnak, vagy olyan célokra használnák fel őket,... 
– James – sóhajtja Natasha – Bármilyen módon szépnek látsz?  
– Igen – duruzsolja tovább – Tudod nekem tökéletes vagy, akár reggel van, akár ittál,  akár csurom vér vagy egy áldozat miatt, bárhogy...

***
A felé érkező kezet az utolsó pillanatban löki el, és szorítja meg.
– James Buchanan Barnes – suttogja a nevet maga elé és éles tekintettel néz a férfi szemébe. 
Egymásnak feszülnek, a férfi erősebb,  így pillanatokon belül szabadulni fog. – James Buchanan Barnes hol van? – mondja már hangosabban. Képtelen felfogni, hogy nem emlékszik rá,  hogy a Hydra olyan agymosást végzett,  aminek végeredménye egy kiüresedett báb,  amit úgy irányítanak,  ahogy fütyülnek. 
Az ellenfél szeme hirtelen zavarodottá válik,  az időt kihasználva hatalmasat taszít rajta, hogy ő legyen erőfölényben. – Azt kérdeztem hol van? – nyomja le térdével a mellkasát és ujjait nyaka köré szorítja.  – Te nem ő vagy, csak egy báb,  aki elvileg a Tél Katonája! – ordítja neki. – Egy kibaszott báb!  – szorít egyre jobban a nyakát,  a férfi csuklójára fog és tolja el magától.  
– James Buchanan Barnest akarom, aki a Vörös Szobában tanított! Te még csak árnyéka sem vagy – nehezedik rá egyre jobban. 
De a fém kéz elsöpri és a földre esik. – James – suttogja maga elé. – Hol vagy? Hova tűntél? – görnyedve néz maga elé.  Az erős kezek megragadják hajánál fogva és rántják föl. Felszisszen, a fájdalom végig égeti a fejét, de szájára harap és hasba rúgja, mielőtt még leszakadna a fejbőre...
Megragadja a közelében lévő szék lábát, mikor földre esik és felé rántja, csapódó hanggal törik össze a bútordarab a férfin.
A fa szilánkok pattogva csúsznak a padlóra.  

***
Tavasz volt, a virágok mindent beborítanak, még a levegőben is az apró szirmok lebegnek. 
Régóta nem látta Jamest, egyszer csak eltűnt a kiképzésről, azóta semmit sem hallott felőle,  azon kívül,  hogy az igazgató magához hívatta. 
De most újra az ismerős lépésekre figyel fel, ahogy az udvaron ül egy fa alatt. 
– James, hol voltál ennyi ideig? – fordul felé nagy mosollyal az arcán.  De amikor meglátja, le is fagy róla a vidámság összes árnyalata.  
A férfi arca beesett,  szemei vörösek,  de nem a szomorúságtól, szimplán elpattantak benne az erek. Járása bizonytalan és egész teste valami üres,  sejtelmes kisugárzást mutat. Fém karja ökölbe szorul és ránéz a lányra.  
A tekintet végtelen ürességet mutat, eltűnt benne a csillogás,  mely mindig megjelent, ha a lányt látta. Natasha sápatagon néz a szempárba, mintha nem is ismernék egymást.
A férfi rekedtes hangon köszörüli meg a torkát – Ms. Romanov – pillant az égre, olyan nehezen rakja össze a szavakat, mintha nem is tudna beszélni sem. Senki sem tudja, mi játszódik le benne, vagy mit érez, de a némaság mindkettejük vállát nyomja. – Más fogja átvenni a tanítását, új edző érkezett – mondja ki egy szusszanásra.
A nőben valami megszakad, elszakad, akár a feszülő cérna, mely elpattan. Annyi edzés, együtt töltött pillanat után, máshoz kell alkalmazkodnia? Nagy szemekkel néz a kifejezéstelen szemekkel. Vajon mi történt, hogy ilyen lett? Mit tettek vele, miért?
Teljesen biztos volt magában, hogy a férfi ilyenhez nem folyamodna önszántából... Az képtelenség, hiszen azt mondta, hogy szeret?!
Bucky megfordul és lassú léptekkel tovatűnik, kisétál a nő életéből, az ember azt hinné örökre...

***
Elhátrálnak egymástól, mindkettejük keze ökölbe szorulva van és bármelyik pillanatban képesek egymás torkának ugrani. Farkasszemet néznek, a levegő nyomasztó, szinte fullasztó, bármely kívülálló futva menekülne, ha látná ezeket ketten. Fél pillanat se kellett nekik, Natasha szomorúságában, szinte képes lett volna pusztítani, míg a férfi csak értetlenül védte magát...
– Natasha – bukik ki Jamesből a szó.  A lány megenyhül, elsápad a neve hallatára, ahogy ott lebeg kettejük között.  
– Igen, James! – bólint és akaratlanul is tesz felé egy lépés. Csak meg akarja érinteni,  az együtt töltött időket visszahozni. 
Hátrál a férfi, meggörnyed a válla.  Ólomsúlyú a hirtelen villanó emlék. Csak egy pillanat, csak egy érzés... De ott homályosul a fejében.  Mi volt az? Mi lehetett az? Honnan ismerik egymást?  
Nehezen rakta össze eddig is az életét és úgy tűnik, vannak sötét momentumok, melyekre csak most derül fény.  – Ki vagy? – hörgi halkan és biztos pontot keres, hogy megtámaszkodjon. Újabb kép,  újabb villanás.  Feje már lüktet,  majd széthasad, ha ez folytatódik.  Halántékához kap és száját merev vonallá préseli.
– Nem emlékszel?  – közeledik továbbra is felé a lány.  Remény csillan, már azt hitte,  hogy minden elveszett, de most... Mohó vágy keríti hatalmába, hogy beszéljen,  meséljen neki, hogy minél előbb emlékezzen.  A mocskos Hydra kimosta a fejét, de vannak dolgok,  amik sose vesznek el. – James – hidalja át közöttük a távolságot és megfogja a kezét.  
Kirántja a férfi az ujjait.– Ki vagy te? Miért...? Miért nem tudom? – fogja a fejét és a sarokba menekül.  Az emlékek kezdenek összefolyni, a villanások normális képpé majd mozgó,  eleven filmmé alakulnak. 
– James ... – sóhajt egyet és lecövekelt. –   Emlékszel rám?  – néz a szemébe,  rászakad, hogy minek is próbálkozik,  nem fog emlékezni... 
Minden ereje kiszáll testéből, válla megereszkedik. 
– Nem... – nyögi föl.  – Ki vagy te? Ismerlek, de nem tudom, mi közünk lenne egymáshoz... Ki vagy? – suttogja kétségbe esve, miközben nagyon is összeállt a kép,  hogy ki a lány.  Hogyan is lett az edzője a Vörös Szobában, mennyire szerette és káromolta a napot, mikor elválasztották tőle.  Felbukkant régen álmaiban,  de nem is vett róla tudomást,  azt hitte, hogy olyan káprázat,  ami sose fog létezni.  És most itt áll előtte,  ugyan az óta idősebb lett, alakja formásabb, haja hosszabb, tekintete mélyebb,  végtelenebb...
– Nem tudom ki vagy – hazudja és tekintetét kikerüli.
A nő válla megereszkedik... Nem emlékszik... Keze ökölbe szorul, hirtelen mérhetetlen harag támad benne. Nem emlékszik?! Nem emlékszik?! Erőt kell vennie magán, hogy ne kezdjen el káromkodni és hordani el a férfit és a Hydrát is, amiért ez történt. Pont vele? Pont, aki... Aki csak egy férfit akart, aki szereti viszont... Aki James Buchanan Barnes volt valamikor...
Lassú léptekkel kerüli meg és sétál ki minden szó nélkül. Nem akarja már többet látni, nem akarja többé ismerni, nem akar emlékezni... A múlt, múlt marad és ez megváltoztathatatlan. 
A nő után néz, míg el nem tűnik a szeme elől, csak utána szakad fel a mellkasából egy mély sóhaj. Hajába túr fémkezével és az ablakhoz sétál, onnan nézi a távolodó alakot. – Natalie Alonovna Romanova – suttogja maga elé a nevet és a hideg üvegnek dönti a fejét. Mélyen szívja meg a tüdejét levegővel, hogy mindent elfelejtsen. – Szeretlek! – mondja ki a kimondatlan szavakat, de túlkésőn... Kettejük között olyan mély szakadék keletkezett, amit sose lehet áthidalni... Nem is akarta, az élete már nem olyan mint régen... Nem tudná biztonságba helyezni az újra előtörő érzelmeket... Ő a Tél katonája!

2 megjegyzés:

  1. Uhhhhhh *-* Végre egy ilyen! be kell vallanom, hogy féltem mit produkálsz, de nem csalódtam. Remekül hoztad őket és a problémájukat, melyek ugyan nincsenek a filmekben benne, de a képregényben igen. A falshbackek főképp tetszettek, kis bemutatást engedtek a múltba és a vége.. hallod! Egy kicsit még el is érzékenyültem. Nagyon jó lett, imádom! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh én köszönöm, hogy sikere lett ^^ Látom megérte annyit gondolkodnom rajta

      Törlés