12 Levels of Hell - 2. Rész - Az ivászat utóhatása, avagy az alku

Hellobello!
Húha! Baromi régen hoztam ennek a történetnek a folytatását, nem is tudom ki emlékszik-e még rá, pedig e miatt indult el ez a blog, hogy erre helyezem át, és mégis abbahagytam... Nagyon, nagyon sajnálom, bocsánat kedves olvasóim! Mostantól igyekszem hamarabb, nem ígérem, hogy kéthetente, de nem negyedévente az is biztos!
Köszönöm, ha itt maradtatok mellettem!

12 Levels of Hell - 2. Rész
Besorolás:
  • Fantasy (Pokol után)
  • Több részes kisregény
  • Nagyon kevés romantika
  • Darkosabb
  • Akció, harc,
  • kisebb őrület
Jó olvasást! :)

Mint akit jól fejbe vertek. Tompa gondolataim lassan alakultak, olyan fullasztó melegnek éreztem a levegőt, hogy szinte fojtogatott. A férfi szemébe néztem, mely olyan mély volt, hogy szinte el is vesztem benne... Rettenve hátráltam meg. Tényleg itt vagyok? Tényleg?  Sírás kerülgetett,  eddig valahogy nem akartam elhinni a jelekből,  de most, hogy bemutatkozott... Teljes Bizonyosságot kapott az eset. Itt vagyok a Pokolban, itt Lucifer kastélyában és vele beszélgetek!?
– Egy pillanat! – remegett meg a lábam, ahogy kiejtettem a szavakat, majd térdre estem. Meghaltam! Tapogattam végig a mellkasomat, hogy biztos-e ez. Tehát tényleg igaz! Hulla vagyok... 
Halk moraj tört fel a torkomon, mely duruzsoló nevetéssé alakult. Vállam rázkódott, ahogy féktelen röhögés hatalmasodott el rajtam. 
– Egy kibaszott  hulla vagyok?! – nyögtem ki két levegővétel között.  
– Igen, így is fogalmazhatunk... – állt felettem továbbra is. – Szólj,  ha túlestél a katarzison – jegyezte meg hűvös nyugalommal, de hangjában játékosság jelent meg.  – Veled ellentétben nincsen tengernyi időm. 
Újra csak elvigyorodtam és nevettem tovább.  Eszembe se jutott! Mit kezdek az előttem álló végtelen idővel? Mi lesz a feladatom? 
– Elég legyen! – harsant hangja, mely szinte kettémetszette a levegőt. Hirtelen lett újra meleg és lassult le az idő.  A szememből előtörő könny lassan buggyant ki és láttam,  ahogy fejrázásomra a levegőbe került és egy csiga tempójával megegyező sebességgel esik a talaj felé.  Az idő tényleg lelassult! Minden mozdulatom egy évnek tűnt,  ahogy az is, mikor felnéztem rá.  
– Mi az, kislány? – vigyorgott most ő,  de az arcát az árnyak miatt még mindig nem tudtam kivenni. – Meglepődtél? Ez az én Birodalmam, az történik itt, amit én mondok. Ha úgy esik, akkor bedobhatnak az égő mélységbe az örök zuhanásba, ahol a lángok örökkön-örökké fogják nyalogatni a tested – támaszkodott meg a térdén és hajolt előre.  – Olyan kínok között leszel, melyről nem is sejtetted, hogy létezhet – vágott egy széles mosolyt. Még a levegő is a tüdőmbe maradt, csak utána, mikor az idő visszatért rendes kerék vágásába, csak akkor fújtam ki. A nevetésem eltűnt,  mintha elvágtak volna egy madzagot. Megint csak ott ültem és realizáltam, hogy a Pokolban vagyok. Jobb lesz ehhez hozzászokni...
– Italt? – kérdezte,  ahogy ellépett tőlem és az egyik szekrényből kiszedett valami élénknarancs színű folyadékot. – Nem éppen halandó ital, de mivel már meghaltál – töltött egy kristálypohárba, majd nyújtotta felém. – Állj már fel! 
Ügyetlenkedve álltam talpra újra és vettem át a kezében lévő poharat. Még annak mintázata is egy csillagban ülő szarvas lény volt. A hideg rázott a helytől.  Mindenhol szembesülnöm kell, hogy itt vagyok? 
Szagoltam bele. Illata kellemesen édeskésnek hatott, valóban nem tudtam hova sorolni, így megkóstoltam. Először semmit sem éreztem,  majd mikor a folyadék elérte a torkomat, csak akkor csapott meg egyfajta csípősség, melegség egy finom, de nem nagyon édes és talán narancs aromával keveredve? Nem tudom, de biztos, hogy erős volt az én szervezetemnek, mivel pillanatok alatt éreztem,  hogy kipirulok tőle és egy fajta gyér homály ült az agyamra. 
– Alkohollal se nagyon próbálkoztál, ahogy látom – jegyezte meg és foglalt helyet az egyik bársonyszékben. Kezeit összetette, mint egy piramis. Továbbra se láttam az arcát,  az árnyak még inkább elrejtették előlem,  csak markáns arcának körvonalait figyelhettem meg, ahogy a duzzadó izmokat az ing alatt, főképp vállainál és mellkasánál. Valószínűleg elég jóképű lehetett, hiszen a Pokol ura miért lenne egy begyöpösödött valaki...? 
– Sejtésem szerint azon gondolkodsz, hogy mit keresel itt, igaz? Hogy miért a Pokolba jutottál? Hogy mi lehet a bűnöd, amiért nem a Mennybe jutottál? – kérdezte szórakozottan. És valóban... Mit tettem? Amiért ezt érdemlem.  Ki tudja, mit kell elszenvednem kinn, és mi lesz a büntetésem? Hiszen nem gyilkoltam, vagy tevékenykedtem illegálisan... Mert nem hittem eléggé?  Istenem! Miért?  
Újra a pohárba néztem,  majd fel. Igyekeztem megkeresni a tekintetét,  hogy kicsikarhassak belőle válaszokat, de... Luciferrel beszélgetek épp! 
– A válasz pofonegyszerű! Mindenki idekerül! A Menny, amiben annyira hisztek, Isten, akihez imádkoztok – köpte a szavakat gyűlölettel.  – Nem több nálam.  Mindenkinek át KELL lépnie a Kaput, akkor válik el a test a lélektől véglegesen – beszélt újra hideg nyugalommal. – Utána dönthet az Atyám úgy,  hogy elvisz titeket... Utána viszont már mind az enyéim vagytok! Bár voltak kivételek... 
– És én?  – suttogtam halkan. Hiszen nem kellett volna Istennek már eljönnie értem?  Nem kellene már fenn lennem a felhők fölött,  nem pedig itt a föld alatt. Persze ez babona, de én mindig így képzeltem... 
– Nincs jó vagy rossz. Csak egy biztos: a halál!  Egyszer mindenki meghal, utána pedig mi döntünk felette – ecsetelte tovább.  – Te? – döntötte oldalra a fejét.  
– Miért vagyok még itt? – bólintottam egyet készségesen. 
– Mi a bűnöd?  Meg fog lepni, de maga a létezésed – felelte szórakozottan.  
Hitetlenkedve néztem rá.  Megborzongtam a tudatba. A létezésem?  De hisz... Vagy miért?  Nem tudtam összerakni a puzzle-t, hogy tiszta lehessen számomra a kép.  
Kezemből kicsúszott a pohár.  Képkockánként láttam,  ahogy elengedtem ujjaimmal, és a gravitáció hatására elkezdett esni lefelé,  de mielőtt még földet érhetett volna hangos robaj kíséretében... Helyette újra a kezemben fogtam. Megrezzenve néztem a kavargó folyadékot.  
– Igyál!  Jobban teszed – mutatott rám,  mire akaratlanul is mozdult a kezem és egy huzamra kiittam az utolsó cseppig is. Újra elkapott a különös érzés és lett körülöttem minden forró, mintha csak közvetlen egy hatalmas tűz mellett ültem volna. Gondolataim lassan kezdtek el folyni, és érzékelő képességem is lecsökkent a gyök kettő sebességre. 
– Miért?  – morogtam lassan és vettem egy sóhajt.  Sóhajt? Bár nem tudom minek, ha halott vagyok. Vajon itt meg tudok halni? Milyen érzés lenne? 
– Mint látod nem állnak sorban utánad a halottak, úgyhogy különleges ok miatt vagy itt! – állt fel. Könnyed léptekkel vette el a poharat kezemből.  Nem is érintkeztünk, de mire felkaphattam volna a fejemet, máris teli kristálypoharat fogtam. Bájos,  bágyadt mosoly volt erre csak a válaszom.  
– Visszavihetlek – jegyezte meg. De fel se néztem,  csak az italt lestem. Meghaltam. Jobb lesz ebbe véglegesen beletörődni.
– Visszamehetsz élni,  újra a halandók világába – ismételte újra duruzsoló hangon már közelebbről.  
– Ugyan miért tenné ezt a Pokol ura? – hunyorogtam fel rá.  
Halkan felnevetett. – Nem vagy ostoba! Ez tetszik! 
– Sok történetet olvastam. De olyat még nem, melyben nem lett volna hasznod az alkuidból – válaszoltam kissé lassan az ital hatására. Kimondottan szimpatizáltam, hogy még egyszer lehúzzam. Vajon mennyire fog kiütni ez engem? 
– Valamit valamiért.  Az élet nagydolog. Pechedre hamar elvesztetted, mely nem különösebben érdekel.  De... 
– De? – kérdeztem várakozóan, és néztem fel rá kíváncsian. Élhetek...? Jól hallottam?
– De akár vissza is mehetsz – ismételte újra meg. – Persze meg kell az életért dolgozni. Ha már ilyen könnyelműen futottál ki a jármű elé.  – Mit kell tennem? – bukott ki az ajkamon a kérdés,  mielőtt még átrágtam volna a szavait. 
– Gyere – suttogta mély hangján, melyre megborzongtam. Miért félek tőle? Intett a kezével egyet, mire a kandallóban lobogó vörös,  meleg lángok egy csapásra elszíneződtek és a magasra csaptak. A sárgás fényű falon pedig egy repedés futott végig egészen a plafonig. Omladozó zaj kíséretében mozdultak meg a téglák és omlottak bele a tűzbe,  ahogy egyre szélesebb lett az átjáró.  Mivel, hogy a másik oldalon egy sík placc volt látható, mely mintha ki lett volna vágva a földből.  A távolban is látszott valami, de azt a forró gőz elválasztotta. Lucifer minden szó nélkül sétált át a lángok között, arcára most se esett fény.  Nem tudom, hogy csinálta,  de még mindig nem tudtam beazonosítani. Nagyot nyeltem. Nekem is át kell mennem... Kifújtam a levegőt,  majd beléptem az izzasztó melegbe, meglepődve konstatáltam, hogy nem fájt, nem égetett.  Ugyan nyalogatta a lábaim és a farmerom, de nem okozott kárt bennem. 
– Azta... – nyögtem ki, amikor megláttam, hova jutottunk.  Ez nem akármilyen egy sík terep volt. Körülöttünk tűz nyaldosta a sziklákat, sokkal vörösebb, fényesebb színű,  mint ami a kandallóban lobogott, vagy amit az ember valaha is látott.  A "másik oldalon, melyet a tűz és a felcsapó köd kerített el az pedig... Nos, azt hinnénk, hogy a Pokol az egy tüzes verem. Legalábbis én így képzelem,  és vannak a tűznek fokozatai. De ez más volt, eddig is eltért a képzeletemtől, de ez... Minden színben ragyogott, akár sárga,  akár kék,  akár zöld.  Mesés volt, ahogy n tudtam kivenni mindent, de néhol egy fát,  egy buborékot, egy sziklaszirtet pillantottam meg. A Pokol élt,  nem minden pusztulás volt. Lüktetett,  lélegzett és a központja volt az, ahol álltunk. Ha felnézett az ember és hunyorgott, akkor a távolban kivette a Kaput, amelyen még nem rég bejöttem. 
– A Pokol közepe,  a legmélye – kuncogott fel a férfi,  ha nevezhetem egyáltalán embernek Lucifert. – Nincs más dolgod, mint feljutni – nézett le rám.  Nem voltam kisember, olyan 170 centi, de ő túltett rajtam egy fejjel legalább.  
– Ennyi? – döntöttem oldalra a fejemet. Ez tényleg nem nehéz?  Hol itt a csapda? 
– Igen. 12 pálya van, ha mindegyiket teljesíted, akkor felérsz, és újra visszamehetsz az életbe. Egyszerű, nem? – mondta mézes–mázosan,  hangjában rejtett iróniával, melyet nem sikerült megértenem, hála az italnak. 
– Aham – dünnyögtem és bólintottam mellé,  hogy vettem az adást. – 12 pálya... 
– Igen, mivel nos, van nálad valami, így ezt feláldozom... Olyan nehéz – sóhajtott egyet, de szavai nem jutottak el hozzám.  Kavarogni kezdett a fejem, egyik karomat kinyújtottam irányába,  hogy valamiben megkapaszkodhassak. Mi a fene? Mit tett velem? De mikor elkapta a kezemet, szinte rántottam is el. Érintése egyszerre volt tűz forró és jég hideg. Az ambivalens érzés és a hirtelen mozdulat csak még inkább az ájulás határára vitt. 
– Kijutsz, én pedig megkapom azt a dolgot. Rendben van? –nyújtotta a kezét.  
–Ehm... Ohm... – habogtam, de nem tudtam értelmesebbet kiejteni a számon.  
– Mindig betartom a szavamat – nyomatékosította. –Na, mi lesz már?  Én se érek rá egész nap – fogyott is el hamar a türelme,  miközben én egyre rosszabbul voltam. Biccentve fogtam vele kezet, ezzel tartva magamat állva.  
– Én is így gondoltam. Könnyebb volt, mint gondoltam! – mosolygott eszelősen és hajolt oda hozzám.  Láthattam az arcát,  már ha lettem volna annyira józan,  de látásom egybefolyt. A színek összekeveredtek és foltokat alkottak. Nem tudtam felfogni, mi történik vele. Csak az a furcsa, bizsergető érzés maradt,  hogy mindjárt rosszul leszek, pedig nem tudok az lenni. Hisz hulla vagyok. 
Elengedett, kacagva még hozzá.  
– Jó éjt Lana! – visszhangzott a hangja, de addigra már elvesztettem az egyensúlyomat és vágódtam el. Fájdalmasan nyögtem fel, mikor a kemény talajra estem, oldalam azonnal hasogatni kezdett,  fejem lüktetett.  Legyen már vége!  Bármi is történik velem, de fejeződjön már be! 
Még párszor vettem egy mély lélegzetet,  hátha segít rajtam, de csak rosszabb lett. Lassan felbomlott a látásom, a színek sötétültek, ahogy elvesztettem az eszméletemet. Érdekes módon egy dologra emlékszem tökéletesen,  a szívem dobogására. Verdesett, mint egy kismadár a mellkasomba, míg el nem nyelt a sötétség. 


***
Még nem nyitottam fel a szememet. Most raktam helyre a "tegnap" történteket, mivel fogalmam sincs, hogy is telik itt az idő.  De az alku... Nem tetszett, csak az a baj, hogy belementem. Kitapogattam, hogy mi van körülöttem,  de csak érdes földet fogdostam. Lassan felnyitottam szememet, és forgattam a fejemet. Na, hol feküdtem?  Pontosan ugyanott, ahol tegnap, azon a síkon,  melyet a tűz vett körül.  Hát ez kimondottan remek.  Nem láttam már az ajtót,  amin jöttem csak a végtelen Poklot. Jah, igen, halott vagyok. El ne felejtsem ezt realizálni! Emlékeztettem magamat és ültem fel.  Viszketett a kezem így megdörzsöltem.
– Mi a... – adtam hangot hitetlenkedésemnek, mivel hogy a jobb kezemre egy csillagban a szarvas fejű démon nézett rám vörös szemekkel. Mint egy tetoválás!  Jézusom!  Mikor, hogyan?  Ennyire kiütött az ital!? Megvakartam, hátha lejön, de semmi sem történt.  
– Ne csináld!  – sóhajtott a minta, mire majdnem sikoltottam. A saját kezem beszél hozzám?! Jól látom ezt? 
– A kezem... A kezem... – hüledeztem továbbra is és kezdtem el vizsgálni,  hogy mégis hogyan történt ez. 
– Igen, igen. Ne csodálkozz!  Én vagyok a pecsét,  hogy biztos betartod a szavadat, az alkut, melyet kötöttél a gazdámmal. 
– A gazdáddal? – fintorogtam. – Luciferrel? 
– Igen. Hogy kijuttat, ha odaadod neki azt, és végig csinálod a pályákat.  
– Mit? – ráncoltam a homlokomat és kezdtem úgy érezni,  hogy bekattantam. A kezemmel beszélgetek? Tuti,  nem vagyok normális!  
– Azt! És meddig fogunk még itt ülni?  Azt hittem sürgős,  hogy visszamehess az életbe.  
– Igen, igen az... – néztem fel. – Bánom, hogy belementem. Sőt!  – sziszegtem neki, illetve a saját kézfejemnek. – Elkábított! Ez nem fair! 
– Ki mondta, hogy a Pokol az? – kérdezte kíváncsian a furcsa magas hangján.  
Nem válaszoltam.  Tényleg jobb lesz menni innen. És Atyám... ha ezt végig kell hallgatnom? 12 pálya és még valami? Nem tetszik ez nekem... Elbámultam a messzeségbe, egyenesen fel. Menni kéne?  De biztos,  hogy ez jó ötlet?  És ha inkább nem bolygatnám a halottakat és maradnék lenn? 
– Nem, nem – kuncogott fel a tetoválás.  – Nem akarsz te itt maradni – tett szemeivel egy körkörös mozdulatot, mire oldalra néztem,  ahol feltűnt,  hogy a talapzatot a lángok emésztik fel. Az eleve égés valahogy már nem volt ínyemre. Noha ennél lehetek halottabb? De nem akartam kipróbálni, így az egyik szélhez mentem, ahol egy rozoga függőhíd csüngött alá.  
Nagy levegőt vettem. Egy próbát megér! Tudom! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!  Mondtam el magamban egy Star Wars idézetet. Akkor én most megteszem!
És előre léptem az első fadeszkára.

2 megjegyzés:

  1. Áhh, Lucifer, a kis szemét. Nagyon kíváncsi vagyok, mit vett el Lanától... Ez olyan, mint az Eragonban. A Menoa fa elvett valamit Eragontól, de aztsosem tudtuk meg, mi volt az... Remélem, azért itt nem így lesz ;) :D
    Jó rész volt, az a pecsét nagyon ütös! :D
    Csak így tovább! :)
    Pussz: Babu
    Ui.: várom a folytatást ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lucifer, az Lucifer :D tartogat még szépeket. Ahogy a pecsét is :D igyekszem hozni hamar! És még egyszer sajnálom, hogy most jött csak a rész. Köszönöm, hogy az olvasóm vagy ^^

      Törlés