A Virtuális Valóság - Prológus

Hellobello!
Új történetbe ástam bele magamat, noha már Wattpadon publikálva volt hamarabb, de most már úgy gondoltam, hogy ide is felkerülhet.
Ez egy saját Sci-fi ötlet, melynek többet is szeretnék akár, mint egy blog. És kerestek is meg ez ügyben, hogy nyáron az ötlet alapján ki is lehetne adatni, de előtte abba állapodtunk meg, hogy nézzük meg hányan lennének vevők rá a ti soraitokból és érdemes-e bármit is kezdenem vele :)
Véleményeket örömmel várok! Sőt!

A Virtuális Valóság
Besorolás:
  • 16+
  • Sci-fi
  • Akció
  • Saját
  • Regény, Több részes
Jó olvasást! :)
– Ms. Powers! Hallja Ms. Powers! – ordított egy hang közvetlen a közelemben. Oldalra fordítottam a fejemet, de még így is alig hallottam meg a fegyverropogásban a hangot.
Felnéztem az őrmesterre, ki a közvetlen közelemben fogott talajt, kezében szorongatta a gépfegyverét és ordítozott nekem, hangját elnyelte a hangzavar. Fegyverek lövöldöztek, emberek sikoltoztak, gránátok robbantak. Kinn voltunk a nyílt terepen...
Igen, kinn a fronton. Kinn, ahol bármelyik pillanatban meghalhatunk. Konkrétan az árokban ültem és vártam a megváltót... Valamit, mely segít, mely kiment a helyzetből. Már nem vonzott annyira a háború, a harcolás, pedig a gimi után olyan boldogan ujjongtam, mikor felvettek... De most...
Megrezzentem, mikor újabb bomba robbant, újabb sikítás hasította fel a levegőt. Újabb élet veszett oda.

– Ms. Powers! Keira! – ordította az őrmester és végre teljesen felé fordultam. – Ne így nézze! – fogta meg a vállaimat, meleg érintése megnyugtatott, ő élt, ő még élt... Felnéztem az azúrkék szemekbe, melyek engem vizslattak, de hangja, mely edzéseken úgy el tudott varázsolni, most valahogy nem akart eljutni a fülemig. Megrázott – talán – ez volt az, amitől összpontosítani kezdtem és arcára fókuszáltam.
– Igen, Őrmester! – bólintottam neki, mire egy hálás mosoly suhant át az arcán.
– De Leont elvesztettük! – nyögte ki és arcát sejtelmes, szomorú kifejezés öntötte el. Homlokán ráncok jelentek meg és vastag, ívelt szemöldökét összevonta, ahogy gondolataiba merült hirtelen. – Ki kell mennünk! Nála van a levél! El kell hoznunk, értetted? – rázott meg újra.
De gondolataim tovasuhantak. Ki. Kell. Mennem... Nem maradhatok a védelmet nyújtó sánc mögött, nekem tényleg ki kell mennem a nyílt terepre...?
Könny szökött a szemembe, valahogy nem akartam, nem így, sehogy se...
– Jól van, szedd össze magadat! – ölelt meg a férfi és én örömmel bújtam el az otthont adó izmos karok között. Nem egyszer tapasztaltam, mikor ezekkel támadt nekem, de most mégis védelmet adtak, tudtam, ha velem van, semmi sem történhet velem... Vagy csak ezt hittem.
Mély, reszelős lélegzetet vettem és felnéztem azokba a gyönyörűen kék szemekbe. – Mehetünk! – bólintottam és a következő pillanatban már ki is törtünk. Ki a felszínre, ahol hullák sorai feküdtek a vérben, még egyesek éltek, de nem sokáig. Testrészek sorai voltak láthatóak szétszórva – azonnal a hányinger kezdett kerülgetni és gyomrom többször is megfordult, de nem engedtem meg magamnak, hogy elsodorjon a rám törő rosszullét. Nekem feladatom van! Lábaimat szaporán emelgettem és futottam előre, végig a tűzvonalon, de egyik se talált el, vagy ha igen – a rám törő adrenalintól meg se éreztem, csak hogy mennem kell, előre, egyenesen!
De a sok halott között De Leon testét nem láttam, és a füst kezdte a látási viszonyokat tönkretenni, de még mindig figyeltem és nézelődtem körbe-körbe. Minél előbb el akartam takarodni erről az átkozott terepről, vissza, vissza fedezékbe...
– Keira.... – jött egy ordítás és arra kaptam a fejemet. Megint az őrmester hangja volt, mire csak egy bágyadt mosoly suhant át az arcomon, de a szemei mást tükröztek. Félelmet, szomorúságot, ahogy figyelt. Kinyújtotta felém a kezét, de túl messze volt, csak értetlenül álltam, és néztem, hogy mit is akart.
Hirtelen hasító fájdalom öntött el és vágódtam a földre. Hallásom sípolni kezdett és látásom elhomályosult... Egy gránát robbant fel mellettem, az kapott a levegőbe és vágott talajhoz... Kezem a mocskos sárba süllyedt bele, de én csak a kínzó fájdalmat éreztem. Lent, valahol valami történt velem.
– Áhhhhhh! – sikítottam teli torokból, ahogy elöntötte az agyamat a kín és eszméltem rá, hogy a lábam, a lábam fáj. Rémülten néztem le, ahol semmit nem láttam, csak az ömlő vért. Halott sápadttá váltam, szememből azonnal ömleni kezdett a könny. – Wááááááh! Valaki! – sikítottam továbbra és csapdostam, de annyira fájt, hogy a síráson kívül semmit se tudtam tenni. Meg se mertem mozdulni, úgy ledermesztett az égető gyötrődés és vájta bele ujjait a tudatomban. Remegő kézzel nyúltam le, bele a sebbe... Felordítva vergődtem egy sort... Combtőtől nem volt lábam. Elvesztettem a lábat!!!
– Keira! – ért mellém az őrmester és kapott kézbe. Lenézett a hiányzó tagomra és elöntötte az arcát az aggodalom. – Maradj nyugton, csak maradj nyugton! – nyúlt az oldaltáskájába és vett elő jó pár doboznyi kötszert. – Maradj itt, csak maradj itt!
– Meg fogok halni? – nyögtem ki halkan, de a férfi meg se hallotta a hangzavarban – remegő kézzel sodorta ki a fehér anyagot és rakta rá a sebre.
– Auch! – kiáltottam fel, de nem szólt semmit, hanem durván el kezdte kötni. Vonaglottam az égető fájdalomtól és nem érdekelt, hogy hallja bárki is a hangomat, ahogy a torkomon kifért úgy ordítottam. Arcomat elmosta a könny már teljesen és kosszal vegyülve – barna réteget hozott létre a pofimon.
Hátam teljesen ívbe feszült mire végzett, görcsöktől remegtem és nyöszörögtem tovább, míg hangszálaim engedték.
– Keira! – kiabált a férfi és könnyeim mögül néztem rá. Bizakodó mosolyt küldött nekem majd felnézett az égre és körülvizslatott a terepen, mikor is tudna engemet innen elvinni.
– Kapaszkodj! – fogta át a derekamat, mitől csak újra megvonaglottam, az égető fájdalom nem lankadt, sőt egyre rosszabb volt. – Csak bírd ki! Mindjárt beviszlek! – kapott fel és indult velem vissza, futva.
Erősen kapaszkodtam meg a vállában tovább ordítozva a kíntól, mely szét akart tépni és már egész fejem tőle zsongott. Fel se tűnt, mikor a saját védelmi vonalaink mellé értünk – csak azt éreztem, hogy fáj, hogy hiányzik a lábam!

***

Fertőtlenítőszag csípős illatát éreztem meg, még nem nyitottam ki a szememet. Konkrétan nem mertem, annyira féltem mit látok. Még mindig ott voltak lelki szemeim előtt a fronton lévő testek, ahogy rohanok közöttük, majd a robbanás és azután...
Megborzongtam és végül, de nagy nehezen kinyitottam a szemeimet. A fehér fény azonnal elöntött és hunyorognom kellett, hogy bármit is láthassa. Egy olyan jó perc eltelte kellett hozzá, de sikerült. Egy orvosi ágyban feküdtem, ezen meg se lepődtem.
– Hmm? – döbbentem meg, mikor megmozgattam MINDKÉT lábamat a paplan alatt. – Mi a... – ültem fel, mint akibe a villám csapott és rántottam le a takarót. Tényleg, két egészséges lábat láttam meg... Az enyéim... Mindkettő mozgott az irányításomra...
Döbbenten tettem le őket a márvány padlóra, mely hidegsége szúrta picit a talpamat. Egy éjjeli szekrényt láttam meg az ágy mellett, rajta egy tükörrel. Azon nyomban belenéztem, de nem én magam néztem vissza... Hanem egy barna hajú lány, kinek fehérre festett tincsei voltak fufruként.
Zöld szemei pedig villogtak a félhomályban. Kicsit sápatag arcom kezdett emberi színt ölteni. Ki volt ez? Én nem így néztem ki... Nekem csak szimplán barna hajam volt barna szemekkel... Ez nem én vagyok!
Sápadtan tántorodtam hátra az ágyra és kapaszkodtam meg a pokrócban. Ujjaim olyan erősen szorították, hogy kifehéredtek. Mi ez? Mi történt a testemmel? Hogy lehet egyáltalán?
Ajtónyikorgásra figyeltem fel és kaptam annak irányába a fejemet. Az őrmester jött be. Jól fésült, szőkés haját hátratűrte, noha eléggé úgy nézett ki, mint aki most ébredt. Szeme alatt sötét táskák látszódtak, azúrkék szemei pedig aggodalmasan vizslattak.
Mellette egy idősebb férfi jött be, olyan 40 év körülinek látszott. Őszülő fekete haja katonásan rövidre volt vágva. Orrán egy vékony keretes szemüveget viselt, mely kiemelte szürkés, élénk tekintetét. Egyszerűen fehér inget viselt és hozzá a tipikus fehér köpenyt.
– Jó napot Keira! – köszönt recés hangján, mitől a hideg futkosott a hátamon. Lenézett a kezében tartott papírokra.
– Mi történt velem? – kérdeztem kertelés nélkül. Tudni akartam, hogy mi a jó fészkes fene folyik itt!
– Részt vett cégünk egyik programjában, hölgyem! Még pedig a Testcsere- és Tudat-megőrző programunkban. Melynek lényege, hogy a tudat megmarad, a test pedig cserélődik, így megúszta a művégtagot! – fonta össze ujjait, ahogy magyarázott. – Hamar vissza tud menni a katonaságba.
– Tessék?! – túrtam a hajamba, vagy legalábbis, ami az én testemé volt... Hideg zuhanyként ért az információ...
Testcsere.... Egy kibaszott programnak voltam a tesztalanya?! Döbbenetem végtelennek volt mondható, olyan módon lesokkolt. Ültem és ültem csak az ágyon, ahogy agyam ezerrel pörgött.
A sajátomat akarom! Mégis hogyan?! Én ebbe nem egyeztem bele, hogy?! Hogy? HOGY?!!!!!!!

1 megjegyzés:

  1. Uhhhhh *-* eddig ez tetszik. Ugyan nem tudom még, hogy akarod összekötni ezt a sci-fivel, de eddig jó volt. Kíváncsi vagyok a folytatásra :)

    VálaszTörlés