Bloody Miracle - 5. Rész

Hellobello!
Kissé későn, de még a határidőn belül meghoztam a következő és egyben utolsó részt!
Nos... Hát nem is tudom, mit mondhatnék...

Bloody Miracle
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • Romantikus
  • Darkosabb
Jó olvasást! :)

Az emlékek tengere... A szélén álltam és néztem bele az azúrkék, fodros vízbe, melyben ott lebegtek az emlékeim, mind egy szálig. Az összes és az enyém... Csak bele kéne nyúlnom és kihúzni egyet, de nem mertem lehajolni, valami visszatartott, valami még suttogott a fejemben, hogy dolgom van, valami még akadályozott... Még nem mehetek, rám még várnak...

Csípős szag ébresztett, tipikusan a fertőtlenítőé, melyet ezer közül is felismertem volna, annyiszor volt hozzá szerencsém... Nem akartam kinyitni a szememet, nem akartam felfogni, hogy élek... Mivel valószínűleg a túlvilágon nem a fertőtlenítő ébreszt.  Puha matracon feküdtem,  nyakig betakarva, nagy nehezen eljutott a fülemig a csipogás hangja, mely mutatta, hogy dobog a szívem.  Élek... Miért?  MIÉRT?  Ha nem akarok? Már rég nem kellene élnem,  már rég alulról kéne szagolnom az ibolyát.  Megjelentek fejemben az emlékek,  ahogy feküdtem beszorulva a gerenda alá éhesen, szomjasan. Akkor meg akartam halni már.  Mióta a 13. Körzetben voltam, nem találtam a célt,  mely éltetne, melytől látnám,  hogy békében tudnék élni. Nem találtam önmagam,  azt az erős nőt,  kit a Viadalra készítettek fel, sem azt, aki cinikusan készíti fel a további bejutottakat. Semmi sem maradt, amiből régen éltem.  A körzetek összeolvadtak és egységesen lázadtak fel Snow ellen... A harc, ami éltetett, eltűnt... Igaz, úgy kezdtem, hogy békés 90 évesen fogok örök álomba zuhanni,  de be kell vallanom... Sose hittem, hogy úgy fogok. Akkor volt feladatom, most meg? Felkelek és mi lesz? A túléléshez értek, a harchoz, de nem tudnék ellátni egy családot, ha úgy esne... Mi lesz velem? Felkelek és?  
Mély,  remegő sóhaj szakadt fel belőlem,  melybe belerázkódtam - mindenem fájt.  Kinyitottam a szememet, a halvány fény hirtelen elvakított. Ahogy engedtem, hogy az érzékelés eltöltsön, úgy jött vele együtt - mint egy cimbora - a fájdalom.  Mindenem sajgott, hol erősebben, hol gyengébben, de mindenem. Kitapogattam a fejemen, majd a mellkasomon lévő kötést, végül pedig a lábamat körbeölelő gipszet is. Legalább megvolt. Nyögve ültem fel, ha lehet azt a szenvedést felülésnek nevezni. Beszippantottam a körülöttem lévő látványt, mely egy hófehér kórterem volt, természetesen egy főre.  Nagy ágyon feküdtem,  melyen vajszínű takaró takart be. Kezemből kiállt az infúzió csöve, meg ujjamra volt erősítve az érzékelő,  ahogy orromból is cső vezetett kifelé.  Enyhe grimasz telt tőlem, frusztrált a sok fehér. A falakon semmi sem lógott,  csak jobb oldalát a szoba másik végében látszott egy ablak, mely valahova kimutatott, de a ködön kívül semmit sem lehetett látni.  
Legalább éhes-szomjas nem voltam... Lerántottam a lábamról a takarót, és mozgattam meg a lábfejem. Úgy tűnik megcsinálták, bármennyire is összetörhette a sípcsontomat a gerenda. Mély levegőt vettem és nyújtózkodva kapcsoltam le a gépet.  Kicsit se fájt... Ahh! De nem akartam benn maradni, úgy éreztem,  hogy mennem kell. Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mikor valami egyfolytában suttogja, hogy dolgod van, intézd már el! Ruha az ágy előtti széken volt, képzelhetitek azt a szenvedést, amivel eljutottam odáig.  A pólót még könnyen vettem magamra, de a nadrág... Végül a gyenge anyagú darabnak feltéptem a varrását combig és úgy húztam fel. Nem mondom, hülyén néztem ki, de ha már nem gondolkodtak ezen, akkor így járt,  akinek zavarja a szemét.  Az infúziós oszlophoz mentem és mankóként használva indultam kifelé.  Rendesen fájt,  minden egyes lépés, de nem akartam még egy momentumot itt tölteni.  A folyosón senki sem látszott,  meglepett ugyan, hogy a nővérek nem lettek mozgósítva, bár lehet annyi dolguk volt. Per pillanat ez volt az utolsó dolog, ami zavart volna, ha érdekelt volna. 
Tiszta, ablakkal teli folyosón végig sántikáltam. Be kell vallanom, kimondottan örülök,  hogy nem a föld alatt vagyunk már. Nyomasztott, hogy minden oldalról lezárt helyen mozogtam.
Teljesen elhagytam a kórházi szárnyat, csak akkor esett le, hogy a Rezidencián vagyok, mikor megláttam a díszes lépcsőket. Snow kastélya?! Nem ez az első alkalmam itt... Szórakozottan végig húztam a horzsolásokkal teli kezemet a falon, mintha újra nyertem volna... Végül is élek, ha úgy vesszük... 
Egy ideje már bolyongtam, de nem mintha bárkivel is akartam volna találkozni,  már nem... A kövek alatt mit meg nem adtam volna akár egy szóért, de most? Nem, inkább ne is... Ez más fajta csönd volt, itt vele társult a béke is. 
Valahol becsuktak egy ajtót,  megrezzentem az ütköző hangra, és gyorsabban pakolgattam a lábamat és a gurulós oszlopot. Itt lenne az ideje újra szociális életet folytatni...
Befordultam egy kanyaron, és mint, aki alatt megnyílt volna a talaj, térdem megrogyott. Kávébarna haját kissé elaludta,  háta meg volt görnyedve, mintha valami borzalmas történt volna, száját vékony vonallá préselte és arca teljesen megfeszült.  Csak a szemei, csak az a sötét szempár csillogott és most sem tudtam se örömöt,  se bánatot kiolvasni belőle.  
– Hello! – Sercegett a hangom, mely kitöltötte a köztünk tátongó űrt.  Lassan bevárt, ahogy levonszoltam magamat a lépcsőkről... Azt hiszem, ellenségeim lesznek, míg fel nem gyógyulok. 
– Nem a gyengélkedőn kéne lenned? – mért végig és apró ráncok futottak össze a homlokán, tekintete pedig még elszántabbá vált.  
– Köszönni luxus...  – jegyeztem meg ironikusan. – Látom, nagyon örülsz nekem... 
De be se fejeztem, közel lépett és magához húzva ölelt át szorosan.  
– Hmm – nyögtem fel és ügyetlenül megkésve viszonoztam. Mi történt? Mi a gond, hogy így elhagyta magát?  Mondjuk, nem panaszkodom... Szívem dübörögni kezdett, pulzusom egekbe szökött és zavartan néztem el a válla fölött.  Ez csak egy ártatlan ölelés,  miért reagálok akkor így rá? Ujjaim végig futottak hátán,  éreztem, ahogy áradt belőle a megtörtség - valami történt.  
– Mi az, Gale? – kérdeztem halkan, hogy ne érezze szükségét,  hogy el kell mondania, csak ha akarja. 
– Nem tudtam megmenteni... Megígértem és nem tudtam megmenteni, amit akartam – suttogta a vállamnak. – Hibáztam. 
– Minden ember és mindig vannak áldozatok. Részvétem! – dőltem neki és testünk teljesen egymásnak feszült.  Megnyugtatott, hogy mellettem volt. 
– Nem tudtam... 
– Shhh, nagyon is sokat tettél – sóhajtottam.  Engem a halál nem foglalkoztatott, akik fontosak voltak, mind elvesztettem. A szüleimet, Glosst, a bátyám és ennyi. 
– Te élsz...
– Pechedre, igen – ironizáltam, hogy oldjam a hangulatot. 
– Örülök neki. Azt hittem, hogy nem, mikor rendeztük a sorainkat, és a 6os csapat egy tagja sem élt, ahogy a legtöbb első vonalas. Majd az osztagvezető segélyjelét befogtuk. Még magánál volt, mikor rátaláltunk és megemlítette, hogy lehet, te is életben vagy... – ecsetelte, ahogy szorosan ölelte a vállam.  – Szétpakoltuk a köveket,  mikor megtaláltunk vérző homlokkal. Még éltél.  
– Úgy tűnik,  nem patkolok el olyan könnyen,  pedig már azt hittem... – simogattam meg az arcát,  mire elhajolt tőlem és nézett mélyen a szemembe.
Megfogta a kezemet gyengéden és húzta végig a horzsolások mentén az ujjait. 
– Csak felületi. Hozzá vagyok szokva... – jegyeztem meg. 
– De én nem... – suttogta. Szemében élénken lobbant fel valami, mintha elhatározta volna magát.  Majd ajkához húzta a kézfejemet és csókolt rá.  
Elkerekedett a szemem és fülig vörösödtem tőle.  Mi a fene? 
Majd egy újabb sebre lehelt egy puszit. Megborzongtam forró lélegzetétől és meleg, puha szájától. Semmi hang se jött ki a torkomon, pedig lehet kellett volna. Majd lehajolt és a homlokomon lévő kötésre puszilt. 
– Gale... – haraptam ajkamra. – Mégis mit műve...
Elöntött a forróság és testemben robbant valami,  mely új érzéssel töltött el, mikor ajkunk összeért. Csak lágyan,  gyengén érintett,  de én kaptam utána és szenvedéllyel csókoltam tovább.  Mély levegőt vettem, kapaszkodtam meg benne, de nem engedtem el. A halvány parázs erőre kapott. Már értettem,  ez volt, ami életben tartott, Gale... Egy jóra való ember, kit rendkívül megkedveltem. Észre sem vettem, de máris több volt, mint egy egyszerű barát.  
Nyelve utat tört és gyengéden ízlelt meg, mire megint csak mohón kaptam utána.  Sebzettnek éreztem magamat és hihetetlenül nyíltnak, de ezzel együtt értelmet nyertek érzései, máris többet tudtam róla - nem információkban - lelkileg kerültünk közelebb egymáshoz.  Kezem felfutott izmos mellkasán, széles vállán és karoltam volna át a nyakát,  ha a fájdalom engedte volna. Levegőért kapkodtam, és szisszentem fel, mire elkapta a kezemet és szorította meg. Ő sem akart elengedni, ő sem akarta, hogy vége legyen a pillanatnak. Csak pár percre emelkedtünk fel a valóság fölé,  hogy gondjainktól megszabaduljunk...
– Ezt nevezem – hallatszott csattanó hang, valaki tapsolt. Rögvest szétrepültünk egymástól,  mint madár a fáról,  ha puskaropogást hallott. Kipirulva néztem oldalra, ahogy Gale is hajába túrva meredt másfelé... Vékony alak tartott felénk,  arcán eszelős vigyor ült és szemeiben furcsa fény csillogott. Volt már valamennyi haja,  mióta nem találkoztam vele... Igen, Joanna. 
– Finnicknek igaza volt, még hogy semmi sincs köztetek?! – nevetett haloványan fel. Erre csak még inkább feszengtem. Nem is értem miért?  Talán, mert első alkalmunk volt és nem beszéltünk még róla Gale-lel... Az oly szép és heves pillanat a múltba veszett, máris felejteni akartam. 
– Joanna... Mi nem is eddig... – kezdett bele Gale. Talán jobb lett volna, ha meg se szólal.  
– Persze... Nyugi van – kacsintott és sokat mondóan legyintett egyet, mintha ő jobban tudta volna a helyzetet. – Finnick megmondta, hogy ez lesz – fonta karba a kezeit. – Szegény flótás lemaradt erről – húzta el szomorkásan egy pillanatra a száját.  – Pedig elsők között gratulált volna. 
– Kérlek... – suttogtam halkan. Tényleg kezdett kínos lenni. Finnick... Tényleg mondta, de nem is figyeltem rá...
– Csak közben téged keresnek – mutatott rám.  – Valaki megszökött az orvosiból? 
– Megyek már – sóhajtottam. Jobb lesz eleget tenni Joannának,  mielőtt itt helyben le nem ütöm. 
Gale-re pillantottam,  ki csak vállat vont.
– Találkozunk – tátogta, mire csak egy bólintás volt a válaszom és tántorogva indultam az őrült lány után.  Nem is nagyon figyeltem rá,  hanem elmerültem saját gondolataimban és még a kanyarban visszalestem a zsebre vágott kezű Gale-re, ki még figyelt és aprót biccentett biztatóul. 
– Figyelj már!  – csettintett egyet Joanna. 
Mordulva fordultam felé és adtam meg magamat a valóságnak, pedig még nem akartam. Magamon éreztem Gale érintését, ahogy puszit nyomott a kezemre, vagy a lágy ajkakat, melyek puhán tapadtak az enyémre. Mi bajom van nekem? Megráztam a fejemet és parancsoltam magamra, hogy tessék tőle elszakadni, de agyam szegletében megmaradt és fertőzte a gondolataimat, miközben haladtam a kórházi részleg felé...
Aznap már csak a jól megérdemelt lebaszás várt,  hogy el mertem szökni,  és miért nem tudtam megvárni az orvost, így azonnal visszatoloncoltak az ágyba,  hogy holnapig nem hagyhatom el a részleget.  Hát ez micsoda öröm!  Azt hiszik, itt tarthatnak?! Tévednek,  bár most jó kislány módjára maradtam nyugton, fájt volna megint mozogni és inkább lustán pihentem, mint hogy megerőltessem magamat. 
Közben kint alkonyult, majd teljesen besötétedett, de én nem tudtam aludni, nem tudtam kikapcsolni a gondolkodó agyamat... 
Szisszenve nyílt az ajtó és jött be egy magas alak a homályban.  
– Ki az? – kérdeztem és fordultam arra. Ötletem se volt ki akarna ilyenkor bejönni hozzám.  
– Csak én – jött az ismerős hang, mely megmelengette a szívemet és lassan megláttam a sötétben felém tartó Galet. – Aludnod kéne... 
– Neked se kéne itt lenned – jegyeztem meg. Teljesen az ágy mellé ért és ült fel rá.
– Amikor megverted Joannat, azt mondtad nincs olyan éjszakád,  mikor nem álmodtál a halálodról. 
– Hmm – lepődtem meg, hogy így emlékezett rá.  – Én csak... – kezdtem bele az ellenérvelésbe... – Csak heves pillanat volt és ehm... csak úgy... – fulladtam bele. 
– Itt maradok, rendben? – fogta meg a kezemet egy halovány mosoly kíséretében. Emlékezett… Pedig régen mondtam, és felindulásból, nem is kellene róla tudnia…
– Igen. Maradj – mozdultam arrébb és dőlt le mellém.  Arcom felé fordult, hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Noha nem voltam biztos, hogy megúsznám így e az álmokat...
Megfogta a vállamat és húzott magához.  Kicsit gyors volt, de nem ellenkeztem, végül is hasonlóképp éreztünk. Úgy is felszólaltam volna, hogy inkább menjen el... De valahogy az elmúlt napok után hiányzott egy gyengéd ölelés, és úgy tűnik neki is… Vagy csak nem tudott aludni és… Mindegy. Itt van, a lényeg ennyi.
Átkulcsoltam derekát és hajtottam fejem vállára. – Jó éjt!  – suttogtam.  
– Jó éjszakát!  – nyomott egy puszit a homlokomra. 
Pár pillanatig még gondolkodtam, de a fáradtság hamar jött és nyomott el karjai között az álom.  Legnyugodtabb éjszakámat éltem meg mellette, egy rémálom nem jött a közelembe, még Joanna baltája is messze elkerült. Azt hiszem, békét leltem...

*** 
***
Kongó léptekkel közeledett a szürke egyenruhába bújtatott ifjú,  kinek fekete haja katonás rövidre volt vágva,  kék szemei pedig semmit sem árultak el. Nem a legizmosabbak közé tartozott,  de ez nem is volt lényeg.  Meghajolva köszönt rá az íróasztal mögött ülő férfira, kinek deres haja nyakát súrolta, ősz szakállat es bajuszt viselt. Szemei élénken figyelték a bejövőt, miközben kíváncsi arckifejezést öltött magára.  Elegáns öltönyt viselt, melynek mellkasi zsebébe egy hófehér rózsa volt tűzve. A kis virág már bimbódzott, de még nem teljesen nyílt ki. 
– Uram. Elkészült az emlék!  – nyújtotta át a kis képernyőt Snow-nak, ki elvette és végig nézte.  
– Nagyszerű munkát végeztek. Elkezdhetik torzítani a hamis emléket – nézett fel jókedvűen. Meg volt elégedve az anyaggal, kimondottan hatásos lett, mint Peeta-nál is. A fiún már alkalmazták a vadász darázs módszert,  most a felélesztett Cashmere-on volt a hangsúly.  
– Rendkívül jól fogja felbomlasztani a lázadókat. Ha az egyik nem jön be, a másik mindenképp.  Egyszerre meg kedvező hatást gyakorolnak. Katniss-nek el kell veszítenie mindenkit. A barátját és a szerelmét is. Úgy is nem sokára eljön Peeta-ért, akkor mindenkit elvisznek... – bólintott elégedetten, hogy ilyen jó tervet eszelt ki. 
– Cashmere tökéletesen fogja lebomlasztani a másik fiút, még ha sosem volt egymáshoz közük se... Most majd lesz... De ezt nem is kell tudnia, a halála pont kézenfekvő lett a számunkra, ha már a többit nem tudtuk megmenteni – töltött magának italt. – Most azonnal kezdjék meg a torzítás.  
– Igen, uram! – hajolt meg a fiú és viharzott is ki a teremből.  
– A lázadóknak így pillanatok alatt végük lesz. Peeta és Cashmere rendkívül könnyen szedi darabokra őket.  Saját szerettei fogják megölni Ms. Everdeent... Hát nem ironikus?  

X X X
Kedves olvasók!
Köszönöm, hogy velem tartottatok e történetemnél. El se hiszitek, hogy mennyire fáj befejezni ezt, de nem terveztem hosszabbra. Noha legalább feneket kerítettem nekik, de mégis hiányérzetem támadt tőle, hogy nem lesznek a határidők, hogy hozzam a két párost. Viszont remélem, hogy sikerült őket megszeretni, mert én csak egyre jobban kedvelem őket. Tudom, a vége nos… Khm, nem a legszebb, de nem akartam happy endet… :P
De, ha lennétek vevők, akkor akár újra írhatok róluk, vagy más Hunger Games fanfictiont, ez igazán rajtatok múlik, ha megüzenitek, akkor majd gondolkodok ilyenen J
Még egyszer köszönöm a támogatást, és hogy olvastatok!
Abeth

7 megjegyzés:

  1. :O Lenyűgöző. Nem akarnál még ehhez valami mást is írni. Pl, Peetaval hogyan hitették el, hogy Katniss rossz, milyen emlékképeket tettek benne tönkre. Lehet, hogy ez egy kicsit morbidnak tűnik, de kíváncsi lennék. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ez per pillanat ennyi volt. Ehhez maximum, akkor fogok hozzáírni, ha normális, hosszú blogot kapna :)
      De arról akár íhatok egy novellát, nem tűnik rossz ötletnek ^^
      Köszönöm, hogy elolvastad eme történetemet :)

      Törlés
  2. Öhmm... URAMISTEN!... Ez...
    *
    *
    *
    Na jó szedjük össze magunkat márcsak a virtuálisan itt levő emberek miatt is... De akkor is, ez így a végén olyan volt, mint amikor az ember gyanútlanul sétálgat, és hirtelen a semmiből egy bazinagy betonfallal találja szembe magát, és padlót fog. Na mármost én gyanútlanul olvasgatok, és holmi zseniális írók ezt teszik velem. Még ilyet...
    Én is ilyen (kissé negatívan drámai, függővéges) befejezést szoktam írni a sztorijaimnak, de itt már az elején elképzeltem a cukorszirupos, szivárványos véget. (Nehogy kritikának merd venni, dicséret.) És szerintem az írók 90%-a inkább a romantikus szállal zárt volna, pedig tényleg: mennyivel jobb, ha a mellékszereplők is élnek, és a háttértörténet sem dísznek van ott. Imádom ezt a befejezést, mégis egy lecsapott szúnyognak érzem magam, aki nem látta előre a történteket. A semmiből csaptál le, elhitetted velem, hogy Snow már kikerült a képből, és maximális happyendet kapunk. A nagy...
    Meglepő, hirtelen és zseniális. Ennyi lenne a rővid vélemények erről az egész novelláról, mind az öt részével együtt.
    (*ömlengés off*) (ki lehet ezt nálam kapcsolni? veled kapcsolatban valahogy mindig csak jókat tudok mondani...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira jó nem vagyok, szinte már pirulok a dicséreteidtől ^^ de köszönöm szépen, hogy itt voltál, elolvastad és a kommentjeiddel támogattad.
      Őszintén szólva először én is happy endet akartam, de az olyan egyszerű lett volna és akkor gondolkodtam el egy kicsit, hogy mi egyen olyan, amivel nem ölöm meg a karaktert, de elég ütős vég, főképp így kiszámíthatatlanul. És pont akkor néztem meg a 3/2-t és találtam ki. Bocsánat, ha lecsaptam :D de amúgy jó érzés volt. Muhahahaha. Tőlem ne nagyon várj szép befejezéseket, ezt most előre leírhatom :D De még egyszer köszönöm!

      Törlés
    2. Látom élvezed, hogy ezt tetted velem. :D (Nem érződött, ááá, nem... :D )

      Törlés
    3. Látom élvezed, hogy ezt tetted velem. :D (Nem érződött, ááá, nem... :D )

      Törlés
    4. Na jó, talán kicsit igen :D sokkal jobb, mintha az olvasó arról ömleng, hogy milyen édes, szerelmi történet, mely ragad mindentől, amitől lehet.

      Törlés