Bloody Miracle - 1.Rész

Hellobello!
Hááát, nem pont így terveztem el a szünetemet. Először úgy gondoltam, hogy befejezem az írásaimat nyugodtan, de erre három ötletnek a vázlatát is lejegyeztem. Mostantól már igyekszem úgy dolgozni, hogy előre megírom, így ennek biztos lesz folytatása...
Nos, egy Hunger Games fanfictionnel jöttem ma... Igen, napokban láttam a 3/2-t, így nagyon is megjött hozzá a kedvem, noha szerintem mindenkit meglepek a shippelésemmel :D
Gale és Cashmere ( aki nem tudná, ki a lány, ő a Nagy Mászárláson az Első körzetes győztes, aki bekerül).
Ettől függetlenül remélem tetszeni fog és véleményeket örömmel várok, ugyan meglehet... kissé más stílust találtam... Érdemes folytatni, vagy ezt inkább most hagyjam abba?

Bloody Miracle 
Besorolás:

  • 16+
  • Dark (sok vér)
  • E/1, múlt idő
  • Fanfiction/AU
  • Romantikus
  • Eszelős (?)
Jó olvasást! :)


Kibuggyant. Cseppekben lehetett szinte látni,  ahogy a vágás mentén és az acél között kibugyogott és folyt végig,  színezve be bíborvörösre az egyenruhám minden egyes négyzetcentijét. Megtántorodtam, a lökés elevenembe talált szó szerint, hátra felé dőltem,  hátam ívbe hajolt. Hangom feltört torkomból. A fájdalom hirtelen hatott és futott végig testemen, ahogy a vérem folyt ki. Éreztem,  ahogy a penge elsüllyedt a húsomba,  szaggatta fel az izomrostokat, és töretlenül haladt át az artériákon és vénákon. Ezzel egyetemben a legalsó bordáimnak ütközött, megvolt hozzá az erő és a lendület, melynek köszönhetően a csontot is eltörte és jutott egyre beljebb. A fájdalom, ha hang formájában jöhetett volna ki, nem lett volna az a frekvencia, amely ki tudta volna fejezni a borzalmat. Tüdőm és gyomrom falán is áthatolt. Éreztem,  ahogy a vér elönt, és alig tudok lélegezni.  Harákoltam össze-vissza, és eldőltem a sziklás parton. Baszki, Joanna!
Kaptam a balta nyeléhez, hogy kirántsam, de a legapróbb mozdulatra is testembe mart a mérhetetlen kín. Karmos lábaival kapaszkodott húsomba,  minél jobban igyekeztem, annál jobban fájt.  Köhögtem, prüszköltem, igyekeztem a vérzés útjába állni.  Nem akartam még meghalni! Nem volt itt az ideje! Nem azért éltem túl egy viadalt, hogy aztán a Nagy Mészárláson életemet veszthessem... Ki gondolta volna, hogy ide jutok! Hát én nem. Mikor győztesen jutottam ki az arénából a 64.-en, azt hittem, hogy ilyen győztesen fogok 90 éves koromban meghalni. Milyen jó is lett volna - nyugalom, Kapitólium és elegendő pénz,  hogy akár örökké is éljek. De mikor Snow kihúzta a cetlit, hogy e mészárláson a régi nyertesekből lesz választás,  akkor az én szívem is kihagyott egy taktust. A tudat,  hogy visszakerülhetek, még engem is megrendített. Nem azért lettem képezve,  oly hosszú évekig,  hogy aztán még egyre bemenjek, és ott hagyjam a fogamat. Ha engem megzavart, akkor a 8-12. Körzetben vajon, hogy élhették meg? Eddig nem érdekelt,  hogy mit művelt Snow... Ő és a lázadói, de most, hogy az én életem is veszélybe került.  Nos, bassza meg! De akkor még volt bennem remény,  hogy nem kerülök be, de mikor kihúzták az én és Gloss nevét - minden elveszett. Minden remény!  Be kell mennem és most már nem olyan biztos, hogy élve jutok ki...
Mikor a pályára jutottam és megláttam a sok elszánt,  elkeseredett arcot, amelyekből gyűlölet,  undor sugárzott, csak akkor kezdtem el én is Snow ellen dőlni.  Mégis azt tűztem ki magam elé,  csak éljem túl.  Kerüljön,  amibe kerül,  pedig Glosst se akartam megölni, de csak egy volt a sok közül.  Végül is erre neveltek, nem? Hogy gondolkodás nélkül öljek meg valakit, ha az életem forog kockán.
De mikor Joanna telibe talált,  és láttam a kiálló baltát a testemből és azt az érdektelenséget az arcából... Nem is zavarta, hogy megölt. Ebben magamra ismertem fel, ő is élni akart...
De az a gyötrődés, az a fájdalom,  melynél már mozogni se tudtam. Fulladoztam saját véremben, ahogy tört fel a torkomon és folyt ki ajkaim közül.  Gyomrom se volt jobb helyzetben, ahogy egész testem se. Lüktetett a szívem,  élni próbált,  dobogni! Vérem száguldott testemben a maradék adrenalin miatt, és hogy ellássa a szervezetemet megfelelő mennyiségű oxigénnel,  de a seb mentén elfolyt. Kifolyt. Annyira fájt,  hogy már a végén nem is éreztem,  felemésztette a tudatomat a kín.  A tudat központomat kitöltötte és mikor túlcsordult, akkor kezdtem igazán haldokolni. Lassan felnéztem az égre,  a tiszta égre,  melyet fák kereteztek. Érzékeltem, hogy a hullámok túlcsapnak a sziklán és elborítanak, ahol ruha volt rajtam, ott nem fogták fel a receptorok a hideg érzetet,  de az arcom és a seb, melyet a sós víz marni kezdett, még jobban pulzált a gyötrődéstől. Ezek voltak az utolsó pillanataim. Teljesen tisztában voltam vele: meg fogok halni! Arcom eltorzult az újabb hullámra, ami ugyan elmosta a vörös véremet, de beleszivárgott a sérülésbe, és égette a húsomat. Hangomat elvesztettem, amivel segítséget kérhettem volna. Hiszen itt ez a szabály, csak egy maradhat. Csak egyetlen egy... A többi 23-nak halnia kell, úgy tűnik én is ezt a 23 sorát bővítem majd pár perc múlva. 
Testem próbálta legyőzni a fájdalmat,  küzdött ellene. Szívem egyre hevesebben próbált verdesni, de az oxigén hiány lassította. Nyelni se tudtam, végtelenbe folyt ki a számból a vér és maszatolta el az arcomat, melyet meg a víz fröcskölt össze.  Legyen már vége!  Valaki!
Újra a kék égre néztem.  Legalább az szép volt és megnyugtató, ahogy néztem lassan könnybe lábadt a szemem. Az ég!  Nem is gondolná az ember, hogy utolsó pillanataiban ez az, ami relaxálja. Végtelen boldogság öntött el hirtelen. A fájdalom eltűnt,  látásom pedig felszakadt. Elmosódtak a színek. 
– Végre... – suttogtam, vagy épp gondoltam a fejemben,  ahogy béke szállt meg és minden gondom megszűnt és szépen,  lassan elsötétült előttem a kép.  Én, Cashmere Tanner az első körzetből, meghaltam.

***
Verejtékben úsztam,  mikor felpattantak a szemeim. Reflexből ültem fel. Fejem zsongott, szívem majd ki akart ugrani a torkomból,  vérem száguldott ereimben. Megint ezt álmodtam.  Megint a halálomat. Már megint... Nem volt éjszaka,  mikor ne került volna szemeim elé valamilyen módon,  ahogy szépen haldoklom, majd túllépek az élők sorain. Már megint!
Szúró,  apró fájdalmat éreztem meg mellkasom és hasam között. Pontosan ott, ahol Joanna baltája telibe talált.  A hideg rázott ki a gondolattól.  Vajon miért vagyok még életben?  De mielőtt emlékezhettem volna egy fehér köpenyes férfi sétált be. Haja szerteállt, arcát elaludta. Látszott,  hogy pár pillanattal ezelőtt kelt fel. Bágyadt mosolyt villantott az irányomba,  majd az infúziómhoz lépett, és cserélte le. Többször láttam már,  mindig ugyanúgy végződött a látogatás.  Szó nélkül kiment. Én pedig újra mélységes álmosságot érzek majd meg. Tudtam, hogy altatnak, nem kis dózisokban, de ez már nem érdekelt.  Élek valamilyen csoda folytán. Pedig most, hogy megtaláltam a halált,  jobban kezdett el vonzani. Mi lesz velem, ha kiengednek. Szégyenben élhetek, hogy túléltem. És a többiek?  Nem sokáig foglalkoztattak ezek a kérdések, mert az előbb még olyan aktív szervezetem újra lassult le, és agyamra köd telepedett. Az álmosság köde. De mielőtt még újra hathatott volna rám,  a  gyér lámpa fénye hirtelen elsötétült.  Én pedig reflexszerűen reagáltam, szemeim újra felpattantak. A homály szertefoszlott, eltűnt az álmosság.  Mi volt ez? Majd fegyverropogás - bármikor fel tudtam ismerni a hangját.  Túl sokszor hallottam. Mi történik?  Kitapogattam a karomba fúródott infúzió csövet és egy rántással kiszedtem. Mégis mi folyik kinn?
Lassan oldalra fordultam, képtelen lettem volna felülni, így is minden egyes mozzanatra megremegett a belsőm a gyötrő kínra, pedig régóta lábadozom belőle, de ez olyan, ami még sokáig fog fájni, hiszen fejezzük ki úgy, hogy hasam és tüdőm fel volt nyitva, lehet el se tudtak rendesen látni... Kinyújtottam a karomat és támaszkodtam meg az éjjeliszekrényen, hogy a felé húzzam magam, de elmozdult és hangos puffanással gurultam le a meleget nyújtó ágyról.
– Áuch! – nyögtem fel és tapogattam végig magamat, míg a hátamra nem fordultam. – Valaki! – suttogtam halkan, remélve, hogy bárki is meghallja. Oh, de ez csalfa, vak remény!
Mozdulj! Mozdulj már! Mondogattam magamnak és átforgolódtam négykézlábra és vánszorogtam az ajtóig, addig a zaj elült és semmi, senki nem vert zörejt.
Felmásztam állásba, lüktetett a halántékom a megerőltetéstől, de nem adtam fel. Erősen pislogtam, ahogy az altató újabb hullámban hatni akart rám. Vékony ujjaimat ökölbe zártam és erőtlenül kezdtem el verni az ajtót. – Va-la-ki! – suttogtam ütemesen a ritmusra. – Va-la-ki! – hunytam le a szememet és élénken füleltem, hogy hallok-e mást is.
 – Va-la-ki! – töltötte be az egész szobát a rítus, mint valami szertartás... Egész elmémet kitöltötte a gondolat, a remény, hogy valaki tényleg bejönne. Homlokomat nekidöntöttem a hideg fémajtónak és nagy sóhaj szakadt fel belőlem. – Kérlek...
Egy sötét alak közelített a bejárat felé, melyre a mechanika azonnal reagált és az ajtó megmozdult. Csak annyira volt időm,  hogy időben ellökhessem magamat, így nem estem karjai közé.  Vagy legalábbis így gondoltam... Felszisszentem, megtántorodtam és mielőtt még oldalra dőlhettem volna az ismeretlen karja előre nyúlt és elkapott. Magas, izmos, szikár idegen volt. Állig felöltözve fekete egyenruhába, mely inkább a katonákra volt jellemző.  Másik kezében egy automata gépfegyvert viselt, melynek típusát nem tudtam beazonosítani,  pedig sok lőfegyver fordult meg a kezem között. Felsőtestén golyóálló zubbonyt viselt, de nem tudta elrejteni a széles vállait vele. Arcából alig láttam valamit a védősisak miatt, kivéve az igéző, sötét szempárt, mely szinte a retinámba égett.  Ki vagy te? Miért jöttél?  
Orromat kesernyés szag csapta meg. Áh, füstgránát! Arcomat elfordítottam, ahol hasonló öltözetű katonák vittek egy fehér köpenyes fiút. Ugyanazt a ruhát viselte, mint én,  a vonásai ismerősen hatottak, de annyira lesoványodott, annyira beesett az arca és annyira eltűnt a szeméből az élénkség, hogy alig ismertem fel Peeta Mellarkot. Igen, őt rejtette valaha ez a beteges kinézet. Mögötte egy vörös hajú alakot pillantottam meg, de azt már nem ismertem fel.
– Megöltök? – tettem fel a kérdést újra visszafordulva az ismeretlenhez, ki még mindig erősen fogta a karomat. Nagy szemekkel néztem rá.  Mit keresek itt? Kik ezek? Ez a két kérdés foglalkoztatott leginkább. 
– Ki vagy? – jött a tisztán érthető mély hang.  Lassan a maszkra fókuszáltam. 
– Cashmere Tanner – suttogtam és fogódzkodtam meg erősen a karjába. – Segíts! – kértem halkan. Nem akartam újra aludni. Kaptam egy lehetőséget. Újra élhetek,  ki akartam használni.  De képtelen lettem volna újra elaludni és megint a halálról álmodni.  – Kérlek! Nem akarok újra meghalni, nem akarok... – ráztam a fejemet.  
– Nyugalom! – válaszolta semleges hangszínnel és a többiekre nézett, hiszen nem volt a tervben, hogy ki vigyenek egy Hivatásost is. Vállvonást kapott csak válaszul.
Átkarolta a vállamat és húzni kezdett maga után, hogy minél előbb kiérjenek. De csak meg-megbotlottam, többször felnyögtem. Fel se fogtam,  hol is voltam elzárva. A fehér falak, a földön fekvő őrök,  és a többi 3 illető kit vittek kifelé - hidegen hagytak. Csak hadd jussak ki végre. Folyosókon kavarogtunk, majd kijutottunk a hideg, sötét éjszakába. Megcsapott az erős szél és a vékony,  kórházi ruha alá beférkőzött. Libabőrös lettem és borzongtam meg, miközben mezítláb éreztem,  hogy a sima betonról köves területre érünk át.  
– Siessünk! – jött egy távoli hang és még erősebben vonszoltak fel egy repülőgépre. 
– Kit hoztál?  – kérdezte egy sercegő hang és a propellerek felberregtek, az egész gép megremegett, majd a levegőbe emelkedett. 
– Ott volt. Ők négyen voltak benn – válaszolta ugyanaz a hang, aki a szobába jött be. Közben én már le voltam ültetve a hideg fémre a többi "beteg" mellé,  melyből csak én voltam ébren abban a pillanatban.  
– És ha okkal volt? – mordult a kérdező hangja, én meg fordultam irányukba. Csak a magasságuk és alkatuk tudta megkülönböztetni egymástól őket,  mivel mindegyik a fekete egyenruhát viselte. – És idenéz...
Az egyik kivált a beszélgetők csoportjából. Zsebében kotorászott kicsit, majd egy fiolát vett elő és tekerte le a kupakot. Egyenesen felém tartott. 
– Kérlek – ráztam meg a fejemet. Rossz előérzésem támadt.  Nagyon rossz. Lassú,  de hajmeresztő léptekkel haladt, majd magasodott fölém. Megragadta az államat. 
– Itt az ideje aludnod! – nyomta az arcomba az üvegcsét, melynek kloromorf illata megcsapott. 
– Nem. Nem... – fintorogtam. Nem akartam aludni! – Valak... – kezdtem bele, de a gyors álom már meg is érkezett.  Be se tudtam fejezni, amit akartam, mivel a homály azonnal elkapott, megbénított. Mozdulataim megálltak vagy épp gyök kettő sebességre kapcsoltak, miközben szemhéjam elnehezült és akarhattam vagy épp nem, de az álom jött.  Azonnal elaludtam, elragadott a sötét.  

***
Újra ziháltam, újra folyt rólam a veríték, újra átéltem azt a kibaszott baltát. Fejemet fogtam, hogy nyugodjak le. Sose lesz ennek vége? Minden éjszakám így fog telni? 
Ágyon ültem,  a takaró vékonyabb volt, mint előző "lakhelyemen". A falak sárgásan fénylettek, ahogy megvilágította őket az izzócső. Halk pittyegés jelezte, hogy dobog a szívem,  mivel hozzá voltam kötve egy géphez.  Karomba ugyanúgy csatlakoztatva volt az infúzió.  Azonnal kiszedtem és néztem körbe.  Most már nem fájt a gyomrom annyira, mint mikor kihoztak. De ki volt az az idegen? Hol vagyok pontosan? És miért vagyok életben?  Újra ezek a kérdések bukkantak a felszínre.  Megőrjített ez a tanácstalanság, felemésztette a gondolataimat. 
Szisszenő hanggal egyetemben nyílt az ajtó,  azonnal odafordultam, ahol két katona jött be. Most is a fekete egyenruhát viselték,  de sisakot nem, így mindkettőnek láttam a markáns arcát.  Azonnal mellettem teremtek, két karomat megragadták és úgy húztak le az ágyról kifelé a szobából.  
– Mit? – gyorsult fel a szívverésem és ökölbe szorult az ujjam. Minden szó nélkül rángattak végig a folyosón.


Folytatás következik április 1.-jén, ha semmi nem akadályozza meg...

2 megjegyzés:

  1. O, ez tök jó. Kíváncsi vagyok a folytatásra. Így tovább! 😉😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pénteken érkezik :D és köszönöm, örülök, hogy tetszik és akkor annyira nem is elbakizott páros

      Törlés