Novella: Ghost of Red

Hellobello! 
Na, új novella a láthatáron.  Méghozzá egy Tél katonája/ Fekete Özvegy  fanfiction. 
Nagyon remélem,  hogy tetszik. Véleményt örömmel várok.  

Ghost of Red
Besorolás:
  • 14+
  • Egyperces, novella
  • E/1, múlt idő
  • Fanfiction/AU - WinterWidow
  • Dark
  • Romantikus


Jó olvasást! :)
Éles csattanást éreztem meg a bőrömön, jól arcon vágtak.  Elhajoltam a következő csapás elől és derékon ragadtam a férfit, vállamon átvetettem. Hangos nyekkenéssel ért földet.  Felé fordultam és a kávébarna tekintetbe néztem.  – Hol van? – hajoltam fölé.  – Hol van??! – mondtam ki hangosabban, a düh belülről mardosott, szinte szétszaggatta a testemet, úgy lüktetett végig.  Törtem,  zúztam volna legszívesebben,  de önkontrollal fogtam vissza magamat. – Hol. Van? – mondtam tagoltan és lassan, ahogy a férfi mellkasára léptem,  nehogy meg tudjon mozdulni. Arca elsápadt, pupillája kitágult, de még mindig mereven ellenállt, nem akart megtörni...
Fém karomat megmozgattam, gördülékenyen illeszkedett mindenhol, tökéletesen mozgott és tökéletes volt egy agyonveréshez is. Zakójánál fogva ragadtam meg és húztam végig a padlón.
Nem voltam egy kérdezősködő típus,  és most nem volt időm sem.
Felemeltem szemmagasságba velem.
– Most mondd! Nem kapsz még egy esélyt! – kérdeztem meg újra teljesen ridegen. Nem érdekelt, ha meg kellett volna ölnöm – annyiszor megtettem, hogy ez az egy már nem osztott vagy szorzott.
Továbbra sem válaszolt,  noha a szemében lehetett látni a félelmet, rettegett, de száját vékony vonallá préselte.
Meglazítva a vállamat húztam be neki egyet az acél kezemmel. Hallottam a nyikkanását, egy pillanatra a csont még ellenállt, de a kezem lendületből haladt tovább. A csont reccsent, roppant, tört és ömleni kezdett a vére,  ahogy belenyúltam a puha masszába, pontosítva az agyába. Elengedve holtan esett össze a férfi,  még csak a nevét se tudtam,  nem mintha a pillanatban érdekelt volna. A következő felé fordultam, akit mikor benyitottam a szobába jól arcon vágtam az ajtóval. A félájultat kézbe véve ültettem le egy rozoga székre és csapkodni kezdtem a sápatag bőrét,  hogy ébredjen. 
Lassan nyitotta fel zöldes szemeit, melyből döbbenet,  később félelem volt kiolvasható. Fiatalabb volt, mint én – Jó persze nálam könnyű annak lenni – mármint kinézetre,  olyan 20-25-nek tippeltem volna be. Igazi kis zöldfülű.
– Hol van? – tettem fel neki is a kérdést. Értetlenül pislogott rám,  és most már a türelmem nagyon is apadt, így aztán már lendült is feléje a kezem.
– Lent! Lent! – rikoltozta magas, de halk hangnemben. – Levitték a bázis északi oldalára, abba... – ömlöttek a szavak a szájából,  melyet csak figyelmesen hallgattam.  – Abba a 204-esbe – nyögte lassan ki. Úgy pattantam fel, mint akibe villám csapott, hálás voltam neki, így aztán életét meghagytam ugyan, de kapott egy erős ütést,  mielőtt még szól több őrnek...
204... Ismertem a számot,  nagyon is ismertem azt az átkozott szobaszámot.

***
– Csak nyugalom! Minden rendben fog történni, Bucky... – felelte egy női hang mézes-mázosan. – Megbeszéltük, csak lazulj el! – hajolt a képembe az idegen.
Meg kellett hagyni még most is szép nő volt az illető,  de beteg egy elme... Barna hajának az illata megtöltötte a levegőt,  barna szemei élénken figyeltek. Finom arcvonásai elárultak minden érzést,  amit per pillanatban érzett a nő.  De valahogy az én szememben ez is csak egy volt a többi formás közül,  nem tudtak hatni rám,  vagyis nem úgy,  ahogy egyetlen valaki... Ő...
Már nem emlékszem a hölgy nevére, de nem is lényeges. Mindig ő vezette a programot, bármikor, ha találkoztam vele, tudtam, eljött az idő, hogy újra töröljenek, hogy megint "lejártam". Frissíteni kellett, hogy a parancsokat töretlenül oldjam meg, minden ok nélkül gyilkolhassak. És egy idő után így is tettem. Nem üldöztek a rémképek, hogy megöltem őket, hogy lelőttem, leszúrtam, megmérgeztem őket. Egy volt a többiből, csak ha megint kezdtem emlékezni, hogy ki is voltam... Na, akkor tudtam igazán beleőrülni a sok halottba, akinek életét vettem, pedig akár csodálatos családja lehetett, szerető házastárssal és édes gyerekekkel. Ha kimosták az agyamat, máris elfeledtem ezeket. De nem lehet eltüntetni az ilyet! Vagy kiirtani, örökké ott marad, örökké mutatni fogja, hogy egy gyilkos vagyok, aki sose álmodhat a megváltásról, a boldog életről, mert annyi vér tapad a kezéhez, hogy már egyáltalán nem érdemli meg.
Lassan hátradőltem a széken, kezeimen a fényes mívű bilincs kattant, ahogy a bokámnál is, számba raktak egy gyolcsot, hogy harapjak rá, azonnal megtettem, noha kesernyés íze volt, mintha leöntötték volna citromlével előtte. Nem kellett sokat várnom, a jól ismert fájdalom megérkezett, végig száguldott a testemen, ahogy az izmaim görcsbe rándultak. Morgó torokhang tört elő a számból, melynek fele eltűnt a gyolcsban. Ujjaim ökölbe szorultak és tagjaim belefeszültek a bilincsekbe. Nem próbáltam kitörni, így is, úgy is ott kellett maradnom. Fejem hasogatott, mintha ezernyi éles,  szúrós tűt vágtak volna a fejbőrömbe, hogy aztán letépjék azt a koponyámról. Rázkódva ültem és tűrtem meg a kínt, mely nem először járta át a testemet, kapott a húsomba és tépett fel minden gondolatot, mely éltetett. 
Megszűntem létezni,  megszűntem gondolkodni. Újra báb lettem a kezek között,  melyek könnyedén irányítottak.

***
Ott álltam a 204-es szoba előtt és minden teketória nélkül törtem be az ajtót,  csak remélve,  hogy még időben érkeztem. 
Ott volt, még ott volt, távol a gépektől, de még ott volt Ő.  
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire is ideges vagyok, szinte beleremegett a fegyvertartó kezem.
Kecses, karcsú,  vékony alakja a kopottas, fekete bőrszékbe volt ültetve. Még át se öltözött a balett óráról,  már úgy lökték be ide. A fehér balerina ruha hozzátapadt testéhez – kiemelve dús melleit, vékony derekát, feszes combjait. A szoknya mereven tartotta formáját,  így aztán egészen combtőig látni lehetett a lány gyönyörű fehér lábát.  Oroszokhoz hűen nem volt napbarnított a bőre,  de remekül emelte ki zöld,  csillogó szemeit, melyek pont rám szegültek. Először meglepettség tükröződött, ami aztán aggodalomba, később enyhe haragba váltott át.  Vörös,  duzzadt ajkait vékony vonallá préselte,  ahogy hosszú ujjai is azonnal ökölbe szorultak. Eddigi nyugalma, ridegsége, melyet a világnak mutatott, hirtelen tűnt el, és rögvest láthatóvá vált idegessége, mint nekem. Arcába lógott a szétesett kontyából pár vörös tincs, mivel általában szorosan viselte, így máris megkérdőjeleztem, hogy mit tettek vele, e meggyőződésemet bizonyította kipirult arca, ahol ha jobban megfigyelte az ember – kézlenyomatokat látott. Megütötték...
– Natasha! – morogtam a nevét,  és néztem a mögötte álló illetőre, a nőre. Arra a nőre, aki szokta a 204-esben fogadni, arra a barna hajúra, aki minden elektrosokk kezelésnél ott volt. 
Azonnal ráfogtam a fegyvert, de mielőtt lőhettem volna, úgy tarkón vágtak, hogy rögvest elsötétült előttem a világ. Utolsó, amit láttam, Natasha tekintete, ahogy kikerekedett szemekkel feszegeti a bilincseket, melyek fogva tartják.

***
Lüktetett a tarkóm, még ki se nyitottam a szemeimet, de máris mozdultam. Karjaim és lábaim fémkarperecekkel voltak lefogva, így bármennyire is erőlködtem, csak nem ment. Lassan nyitva fel a szemhéjaimat néztem körbe. A 204-es szoba még mindig. Annyit változtatva rajta, hogy Natashával szemben én ültem egy egyszerű fa székhez erősítve.
Mindkettőnk mellett egy verőlegény állt, állig felfegyverkezve. Arcukat alig lehetett kivenni, a sapka és a fekete egyenruha sok mindent takart, de az tökéletesen látszódott, hogy izom híján nem voltak.
– Katona! – lépett mellém a nő, a barna hajú nő, kinek hangja most is oly édesen zengett, hogy inkább a hányinger kerülgetett, mint a megbabonázottság. – Nem meg lett mondva, hogy Ms.  Romanova kisasszonnyal nem létesíthet semmilyen kapcsolatot, csak mint edző? – tette fel a kérdést, mire elfordultam csak tőle. Így volt... Csak edző... Legalábbis az elején, de már, mikor bejött az első órára hozzám, már akkor az ujja köré csavart. Le se esett és megszerettem úgy, ahogy van. Szinte vártam, hogy találkozzunk, hogy taníthassam. Ki ismertem minden mozdulatát, tudtam, mikor mit fog lépni és mégis néha-néha újra és újra meglepett. 
Sose gondoltam volna, hogy ekkora mázlim lehetett, mikor fény derült az ő érzéseire. Tiszteletben tartottam és nem engedtem el, de mindent mi se tudtunk titkolni. Kezdtek feltűnni jelek, melyre a vezetőség azonnal ugrott, mint hangya a cukorra...
– De igen, asszonyom! – bólintottam.
– Akkor? Miért vagy engedetlen? – hajolt túl közel az arcomhoz. Megcsapott rózsaillata, melyet mindig is éreztem, ha a közelében voltam. Puha ajkaival apró csókot lehelt az arcomra, mire csak fintor jelent meg rajtam.
– Sajnálom... – kezdtem bele, de hatalmas pofon csattant az arcomon – égetve a bőrömet. Az ütés még az én mércémmel is erős volt, pedig nem gondoltam volna a nőről... 3 csíkban vörösödött ki a bőröm,  ahol körmét is végig húzta.  Fejem oldalra bicsaklott, de csak engedelmesen fordultam vissza. Találkozott Natashával a tekintetem újra – izzó düh lángolt szemeiben. Látszott, hogy ugrana és fojtaná meg a nőt.  
– Sajnálom?  Ugyan... Engedetlen voltál. Hibás vagy Katona! Újra... – hangsúlyozta ki az utolsó szót,  mire lehunytam a szememet. Tudtam mit jelent ez... De megbékéltem vele, ha ezzel biztonságban tudhatom Natashát...
– Ms. Romanova! – sétált a lány mellé és karmos kezei közé vette az arcát,  hogy kötelező legyen a két szempárnak találkoznia. Megfeszültek izmaim – nem akartam, hogy vele is tegyen valamit. 
Újabb csattanás, ahogy lesújtott a kéz – a lánynak felrepedt a szája,  melyből vér kezdett el szivárogni. 
– Te... – rángattam magamat, hogy tudjak szabadulni. Legszívesebben kezem közé fogtam volna azt a csinos kis nyakát és végig hallgattam volna a csigolyáinak ropogását, ahogy eltöröm a nyakát.  
Rám nézett,  majd visszafordult és ütötte meg újra.  
– Ne merészeld! – sziszegtem, mire a verőlegény mellettem úgy gyomorszájon vágott,  hogy minden levegő távozott a tüdőmből. Görnyedve ültem a székbe és néztem fel úgy,  mint aki menten pillantásával is ölni tudott volna.
Újabb ütés ért,  de most már mellkason. Annyival megkönnyebbültem, hogy nem Natashát ütik,  végül is ő a saját kiképzett emberük, míg velem meg úgy játszhatnak, ahogy akarnak.
– Ne, James! – hallottam a női hangot meg, és néztem fel a zöld szempárba.
– Shhhh, jól... – vertek arcon újra,  majd újra és újra.  
Látásom elkezdett torzulni, orromból ömlött a vér,  és szúrt a mellkasom, ahol valószínűleg eltört egy bordám.
Mordulva dőltem hátra a székben. – Így könnyű... – hörögtem. – De ha szabad vagyok, már nem biztos,  hogy el tudsz verni... – néztem fel a katonára, aki csak tovább ütött.  Az idő egybefolyt, nem tudom,  hogy mennyi ideje is ülhettünk ott. Lehet, hogy pár perc, de akár órák is lehettek. Mire befejezték, alig voltam magamnál. Zsongott a fejem, fájt levegőt venni, de még mindig erőszakoskodtam a tudatommal, nehogy elájuljak. 
Felnéztem a szeretett nőre,  aki sápadtan nézte végig az egészet. 
– Érthető volt Ms. Romanova?  – jött az édes hang, mitől a hátamon is hideg futkosott. 
– Igen, asszonyom. Érthető!  
Fájdalmasan nyikkantam egyet. Nekem nem volt érthető! Cseszett oroszok, hogy mindenbe belenyúltak... Gyengén kavargott bennem a düh.  Ha akartam volna, se tudtam volna akadályt állítani az érzéseim elé – akkor is szerettem Natasha Alinovna Romanova-t.
– Vigyétek ki, menjen órára!  – intett a nő és elvitték a szemeim elől Őt. Eltűnt a vörös, loknis haja, karcsú alakja, szép lábai az ajtó mögött.  Keserűen néztem utána és csak reméltem, hogy ennyivel meg is úszta ezt. 
Sóhajtva dőltem hátra a széktámlának. 
– Katona... – sétált elém a nő és barna szemeit az enyémbe fúrta. – Csalódtam... Igazán csalódtam.  Egy vöröske így elcsavarta a fejed? Azonnal ki kell küszöbölnünk a problémát, remélem megérted – intett valakiknek és a következő pillanatban a fémperecek kattantak, elengedték tagjaimat.
Már estem volna neki, mikor elkaptak. Idegesen fordultam oldalra és rántottam ki a kezemet, mire az egyik elvesztette az egyensúlyát,  és kulcscsonton tudtam vágni – fuldokló hangot hallatva kapott torkához. Addig a másik már rúgást intézett felém,  de csak arrébb libbenve ütöttem rá a bokájára, mely reccsent egyet, valószínűleg sose fog többet normálisan lábra állni.  
– Elég volt! – csattant egy hang és következő pillanatban nem tudtam mozgatni a fém, bal karomat. Döbbenten néztem le rá – olyan könyök tájékon egy apró fekete korong tapadt az acélra, ez gátolt a mozgásban, ez tett valamit a beültetett fémmel. Későn eszméltem fel és újabb katonák jöttek be. Tényleg igaz a mondás,  annyian vannak, mint az oroszok. 
Leültettek, pont oda, ahol az előbb még Natasha ült – a fekete, kopottas bőrszékbe.
Kezemet, lábamat odabilincselték. Nehezen fújtam ki a levegőt,  sokadjára esek át ezen, most már nem is vagyok miatta nyugtalan. Rutin. 
Lehunytam a szemeimet és magam elé képzeltem Natashát,  ahogy besétál majd holnap órára és le fog neki esni, hogy akit ismert, azt elfeledhet örökre,  ha egyáltalán én fogok bemenni edzést tartani...
– "James" – hallottam is a hangját, ahogy azok a piros ajkak kimondják. Boldog, zöld tekintet, mely rám szegül...
– Ahrg... – szorítottam össze a számat, nyelvemre haraptam, ahogy görcsbe rándult a testem. A kín végig futott rajtam, egyenesen a fejemre hatott és zilálta szét a gondolataimat. A kép Natasháról megfakult, lassan szétesett és homályosult el a semmiben, ahogy a többi gondolatom is. 
Rángatóztam a székben,  és torokhangon üvöltöttem fel, pedig hányszor, de hányszor átestem a dolgon. 
Az elmém elemeire bomlott, a testem sikoltozott, hogy legyen már egyszer vége mindennek. Szépen,  komótosan adtam fel magamat és váltam azzá,  ami voltam – egy kibaszott bábuvá a sakktáblán, melyet nem az én kezem irányított,  hanem valami felsőbb hatalom.  
– Üdv katona! – érkezett egy távoli hang, mikor kezdtem magamhoz térni gondolatok, emlékek nélkül.  

*** 
Már egy hét elmúlt az óta.  Már egy hete nem láttam Őt. Nem is tudom, kiről beszélek,  csak tudom, hogy van. Egyetlen dolog, ami rémlik,  egy zöld szempár,  de az óta se láttam olyan tekintetet. Csak este, álmaim között,  melyek többségéből zihálva keltem fel. 
– Ne, kérem ne! – suttogta az ismeretlen, akire a fegyvert fogtam. Egy egyszerű  likvidálni való elem volt csak. 
Meghúztam a ravaszt és a golyó egyenesen a fejébe landolt. Homlokon, középen.  Apró vércsík jelent meg és dőlt el a hulla. Semmi lelkifurdalást nem éreztem. Lábammal arrébb rúgva kerültem ki és hajoltam le hozzá.  Egyik ujját lemetszettem, hogy bizonyítékot vigyek – valóban meghalt. 
A borítékkal a kezemben sétáltam vissza a bázisra.  Elmentem egy terem mellett, ahol a mostani balerinákat képezték ki,  majd egy másik mellett, ahol fegyverekkel lőttek célba.  Valahol a szívem mélyén nagyon is ismertem ezt a helyet, még sem tudtam mihez párosítani.
– Kitűnő!  – jegyezte meg, kinek leadtam a borítékot, melyben az ujj volt. – Új feladatot kap, egy itteni lányt kell kiképeznie,  a szomszéd szobában várja már – intett egyet nekem a férfi.  Ősz haja még félig fekete volt, olyan 40-es éveiben járhatott és katonai egyenruhát viselt. Ugyan koros volt, de látszott,  hogy tudna még nagyon is harcolni. 
– Igen, uram! – bólintottam és öblös léptekkel vágtam a szobába át.  Kopogás nélkül nyitottam ajtót és néztem be, hogy ki lehet az illető.  
Ereimben megfagyott a vér,  szemeim kikerekedtek és egy pillanatra megdermedtem, ahogy beléptem. A zöld szempár,  a vörös haj, a fehér bőr,  a kecses, karcsú,  vékony alak. 

"Hibás vagy" visszhangzott fejemben ez a két szó,  mely azonnal visszarántott a valóságba és tudtam a kimenetelt, hogyan is fog ez végződni... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése