Crimson Woman - Prológus

Hellobelllo!
Újabb fanfictionnal jöttem. De most egy Crimson Peak-kel! ^^ Viszont egy kicsit el fog térni a filmtől, olyan "mi lett volna ha" típusú írás lesz, remélem tetszeni fog! 
Aki nem szerette a filmet (lesznek páran), azok is kezdjenek bele nyugodtan, mivel saját ízlésem szerint fogom változtatni, noha az alapszál meg fog maradni...
Jó olvasást! :)


Hideg szél süvített végig az utcán, és furakodott be a ruhák alá,  hogy megborzongasson mindenkit, aki kinn volt ilyen időben.  Borult égen a felhők eltakarták a lenyugvó nap rózsaszínes, narancsos sugarait – nem eresztve át semmilyen fényt.
Egy vékony, kecses alak libbent lépésről-lépésre az árnyak között.  Nem éppen vastag, fekete köpenyét összehúzta magán még szorosabban, nehogy a szélnek sikere legyen. Halk léptekkel törte meg az esti, füstös levegőt, ahogy haladt egyre beljebb az éjszakában. Lassan csepegni kezdett az eső,  először csak apró szitálás, ekkor nézett fel először az égre a leány.  De mikor már egyre több cseppben, egyre gyorsabban, már ő is szedni kezdte a lábát és szaladni kezdett. Néhol néha egyenesen belelépett egy kövéredő pocsolyába – vászon cipője megszívta magát hideg vízzel. Egyre szaporábban futott végig a kövezett utcán,  hogy minél hamarabb érje el a megfelelő épületet. Végül mikor meglátta azt – amit keresett – lassított a lépésein. Egy faragott kőépület elé sétált,  ahol már a hintók sorban parkoltak – úgy tűnik kissé késve érkezett meg. Biccentve szedte le a csuklyát a fejéről és adta le az elé sétáló jól öltözött, udvarias szolgának, aki nyúlt is érte. 
– Üdvözlöm a kisasszonyt! – jegyezte meg kimérten és állt is arrébb.  A lány körbenézett, elveszett a körülötte fel-alá hömpölygő tömegben.  A levegőt hirtelen érezte száraznak és fullasztónak egyaránt,  máris senkinek gondolta magát.  Ami igaz is volt, egy senki volt. Valószínűleg a neve nem juttatna semmit eszébe az embernek, ha meghallja. Pedig olyan nők közé lehetett volna sorolni, akinek egy vezetéknév igen is hasznára válik, de hát nem...  Sóhajtva fordult körbe és figyelte meg a ruhákat. Mindenki nívós,  mostani trend szerint próbált öltözni. Hol csipke,  vagy kivillanó váll, egy kis gyöngy,  vagy csillogó ékszer a nyakba, még a hajat is egyre bonyolultabb kontyokba rendezték egy-egy hajtűvel megspékelve.
Szemérmesen nézett magára – a kék ruhát fehér szegéllyel máris nem érezte kihívónak. Sőt túl egyszerű,  túl tiszta, hol vannak róla a díszek?  Mégis tökéletesen ragasztotta magára több férfi tekintetét is, még ha észre se vette, de követték a pillantások, mint a dereka, válla,  mell vonala és akkor még gyönyörű vörös, göndör hajáról nem esett szó – igaz, csak két fonatból összefont kontyot alkotott, mely itt elég egyszerűnek tűnt... Több nő is utána fordult, hiszen senki sem ismerte. Mégis honnan kellett volna? Az ő fajtáját soha senki nem fogja megismerni, csak a szórakoztatásának lesznek alanyai egyesek, kik emlékeikben egy jó pontként raktározzák el, ha már megfelelő volt az ízlésnek. A művészek sorsa ez, bár ha ehhez társul egy vagyon, egy társadalmi réteg... Akkor akár egy csapásra megismerik.
– Noreen! – dörrent egy mély orgánumú hang a háta mögül és 180 fokos fordulatot véve nézett a férfira.  Ki igen jó vágású,  elegáns,  szálkás,  magas illető volt.
– Cashel! – pukedlizett egyet és jelent meg arcán egy bágyadt mosoly.
– Öröm,  hogy itt látlak,  nem pedig csak a szobádban – húzta fel a szemöldökét,  ahogy a lány elé ért.  
– Igen... Néha nem árt nekem se a társasági élet – bólintott egyet és a felé nyújtott kézbe karolt. Örült, hogy ismerős arcot láthatott, még ha az a város egyik nagyra becsült tagja. Cashel mérnök volt, apja cégénél munkálkodott. Az O'Donell név Dublinben nagyon is az ismertek közé került, hála neki és édesapjának, ehhez még társul természetesen egy vagyon, még ha nem is oly sok, de több mint az átlagé valamelyest.
Felpillantott az ifjúra, kinek sötétbarna haja kissé szerteszét állt, kék szemeivel pedig fixírozta maga előtt a hölgyeket, mikor aztán megálltak egy társaság mellett. 
– Kedves hölgyeim! – villantott egy mosolyt. – Hadd mutassam be Noreent önöknek. Noreen – bökte könyökkel oldalba a lányt, hogy figyeljen. – Ők itt Hazel, Shiolar, és Lana, még egy régebbi estélyen ismertem meg őket – ecsetelte, miközben a lány végig mérte a másik hármat.  Ketten szőkék voltak és egy pedig barna hajú,  de csak azok a tipikus irigykedő rémségek, akik mindent kritizálnak. Még az arcukról is lerítt az ellenszenv, noha igyekeztek gyér mosoly mögé rejteni... Egy a sok közül, olyanok, akik majd egyszer férjhez mennek és unalmasabbnál unalmasabb életet fognak élni, mint elkényeztetett feleségek. Noreen máris álmos lett tőlük. Valahogy semmilyen volt az eddigi bál felhozatala. Szintelen, csak pletykák, áskálódások egymás mögött, vagy hangos vihogások, néhány étel ugyan javított a helyzeten, meg talán a tánc, de semmi más. Unalmas, egyszínű, mint egy szimpla vászon, mely arra vár, hogy fessenek rá.
– Fáj a fejem... – suttogta maga elé. – Ha megbocsátanak... – szakadt ki Cashel szorításából és fordult is kifelé. Nyomasztotta minden, mintha köveket raktak volna a vállára, nyűg volt csak a számára. Nem volt jó ötlet eljönni a bálba, nem is tudja miért tette most meg? Csak... Csak rég volt, és érdekelte, hátha változtak az idők, de mint látható volt, nem elég gyorsan...
Kerülgetve a sok embert indult meg kifelé, már majdnem kiért, mikor látómezejébe fura alakok kerültek és megdermedt a folyosón. Behajolva nézett be. Hárman voltak, legszélső egy szőke nő volt, ki vajszínű ruhát viselt, vállai kilátszottak, de szerfelett sokat mosolygott és nézett társaira. Egyik egy fekete hajú nő volt, ki sötétkék ruhájával csak úgy kirítt a tömegből. Gyönyörű volt, és túl titokzatos, sötét szemeivel pásztázta végig az embereket, Noreen simán tovasiklott, majd fordult a férfi felé. Kinek fekete haja nyakát nyaldosta, ébenfekete frakkot viselt, mely a fehér inggel tökéletes harmóniában állt. Semmi csicsa, bár nem is nagyon lehetett volna hova... A lány végig mérte, míg háttal állt neki, de mikor oldalra fordult és a szürkés tekintetet pillantotta meg, majd a vörös ajkakat, keskeny orrot, markáns állat – letaglózott. De nem azért, mert szíve menten kettészakadt tőle... Oh nem! A végtelen tekintettől meghátrált. Elszántság, csalódottság és még valamilyen érzés keringett benne, de nem tudta volna megmondani. Egyet hátrébb lépett és csak akkor döbbent rá, hogy az ismeretlennel farkasszemet nézett elég illetlen módon, így azonnal elkapta a fejét.
– Noreen! – reccsent egy hang és fordult Cashel felé. Kivételesen újra örült neki, hogy eltereli a figyelmét. – Mi történt kegyeddel? Kissé sápatag...
– Csak... Kissé meleg van, fáj a fejem – legyintett egyet. – Meg tudod mondani, hogy kik ők? – bökött a hármas felé.
– Ohh Sharpe-ék? – nézett meghökkenve. – Nem hallottál róluk? Egy-két napja jöttek csak Dublinbe, nem tudom milyen okból, de a báronett cím elég előkelő, és mint látod, kitűnnek a tömegből, főképp, ha még társalognak is. A férfi – mutatott szemeivel, majd pillantott újra a lányra. – Thomas Sharpe, mellette lévő hölgy a nővére Lucille és a szőke pedig Edith, Thomas felesége! Eléggé... Titokzatosak, mint te magad is láthatod! – jegyezte meg halkan. – Inkább ne foglalkozzunk velük! – legyintett és húzta el a lányt a teremből.
– De várj... – kezdett bele, de végül nem mondott semmit sem. Eltűntek a szemei elől Sharpe-ék és újra nyugalom szállta meg, csak most döbbent rá, hogy mennyire is felkavarta a látványuk – az miértjét nem fejtette meg.
– Oh, elnézést! – ütközött nekik egy magas alak, és nézett fel Noreen. Meglepetésére nem más állt előtte, mint maga Thomas Sharpe. Ajkai elnyíltak, hogy válaszoljon, de Cashel közbeszólt:
– Estét Mr. Sharpe! – biccentett. 
– Mr. O'Donell! – mosolygott a férfi is és pillantott újra Noreenre. – És a kisasszony?
– Noreen Lynch! – bökte ki akaratlanul is, mielőtt Cashel közbevágott volna.
– Lynch? Maga lenne Bryan Lynch lánya, a híres festőé?
– Igen... – értett egyet, bár nem oly lelkesedéssel, mint kellett volna. – Nem a törvényes...
– De az egyetlen gyermek attól még! – mosolygott tovább a férfi.
– Ez is igaz, nem tagadhatom! – bólintott a lány.
– Kérem, ha partnere nem bánja – nézett Thomas Cashelre. – Velem tartana?
– Ehmmm – akadt meg, hiszen annyira nem akart menni. De szíve hirtelen döntött. – Természetesen! – egyezett bele és enyhe mosoly játszott az ajkán is. Meg akarta érteni a férfit, hogy kicsoda micsoda, ha már ennyire tájékozott az itteni ügyekben turistaként. Főképp azt, hogy mitől volt olyan elrettentő és titokzatos a tekintete. Sokszor mondják, hogy a szem a lélek tükre... Vajon itt mit tükrözött?
– És mondja Ms. Lynch, maga is foglalkozik művészettel? – Kezdtek el társalogni. Így ismerte meg egymást Thomas Sharpe és Noreen Lynch...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése