Bloody Miracle - 4. Rész

Hellobello!
Na, 11.-e van, vagyis Költészet napja és ma hoztam meg a Bloody Miracle, vagyis a Hunger Games fanfictionom 4. Részét!!!!!
Nos, ez az utolsó előtti rész, ahol újra történni fognak dolgok, nem pedig érzelmes valami lett, noha itt már alakulgat valami, de nem lövöm le a poént...
Remélem tetszik! Vélemények jöhetnek, örömmel várom őket és bízom benne, hogy mint a párost, mint a Hivatásosokat sikerült veletek megkedvelnem :3

Bloody Miracle
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • Romantikus
  • Darkosabb
Jó olvasást! :)

Elmúlás, mely tiszta és egyszerű, legalábbis így gondolnánk… Annyit rágódtam már ezen a kérdésen, hiszen magam is megéltem, vagy csak majdnem, de most megint itt az esély, hogy a front vonalon meghalhatok… Nem akarok meghalni? Még mindig vágyok az életre? Mégis miért? Csak merüljünk el, engedjünk el mindent… De képtelen vagyok, még valami tart, valami ismeretlen, amit nem találok…
– Cashmere... – jött egy hang a hátam mögül és fordultam meg, mint akit valamin rajta kaptak. De az ismerős sötét szemekre csak elmosolyodtam. 
– Gale – biccentettem. – Milyen a sztár csapat tagjának lenni? 
– Hidd el, nem tudtam, hogy te nem oda kerülsz... – kezdett bele, de egy legyintéssel csöndre utasítottam. 
– Mindegy. Engem nem zavar, sőt lehet meglepett volna, ha Coin engedte volna. Nem lényeg.  Jó lesz az első sorokban harcolni, te meg addig védd meg a Viadalosokat – mosolyogtam és nyomtam el a keserű hangnemet. – Ne halj meg, oké?  
– Te se! Ígérd meg, hogy nem fogsz – lépett mellém és nézett a távolba,  majd újra rám.  – Hallod? 
– Igyekszem, megígérni nem tudom, de próbálok nem hulla lenni. Különben is kit kéne lefognod Joanna ellen? –löktem oldalba, kissé kiparodizálva a jelenetet. – És milyen bekerülni egy Viadalra? Őszintén szólva én az elsőt nagyon vártam – kezdtem bele. – Csak mikor kijöttem, akkor esett le, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint aki belépett – húztam el a számat.  – Fura harmadjára is bemenni... 
Nem válaszolt rögtön.  Többször is belekezdett, de nem szólalt meg. 
– Csak vigyázz magadra!
– Mindenképp – igyekeztem mosolyogni rá,  miközben valami kétes érzés belemászott a szívembe és kezdett el marni belülről. Miért olyan nehéz beszélnünk most? – Tudod, megbecsülöm az időt,  amit kaptam és szeretnék kitartani, hogy tovább élhetem. Köszönöm,  hogy mellettem voltál és támogattál, kiálltál Coin ellen – mondtam halkan, de tudtam, hogy érti. – Nem cserélném el semmire sem...
– Én sem. Jó volt figyelni téged,  kiismerni egy Hivatásost.  Azt hittem mind beképzeltek vagytok, de úgy látszik csak azok, akik még nem voltak az arénában. Cashmere... – mondta ki a nevemet, hogy belsőm megremegett. Egy pillanatra lehunytam a szememet és nyugodt arckifejezéssel néztem fel rá.  
– Meg foglak ezek után keresni. Bárhol legyél is, rendben? 
Nehezen bólintottam, szívem hevesen dobogott a mellkasomban, mégis úgy éreztem,  hogy az idő lassult. Végtelen pillanatnak tűnt,  míg ezek a szavak elhagyták az ajkát és jutottak el a fülemig.  Megkeres... Tényleg így gondolja? Vajon mit érezne, ha a holttestemet tudná csak előkeríteni egy romos ház alól?  Zavarná? Vagy csak túllépne annyival, hogy Hivatásos.  Lelkem mélyén sejtettem a kérdésre a választ, de nem akartam bevallani magamnak, rettegtem, hogy rosszul látom az egészet. 
Hozzáhajoltam lábujjhegyen,  megcsapott illata, arcomat enyhe pír öntötte el. – Köszönöm – suttogtam közvetlen közelről.  – Sokat jelent, hogy ezt mondtad – nyomtam az arcára egy puszit és sóhajtottam fel. 
– Vigyázz magadra – kapta el gyengéden a derekamat és tartott meg, míg másik arcomra ő is nyomott egy csókot.  Arra a röpke pillanatra számomra megállt az idő.   Megakadt a torkomban a feltörő sóhaj és beleborzongtam a gesztusba. Zavartan néztem félre,  de ő is kerülte a tekintetemet. Elengedett, ellépett tőlem és elsétált. Volt-nincs már a pillanat. Még egyszer visszapillantott felém a válla fölött.  Arcát a nap utolsó sugarai világították meg, hirtelen fel is támadt a szél,  mintha sarkallni akarta volna, hogy menjen el. Sötét szemei élénken csillogtak, de most se tudtam kiolvasni az érzéseket. Rejtve maradtak előttem,  sejtésem szerint örökre. 
Nehéz sóhaj hagyta el a torkomat, ahogy néztem,  hogy távolodik,  majd eltűnik a többiek között.  – Viszlát Gale Hawthorne! – suttogtam magam elé.  Felnéztem az égre,  a napból már csak egy apró csík látszott,  ideje volt mennem. Ideje volt túllépnem mindenen, ideje volt harcba vonulni a többiekért, ideje végezni Snow-val. Cashmere, kiképeztek, harcra teremtél, itt az ideje megmutatnod, hogy mit is tudsz! 
Kezem ökölbe szorult és céltudatosan vonultam vissza, vettem magamhoz felszerelésemet, és végre megkapott fegyvert pedig szorosan fogtam. Az egész csapat kivonult, ahogy azok is, akik az első hullámba voltak osztva. Felnéztem a sötét, tiszteletet parancsoló épületekre,  majd felemeltem a fegyvert tartó kezemet. 
– Készen vagyunk! – ordított Athen, majd egyezményes jelre indultunk meg a saját utcánk felé.  Mielőtt még eltakartak volna az épületek,  visszatekintettem. De nem láttam senkit,  akit ismertem volna. Intettem egyet ügyetlenül,  majd határozottan,  dacosan indultam meg a többiek nyomában.  
– Ne szakadjunk el egymástól!  – kiáltotta az osztagvezető. 
Mély lélegzetet vettem és zárkóztam fel. Kezdődjön a játék! 

***
– Futás!  Fuss! – kiáltotta a hang, én pedig azonnal mozdultam a menedékből, rágcsálószerű kutyák ugattak a nyomunkban. Ez volt a sokadik pod, mely nem volt rajta a térképen és kezdett az irányítás kicsúszni a kezünkből.  
– Jesse! – ordítottam hátra. – Siess! 
De az arcán nem volt érzelem,  nem tudott úgy futni, mint én vagy akár a többiek.  Megrázta a fejét.  
– Ne csináld ezt! – morogtam, de mielőtt fordultam volna az egyik szörnyeteg beérte. Éles, tűhegyes fogait a szőke lány vádlijába mélyesztette és rántotta hátra.  A többiek feljajdultak, ahogy a lányt elragadták és pillanatok alatt körbeállták. Szétmarcangolták még élve, csak hörgő hangja hasította ketté a levegőt.  Nyeltem egyet. Már csak 8–an maradtunk. 
– Cashmere húzz bele! – jutott el a fülemig, de nehezen mozdultam. Régen simán végig tudtam nézni,  hogy mások milyen elborzasztó halállal haltak meg, de most... Valami megváltozott bennem! 
Szenvtelen arccal fordultam és hagytam hátra,  hiszen nem sokáig fogják még marcangolni a sovány lány testét. Ujjaimmal újra megszorítottam a fegyvert, mely elhintette bennem a magot, hogy egy Hivatásos vagyok még, viselkedjek is úgy! 
A csapat után eredtem szó nélkül.  – Hol van ismert pod? – kiabáltam előre.  
– 10 méterre. Szedd össze magadat, talán akkor megállíthatjuk ezeket a dögöket! – jött a válasz és közben előre törtem a futásban, legalább ebben jó maradtam, még ha sajgott is kicsit a balta nyoma.
Megálltunk a kijelölt utcánál és dobtunk be egy követ,  hogy mi történik.  Hallgatózva vártuk, közben már a hátunk mögött újra felhangzott az állati ugatás. Úgy tűnik,  hogy nem tartott sokáig az evés. 
– Menjünk!  Most! – ragadtam meg az egyik srác karját – jól is tettem – ugyanis szisszenő hang töltötte be a levegőt és a z utcán két oldalról zöldes víz rontott be.  Nem volt időnk nézelődni,  máris szaladásnak eredtünk. Elég volt pár csepp a ruhámon és az anyag gőzölögni kezdett, ahogy maródott le a szövet. Erős sav!
Gyorsítottam a tempón,  és húzogattam magam után az embereket. Amikor hátra néztem a két oldalról jövő sav hullám összecsapott, elállva a szörnyek útját,  kik egyenesen belerohantak. Fülsértő vonyítás hasította ketté a levegőt és látszott a folyadékban vöröslő foltjuk, ugyanis a húsuk egészen csontjukig lemaródott. Nyelve egyet rohantam tovább a többiekkel és tértünk be egy emeletes házba. Célba vettük a felső szinteket és szaladtunk felfelé.  
– Menj, menj, menj! – ripakodtam rá az előttem lévőre, aki megkettőzött tempóval futott felfelé, kettesével szedve a fokokat. A földszinten a sav befolyt és betörte az ablakokat, ahogy utat vájt magának felfelé.  Már a harmadik szinten voltunk, mikor visszatekintve láttuk,  hogy a folyós halmazállapotú sav megállt és vízszintje apadni kezdett. Megkönnyebbülten csaptam egyet a korlátra. 
– Ennek ennyi – ujjongott az egyik srác.  
– Vége! És élünk!  – vigyorgott egy másik csaj. Nagy sóhajjal dőltem neki a falnak. Ez közel volt. Illetve javítom.  Ez is közel  volt...
– Holokép?  – fordultam a főnök felé,  aki megtörölve arcát bólintott és vette elő a szerkezetet. 
– Máris nézem – nyomta meg a gombot és arrébb sétált,  hogy ki tudja vetíteni a térképet,  de az épület hirtelen megremegett. Csikorgó hang hallatszott alulról.  
– Mi ez? Újabb pod, ilyen gyorsan? – kérdezte az egyik csapattárs. 
–Nem – suttogtam és mutattam le.  – A sav a falakat és a betont is marta – nyeltem egyet és ezzel egyetemben mozdult meg a szerkezet. Megkapaszkodva a korlátba néztem le. – Ne mozduljon senki sem – nyújtottam ki a karomat, mire többen is kővé dermedtek és sápadtan bólintottak. – Lassan, nagyon lassan – léptem arrébb.  – Meg kell tartanunk az egyensúlyt.  Csak egyesével tudunk menni – pillantottam a többiekre.  Nem állt jól a szénánk, hacsaknem 15 métert akartunk repülni az ablakon keresztül.  Por omlott a nyakunkba felülről és újabb csikorgás hallatszott. Meg se mozdultunk, egyesek alig mertek levegőt is venni. Izzadság cseppek jelentek meg a homlokomon és igyekezett mindenki gondolkodni. A feszültség szinte tapintható volt. Újabb csikordulás majd rázkódás.  Végül a tartószerkezet elpattant és a sokemeletes magas épület elkezdett dőlni.  
– Lefelé,  lefelé mindenki! – rivallt ránk Anthen és ugrándozva rontottunk lefelé egymáson átgázolva. De, ahogy dőlt az épület, egyre nehezebb volt haladni, végül az épület megtört az ablakok mentén. Nekiestem a falnak, megkapaszkodva a korlátban. A többiek nagy része már az ablakon kimászott, de én egy pillanatra megtorpantam. Hasamhoz kaptam, zsibbadni kezdett a gyomrom és a mellkasom alsórésze. Apró nyögés tört fel a torkomon. Megerőltettem magamat, ez a seb soha se fog már eltűnni... Megtámaszkodtam a falban és botorkálva indultam meg. Ha ennek vége lesz, biztosan vállalok egy műtétet, hogy hozzanak rendbe teljesen. Hunyorogva sétáltam ki az erős fényben és néztem a csoportra, kik kissé előrébb voltak.
– Gyere! – maradt le Athen és intett. Egyetértően biccentettem és léptem ki. De érzékszerveim kiélesedtek, mindenhol veszélyt sejtettem. Lábam megrogyott és védekező állást vettem fel mechanikusan, ahogy tanították nekem. Valami nem stimmel,  zsigereimben éreztem,  noha eddig is frusztrált ez a gondolat, de most egész belsőmet betöltötte. Utoljára az első viadalomon éreztem ilyet, meg is mentette az életemet...
– Inkább... – kezdtem bele, mire a vezető megállt és ezzel egyetemben valami kattant. – Ne! – kiáltottam, de későn... 
A bomba felrobbant, akik a közelében voltak, vagyis a csapat nagy része, azokat azonnal a robbantás ereje darabokra szaggatta. Időm sem volt fordulni, a lökés hullám felkapott és métereket estem hátra,  neki az összedőlt épületnek. Fejem erősen koccant a fallal és azonnal hasra estem. Bármilyen bomba is volt, aki készítette, annak pusztítás volt az célja. Az egész talaj megrázkódott, fülem sípolt és látásom megzavarodott, ahogy egyensúlyomat se találtam.  Az omladozó házaknak megadta a kellő löketet és egymás után rogytak össze,  dőltek le. Kövek záporoztak rám,  amit tehettem, hogy kezemmel védtem magamat, míg a vége nem lesz, de így is lelki szemeim előtt a robbantás játszódott le. A többiek arca, ahogy fel se fogták, hogy mi történt.  Egyik pillanatban még nyugodtan tartottak előre,  majd megdermedtek és a szakítóerő nekik csapódott. Húsuk,  csontjuk nem bírta ki, és szakadtak fel az izmok, vénák,  ömleni kezdett a vérük és darabokra szóródtak szét a levegőben... A gyomrom forgott a gondolattól, ilyen közelről sose láttam még ilyet. De én is megkaptam a magamét. A fejem lüktetett, ahogy hátam is. Agyam próbált elkövetkeztetni a történtektől, de nem tudta felülírni az érzékszerveimet, amik egyfolytában fogták be az információkat.  Vér,  csont, hús,  kő,  energia, fájdalom.  
Hörögve fordultam oldalra és védtem magam a törmeléktől. 
– Gyerünk!  – jött egy távoli hang és fogta meg a karom. – Szedd össze magadat, mennünk kell! – rángatott. Felnéztem és fókuszáltam be az arcot, kiben Athenre ismertem. – Ránk fog omlani... – mutogatott felfelé.  Ügyetlenkedve igyekeztem felállni, alig találva az egyensúlyt és csak halkan hallottam bármit is, a sípolás hirtelen teljesen elnyomott minden zajt és összeszorítottam a szemeimet, grimasz futott végig az arcomon. Szörnyű volt, mintha a koponyámat akarta volna valami belülről feltépni. Noszogatva lökdösött, de minden egyes érintésben égnek állt a szőr a hátamon,  olyan rosszul esett és zsibbadás okozott. Megráztam a fejemet. Cashmere! Térj magadhoz! Most! Mondogattam magamnak, hogy minél előbb józanodjak ki. Mondom most!!!
– Vigyázz!  – lökött arrébb és fejeltem telibe egy kiálló gerendát, de mögöttem rengett a föld.  Hátra pillantva vettem csak észre,  hogy a leomló kő eltorlaszolta kettőnk között az utat.  
– Anthen! – nyögtem fel. – Anthen! – léptem oda és kezdtem szedegetni a sziklákat. 
De újabb morajlás hallatszott és dőlt felém az egyik oldali fal. El kellett állnom és mennem tovább,  hogy kijuthassak, és ne rám omoljon össze. Ez egy játék!  Egyetlen egy ember élhet!  Ez egy Viadal! Öntöttem magamba lelket, hogy ne sajnáljam Anthent. 
– Ahhhh! – nyikkantam meg, mikor valami váratlanul a földre terített.  Fetrengeni kezdtem, de a lábam nem mozdult, sőt a súly egyre nehezedett rá.  Felkönyökölve vizslattam meg a gerendát,  mely telibe a vádlimra esett a jobb lábamon. 
– Hmm – mordultam és próbáltam megemelni. Így nem járhatok! Így nem! Főképp nem. Inkább lőjön valaki fejbe, de hogy egy gerenda vegye el az életem? ! Magzatpózba húztam össze magamat és védtem le a fejemet, addig míg a kőzápor el nem állt.  Szinte már azt hittem sose marad abba.  Engem is körbevett, több nagyobb eltalált,  melynek biztos marad nyoma... Legyen vége!  Kezdett elegem lenni, kezdtem besokallni és legszívesebben mindenkit elküldtem volna melegebb éghajlat alá.  
Csak akkor kezdtem nyugodni, amikor a kavics törmelékek is és szépen lassan minden lecsendesedett. Kurva nagy pech! Hiszen ki jönne ide mentegetni bárkit is. 
Másik lábamat beakasztottam a gerenda alá és igyekeztem felnyomni. 
– Mi lesz már... – hörögtem és bevetettem minden erőmet, hogy csak pár millinyire is meg tudjam tenni. Uram atyám! Vörösödtem ki az erőlködéstől és dőltem vissza porba, mert, hogy az körbevett.  Hajamat, ruhámat beterítette vastag rétegben, akár még rajzolhattam volna is bele. Kintről se hallatszott semmi sem, csak az őrjítő csönd,  hogy egyedül maradt.  
– Valaki? – próbálkoztam meg a lehetetlennel, majd hangosabban.  Esélytelen volt. 
Szórakozottan felnevettem. És még azt hittem, hogy Joanna baltájánál nincs rosszabb, de azt hiszem az éhen,  szomjan halás magasan veri. Meg fogom élni a halál minden pillanatát. Felnéztem a félhomályban és tűrtem hátra egy tincset, mely olyan koszos és kemény volt a portól,  hogy akár kőnek is vehettem volna. 
– Vicces. Kurva vicces – harákoltam egyet és fordultam kényelmesebb helyzetbe. Sejtettem, hogy órák múlva minden bajom lesz. Kaja, meleg ruha,  étel hiány és zsibbadás.  Mondjuk a lábujjamat tudtam mozgatni, de sejtettem, hogy seb nélkül nem úsztam meg, főképp mikor a fekete nadrág elszíneződött a véremtől. 
Először még elméláztam, de mikor már nem volt min és csak magam voltam egy lyukban... Magam által keltett zajra is megrezzentem és az idő nem akart vánszorogni. Szinte hallotta a másodperceket a levegőben.  Tikk-takk-tikk-takk. Majd újra.  Tikk-takk-tikk-takk. Azt hiszem, belegondolva már sajnálom a magáncellás börtöntöltelékeket. A saját gondolatunk, saját magunk és unalmunk őrjítő.  Szétszedi darabokra a tudatunk, ahogy mindent lassan megrágunk, megemésztünk. Mindent más fényben kezdünk el látni,  ahogy én is. Volt időm átgondolni az elbaszott életem, mely csak a Viadal körül forgott mindig is... 
– Valaki?  – kérdeztem krákogva sokadjára. A nagy probléma,  hogy itt nem tudom az időt.  Nem tudom hány óra van, nappal vagy éjjel.  De ahogy kezdte az éhség és a szomjúság mardosni a gyomromat, úgy került egyre hátrébb a gondolat. Kit érdekel, ha éhes vagyok? Nincs itt senki... Forgolódva igyekeztem tenni valamit magammal, de még felülni se tudtam, maximum felkönyökölni – olyannyira betemettek a téglák. Így halok meg? Senki sem fog megtalálni időben? Vajon milyen, mikor az éhség kimarja a gyomrodat? vagy épp annyira kiszáradsz, hogy nem tudsz levegőt venni, mert égeti a torkodat? Belegondolni se akartam, hirtelen máris tetszett Joanna baltája... Jéé, újra félni kezdtem a haláltól... Pedig már majdnem beletörődtem, hogy jobb lenne halottnak lenni, de most... Mi ez a változás? Mi történt velem, mi adott célt? Keresni kezdtem, hogy mi... Illetve ki...
– Miért? – nevettem el magamat szórakozottan. – Miért... – rázkódtam meg. Hirtelen olyan gyengének éreztem magamat, mint egy nádszál, mely pillanatokon belül kettétörik. Cashmere...
Nagy levegőt vettem a rám törő érzelmektől. Nem, nem! Most szedd össze magadat, beképzeled csak... Ráfókuszáltam egy kiálló kődarabra és azt kezdtem el figyelni, hogy eltereljem a gondolataimat. Természetesen sikertelenül. Mindig visszatértem hozzá... Újra és újra... Már kezdett alkonyulni, legalábbis a homály egyre sötétebb lett és hidegebb, vagyis már jó pár órája lenn voltam...
– Valaki? – suttogtam rekedten. – Valaki? Nem akarna jönni? Csak most... Bezzeg az arénánál feleslegesen lettem kihúzva... – ráztam a fejemet és köhögtem magam elől el egy kupac port, mikor elmozdult egy kő és azonnal arra kaptam a fejemet. Mi történt?
– Ne! – nyögtem fel, mikor a törmelék újra záporozni kezdett. Szememet eltakartam és védtem magamat, amikor újra el-eltaláltak a darabok. Már így is eléggé fájt mindenem, de ez még dobott egyet a fájdalom küszöbömön. Ohh... Csak lenne vége már!
A következő pillanatban egy nagyobb a kezemre esett és rántottam el. Felkönyökölve néztem a meg a horzsolásokat, melyekkel teli volt a bőröm. Mindegyik csupa kosz volt, csoda, ha vérmérgezést nem kaptam...
Majd nem sokkal a figyelmetlenségemnek köszönhetően fejbe vert egy nagyobb szikla. Azonnal megszédültem és gördültem oldalra bele a koszba. Krákogni kezdtem és sötétült előttem a világ. Hát ennyi lett volna? Végül elájulok és lehet, annyira gyenge leszek, hogy fel se ébredek? Vagy igen és meghalok? Inkább most legyen a vég! Nem kapaszkodtam semmilyen gondolatban, szinte nyúltam a sötét után, hogy húzzon magával, szippantson be örökre. Örökre... Jobb lesz így, végül is mi tartana itt... De a választ tudtam és emiatt még mohóbban akartam, hogy elnyeljen, elpusztítson. De a sötétnek senki se parancsolhat, a maga tempójában, de megérkezett és én belezuhantam...

Folytatás április 16.-án...

3 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Megint itt vagyok. :) Nagyon tetszett ez a rész is, és az április 16.-a szörnyen messzinek tűnik...
    Addig is lehet, hogy még párszor elolvasom, legalább ennyi van nekem. :)
    Nagyon cuki volt a Gale-es rész, nem egy rózsaszín ködös nyáltenger (már bocsánat), hanem egy teljesen reális helyzet, ami simán megtörténne a két szereplő között. Nekem nagyon tetszett. :)
    Egy résznél picit megakadtam, ha megbocsájtasz, leírom neked:
    "Mindegyik csupa kosz volt, csoda, ha vérfertőzést nem kaptam..."
    Itt szerintem te a vérmérgezésre gondoltál, a vérfertőzés rokonok közti viszonyra/kapcsolatra utal. De lehet, hogy én tudom rosszul, ez esetben bocsánat.
    Nagyon várom már a következő részt, kíváncsian várom, mit találsz ki. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne haragudj, a megjegyzésem kicsit csapongó, és tele van szóismétléssel, de még túl friss az élmény. :D

      Törlés
    2. Jajj nem dehogy, abszolút lehet hibás, és köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet, mert igazad van, amint tudom, javítom. ^^

      Törlés