Crimson Woman - 1. Rész ~ Színek

Hellobello!
Meghoztam a következő részt a Crimson Peak FF-emnek. Kissé sokáig tartott megírni és sok minden még nem történik, de köszönöm, ha elolvassátok!
Remélem tetszik! Véleményeket várok.
Jó olvasást!:)

Piros, kék,  zöld,  sárga és még lehetne sorolni a színeket, melyek a palettán sorakoztak. Egy ecsetvonás ide, egy vonás oda, ezt még ezerszer megismételni és már kész is volt a remekmű. 
A szín kavalkád először semmit sem mutatott,  legalábbis nagyon úgy tűnt,  de ha az ember jobban megfigyelte, akkor megláthatta, hogy a vonalak összeállnak, görbülnek, majd egyenesednek és alakká alakulnak. A fehér vászon mely először hófehér volt, most már színek százféle árnyalatával volt megtelve és egy gyönyörű tájképet alkotott,  mely éppen a lány előtt foglalt helyet. Az illető egy vörös hajú leány volt, ki kissé szabados, lenge öltözetet viselt. Egy vajszínű virágos ruhát,  ahol a dekoltázsától sűrű csipke futott fel a nyakáig. Meg kellett hagyni, hogy gyönyörű volt, főképp a vörös hajkoronával, melyet kontyba rendezve hordott a feje tetején.  A ruha ujja könyökéig fel volt tűrve, nehogy belelógjon a festékbe és koszolódjon el. Vékony,  kecses ujjai között ecset foglalt helyet, fejét ingatta, miközben húzta a vonalakat és nézett a távolba.  

Igazság szerint nem is pontosan a tájat festette meg, hanem valami mást. Kiegészítette – ugyan látszott az alap, ami az elterülő mező volt a rengeteg fehér,  sárga,  piros, rózsaszín virággal és a selyem zöld fűvel,  de az alakok, akik kibontakoztak, egyáltalán nem a megszokottak voltak. Kissé megnyúltak végtagjaik, melytől magasabbnak látszottak. A hölgyek kivágott hosszú ruhát viseltek, így hátukon furcsa szimbólumok futottak fel, beborítva őket nyakig. Már gyerekkora óta ilyeneket rajzolt a Noreen.  Egy kacskaringós motívum minden művén megmutatkozott – ugyan nem lehetett nagyon meghatározni, hogy mit is ábrázolt, de minden munkáján elrejtette azt. Az alkotás eddig teljesen megfelelő volt, sőt bárki látta volna, megdicsérte volna. De ekkor Nareen durván keverni kezdte a festéket vízzel és pillanatok alatt a kontrasztos alakok kontúrjai elmosódtak, szétcsúsztak, elfolytak a víz hatására.  Az eddig összetett munka pillanatok alatt vált hátborzongató valamivé. Ha meglátta az ember egyszerre érzett bámulatot és iszonyatot a torz alakoktól és gyönyörű színektől. 

– Ms. Lynch! – jött egy csilingelő hang a távolból,  mely azonnal kizökkentette és engedte le a kezét a lány.  A vizes-festékes ecsetről csöpögni kezdett és színezte az adott színre a füvet.  

A lány eddigi festőlényét ellökte magától és fordult az alakok felé,  kik nem voltak mások mint a Sharpe família tagjai. Élen Thomas-szal, ki fekete kabátot viselt fehér inggel és sötét mellénnyel. Még most is el lehetett róla mondani, hogy milyen elegáns,  de ahogy közelebb ért hozzá az ember, csak akkor tűnt fel, hogy a ruhadarabok legalább 10 évesek. 

– Jó napot! – erőltetett magára a lány egy mosolyt és rakta le az ecsetet, ahogy szemügyre vette az azúrkék ruhát Lucille-n és a barack színűt pedig Edith-en.  Furcsállotta az öltözködés,  de mivel Angliából valók voltak, így aztán el is nézte - nem ismerte az ottani divatot.

– Nem hittem volna, hogy találkozunk!  – mosolygott Thomas, mire arra fókuszált Noreen.  
– Én se gondoltam volna, általában ide nem sokan járnak. 
– De ma nagyszerű idő van – lépett a férfi a lány mellé és vette szemügyre a festményt.  – Igazán... Lenyűgöző! – döntötte oldalra a fejét.  – Látni, hogy kinek is a gyermeke. 
– Ugyan – rázta meg a fejét,  ahogy Edith-ék után pillantott,  kik elindultak sétálni és csak intettek egyet. – Egyáltalán nem. Teljesen más stílusban dolgozunk.
– Ez nem igaz. Nézze meg, mit alkotott. Fantasztikus!  És egyedi. Ilyet még nem láttam,  pedig higgye el Ms. Lynch, hogy rengeteg alkotást figyelhettem meg. De maga valami újat mutatott. Az apja... 
– Ne emlegesse! – rázta meg a fejét.  – Ő neki sose tetszett. Túlontúl elvont, és senki sem lát benne meg semmit. 
– Ugyan, kedves. Ne legyen ennyire szkeptikus.  Csodaszépet alkotott, nézzen csak rá! – mutatott a műre, miközben végig a lányt figyelte és mosolygott. 
Noreen is felnézett rá.  Sokáig tartotta vele a szemkontaktust, mire zavartan elfordult. Nagyot nyelve merült el a gondolataiban. Mai napig nem értette,  hogy pontosan mit akar tőle Thomas. Felesége van, családja.  Nem is lenne szabad ránéznie. És saját maga mit akar tőle? Na ez volt az igazi rejtély Noreennek. Saját magát nem értette.
– Sétáljunk egyet! – nyújtotta Mr. Sharpe a kezét,  mire a lány bólintva karolt bele és indultak együtt meg. 
– Ne messze. Mert apámmal találkozni fogok. 
– Remek! – biccentett a férfi,  noha fejében más gondolatok jelentek meg. 
– Ha maradnak, akkor bemutatom önöket is – fordult a lány.  
– Mindenképp.  Nem hagyok ki ilyen lehetőséget! – húzta a nőt maga után.


***

– Noreen! – jött egy hang és nézett fel a lány Thomas mellől. Egy alakot pillantott meg az ecsetvászna mellett. 

– Menjünk,  édesapám az – invitálta a férfit,  mire az követte és intett a két sétáló nőnek is – Edith-nek és Lucille-nek. Hamar egymáshoz csatlakoztak és indultak meg, már nem messze voltak Bryan Lynch-től, a művésztől. Kissé idősebb korban lévő férfi volt Bryan. Ősz haját, mely hosszabb volt, mint, ahogy hordani szokták az emberek – összefogta a tarkójánál. Szakállat és bajuszt nem viselt, kissé barázdált homlokán ráncok jelentek meg. Szürke szemeivel figyelte a közeledő népséget, ahol nem kerülte el a szemét,  hogy lánya egy vadidegen férfiba karolt és jókedvűen beszélgetett vele. 

– Édesapám! – biccentett és pukedlizett,  ahogy megérkeztek. – Hadd mutassam be Thomas Sharpe-t – mutatott a férfira, ki csak halványan  elmosolyodott.  – Nővérét, Lucille-t és feleségét, Edith-t. 

– Üdvözletem, Bryan Lynch!  – fogta meg a női kezeket és lehelt csókot rájuk,  majd udvariasan kezet fogott Thomas-szal is. – Mióta vannak a városban?  

– Csak pár napja, de nem is leszünk sokáig – felelte Lucille, ahogy belefolyt a beszélgetésbe, és máris elterelődött a téma,  amibe nem tudott Noreen beleszólni, így visszafordult az állvány felé és nézte meg az alkotását. Tényleg "csodaszép"? Ahogy figyelte, egyre jobban hatalmasodott benne el valami furcsa érzés.  Thomas szavai visszhangoztak a fejében.  Ennyire jó lenne? Vagy csak megint egy üres dicséret?  A férfira tekintve nem tudta eldönteni, hogy mit is gondoljon. Eddig nagyon kedves volt hozzá,  de ha csak álltatás? Gondolataiba merülve nyúlt az ecsetért és húzta végig a lapon újra és újra – elkenődtek az alakok, helyükbe újak keletkeztek erősebb kontúrokkal és határozott színekkel.
– Hogy csinálja?  – zökkentette ki egy hang. Thomas. Felnézett a szürkés szemekbe, hogy válaszoljon, de megakadt egy pillanatra. Mint aki alatt megnyílt volna a föld és zuhant volna egy lyukba. De ez a mélység más volt, mint amitől irtózni kellett volna. Itt minden valami földöntúli érzéssel vegyült.  Boldogság?  Talán,  annál összetettebb. 

– Csak ösztön.  Megmutatom! – adta az ecsetet, amit a vékony ujjak körbefontak, majd a férfi mellé állt és fogta meg a kezét.  Ő is tudta, hogy amit most művelni készült, az az illetlenség magas foka, hiszen Mr. Sharpe házas és nem szabadna csak úgy "érinteni". De akaratlanul, reflexszerűen fogta meg a kezét és nyomták együtt rá az ecsetet a vászonra.  
– Ne erősen.  Legyen érzéki,  mintha csak a szeretője lenne – suttogta halkan és irányította tovább. – Ösztönből dolgozzon, ne gondolkodjon. Még ha nem is válik valami alakká a képzelet, akkor is egy alkotás, valaki érzéseiből felépülve – mosolygott rá.

– Akkor se tudnám magát utolérni... – futott össze pár ránc a homlokán egy pillanatra, de el is tűntek azon nyomban. 
– Noreen! – reccsent egy hang és az eddig a festészetben elmerülő párocska azonnal megfordult. A lány apja villanó tekintetével találta szemben magát, azonnal zavartan lehajtotta a fejét és értette meg, ilyet többet nem csinálhat.
– Nos, Mr., Mrs. és Ms. Sharpe – mosolyodott el kényszeredetten a családra Bryan. – Örülök, hogy találkozhattunk.
– A mis szerencsénk, hogy egy művésszel futhattunk össze Dublinban – bólintott egyet Edith.
– Édesapám! – szólalt meg Ms. Lynch. – Nem lehetne, hogy a pár nap múlva rendezett fogadásra meghívjuk őket? – tette fel nyíltan a kérdést, így tudta, hogy nyilvános elutasítást nem kaphat apjától.
– Ohhh, öhm természetesen, ha van kedvük – futott át egy grimasz az apa arcán. – Önök, hogy gondolják?
– Köszönjük, szerfelett örülünk a meghívásnak! – sétált előrébb a lány mellé Thomas. – Mindenképp ott leszünk, csak pontosítsák, hogy hova is!
– Megüzenem! – vidult fel Noreen és pillantott Mr. Sharpe-ra. 
– Rendben, kisasszony! Viszont itt az ideje, hogy távozzunk – fogta meg a kecses női kezet és érzékien lehelt rá egy csókot, ahogy tekintetét Ms. Lynch-ébe fúrta. – A viszontlátásra! – intett egyet, majd a hölgyek is búcsúzkodni kezdtek. Pillanatok alatt arra eszmélt fel Noreen, hogy a távolodó alakjukat nézi. Szemei sokáig követték őket, míg egy szürke szempárral nem találkozott. Thomas visszanézett. Pirultan hajtotta le a fejét és fordult el apjától, vissza a vászonhoz, melyen ott látszottak a húzott ecsetvonások, melyet a férfival együtt húzott. 
Találkozni fognak... Nem sokára... Újra...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése