Calor anor na ven - 1. Rész

Hellobello!
Nos, az új fanfictionom nem más, mint egy Gyűrűk ura lesz... Régóta fejemben van a karakter, ez főképp őt mutatja be, nem pedig egy konkrét történetet. Az ő életét fogom leírni születésétől a haláláig, kiemelve a fontos, lényeges pillanatokat. EZ is több részes lesz, ahogy elnéztem...
Viszont azt nem tudom, hogy titeket is érdekel-e... Véleményeket örömmel várok rá! Remélem tetszeni fog, mondjátok ha nem, vagy ha nem jól tudok valamit a világgal kapcsolatba...
Calor anor na ven
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • E/3, múlt idő
  • Fantasy
  • Romantikus (?)

Jó olvasást! :)

Végig gördült az első,  majd a második.  A hófehér bőrön csíkot húzott maga után a sós könny.  Feláztatta az arcot, ahogy egyre-egyre több buggyant ki az azúrkék szemekből.  Sírt – nem is – inkább szívszorítóan zokogott. Némán,  gyötrődve, ha jött volna valaki, nem is hederített volna rá.  Biztos csak pillanatnyi hisztéria.  De közelebbről nézve mély fájdalom, mely felemészti a sírót. Hiszen ki érthetné meg, hogy milyen elveszteni a legjobban szeretett embert? Rengetegen... De,  ahány ember, annyi gyász és ez a lány... Képtelen volt feldolgozni, sőt meghasadt a szíve,  darabokra szakadt és vesztette el önmagát véglegesen.  Nem volt ki éltesse, nem volt ki támaszpont volt az életében.  Pedig aztán az ő kapcsolatuk abszolút nem volt mondható egyszerűnek, de mély volt... Mindketten megszenvedték a szakaszokat, kivéve azon boldog pillanatokat, mikor együtt tölthettek volna időt... De most már nem fognak többet.  Soha többet... Csak teltek a percek, de ő még mindig csak zokogott és zokogott.  Vállai megereszkedtek, mellkasa remegett, torkából nem jött fel hang, csak néha törte meg a néma csendet egy–egy szipogás. Párnáját ölelte, szorosan szorította vékony,  kecses ujjaival magához, hátha a létrejött űrt el tudná tüntetni.  De hogyan is tudná?
Semmi sem léphet a gyöngéd érintés helyébe,  abba a testbe, melyet úgy szeretett. Senki sem lehet az a kedves mosoly, vagy csodálkozó tekintet, melyet Ő adott. Senki sem lehet az a védelmező és szerető egyén,  ki oly közel állt a szívéhez. Senki sem lehet, ki határozottan húzta ki az íjat és lőtt pontosan, ki uralkodójához hű volt és mindenhez, mely kedves volt neki. Senki és semmi nem veheti már át a helyét.  Soha sem...
Lehunyta a szemeit és képzelte maga elé újra Őt. Olyan rég volt, olyan, de olyan rég, mikor utoljára találkoztak...

***
Az eget rózsaszín csíkok törték meg, melyek besűrűsödtek egy pontba. Egy narancssárga pontban. A napban.
Lenyugvóban volt az égitest. Fényével kacskaringós mintákat vetett a földre a fákon keresztül.  Alig látszott már,  mindjárt elmegy, hogy egy másik helyen mutassa gyönyörű hétágra sütő sugarait. A távolban hegyek látszottak, de a hatalmas, terebélyes fák ezt is eltakarták. Halk dallam ütötte meg a fülét. Tünde dal... Tiszta, szoprán hang végig terjedt az erdőben a fák között.  Az eddig derűs hangulat szépen, lassan melankolikusba váltott át,  mindenki felvette a dal hangulatát.  Gyász dal... Gandalf dala... Mindenki megemlékezett a szürke varázslóra, ki odaveszett Moriában.
Nagy sóhaj szakadt fel a torkából, emlékek öntötték el az agyát. Egy koron idetartozott. Valamikor.... Még évtizedekkel ezelőtt... Milyen messze is volt az már!  Milyen régen...

***
Ordítás, női kiáltás hasította ketté a levegőt.  Egész Völgyzugoly visszhangzott tőle.  Mindenki feszülten várt a csöndben,  hiszen nagy nap volt a mai. Egyesek még kimentek a teraszra, már akik elviselték a kiabálást. Mások inkább benn várakoztak és valakik meg közvetlenül a szoba előtt imádkoztak, hogy a nő túlélje. Noha az éneklés sokat segített,  mégis ezt a csodát nem tudta megkönnyíteni.
– Celebrían! Itt vagyok, kedvesem! – fogta meg a besiető férfi a sikoltozó nő kezét.  Aggodalommal arcán nézte meg a fekvő feleségét, kinek egész teste görcsbe feszült. Gyönyörű,  gömbölyödő hasa kitüremkedett a takaró alól. Nagyon nehezen haladt a szülés,  már jó ideje vajúdott. A bábák sürögtek-forogtak körülötte,  de ők se tudtak egy határon túl segíteni. 
Senki sem gondolta volna, hogy ilyen nehezen fog menni, de sokan reménykedtek. Celebrían erős nő volt, az állapotos hónapokat kiemelkedően viselte el, igyekezett nem a népén levezetni a hangulatváltozásait  és sose panaszkodott, inkább kivirult az örömtől.  Az első gyermek! Elrond is szerfelett boldog volt. Ugyan még házasságuk nem volt hosszú eddig, de a közeledő gyermek nagy ajándék volt számukra. 
De az utolsó hónapokat mégis elhomályosította valami... Valami keserű.  Mikor a gyermek először rúgott anyja hasában,  pár házzal arrébb az egyik tünde, Caeris, a jós látott.  Nem akármit.  A jövő melybe beletekintést nyert sötét, szomorú és gondterhes volt. Elrond nem sokkal megtudta, hogy a jóslat egy születendő gyermekre volt igaz, akiknek száma nem csapott sokra abban az időben, Völgyzugolyban. Így a kétség ott lakott lelkében,  befészkelte magát és mérgezte meg. Az övére lesz igaz? Bele se akart gondolni, de mégis rengeteget tépelődött álmatlan éjszakáin. A jóslat nem szólt másképp:

Haja vörös lesz, mint a vér 
Lelke, mint a tündöklő fény
Nagykorúvá ér
És megtalálja őt a sötét.

Tisztasága elveszik örökre
Mocskos kezét teszi ölbe
Marad rajta jel
Melyet nem tüntethet el.

Kárhozott halál jön érte

S elviszi messzire, örökre
Nincs mi megmentse
A korbácsolt vas elfedte.

És nem megy érte senki sem

Egyedül maradt örökre
Vér, harag s szégyen
Nagyobb vagy épp porrá lészen.

Mielőtt még élne párat

El kell pusztítani mára
Vagy megteszi ő
Mint könyörület nélküli hős.

Eszét vesztve áll magában

Vérek vörös bíborában
Fuss, míg lehet
Hatalma pusztít véresen.

A jóslat súlya hatalmas volt. De senki se tudta, hogy kire vonatkozhat abból a pár gyermekből, akik azokban a napokban látták meg a napvilágot. 
De ennek nyomása el is tűnt,  mikor eljött a nap, a születés napja.
– Szerelmem!  – suttogta kedvesének. – Itt vagyok! Sikerülni fog! – ismételte Elrond ezt a pár szót,  akár egy imát. 
A nő teste újra és újra megfeszült, torkát újabb sikolyok hagyták el.
Ez így ment percről-percre. Óráról-órára. 
Míg éjfél környékén az ordítás alább hagyott és a ziháló sóhajokat megtörte egy gyermek panaszos hangja. Felsírt.
– Lány!  – lépett Elrond felesége mellé.  – Gyönyörű!  – suttogta lenyűgözve. Meseszép gyermeket tartott karja között,  lassan lehajolt és megmutatta szerelmének. A pici lehunyt szemekkel feküdt apja karjai között.  Aludt ártatlan arccal, apró kis szája félig nyitva volt, kezei pedig ökölben.
Nem sokkal később már anyja karjai között pihent. – Alassë, legyen a neve Alassë – nézett fel a nő férjére, ki barna szemekkel figyelte a párost és szíve majd szétrobbant az örömtől.  Barna, hosszú hajat hátra tűzte és egy ezüstszürke ruhában pompázott az ágy mellett.
– Szeretlek titeket! – mosolygott rájuk gyengéden.

Körülbelül egy évszázad telt el nyugalomban. A gyermeki áldás nem maradt abba, megszületett Arwen is és két bátyja Elladan és Elrohir. Kisebb-nagyobb problémák akadtak, de Völgyzugoly legyőzte mindet. Mindig visszatértek a tündék a régi kerékvágásba. 
De sajnos a jóslat ott lebegett minden nap közöttük. Ha nem is akarták észrevenni, de Elrondnak mindig eszébe jutott, mikor Alassë-re nézett.  A leány alig volt pár hónapos, mikor haja nőni kezdett,  mely pontosan olyan színű volt, mint a bíbor.  Vörös hajjal született,  pedig a családban senki sem rendelkezett ilyen színnel. A jóslat azonnal fordult egyet. A célpont,  kire ki volt jelölve, megtaláltatott. A lány nem is tudta, mi folyik körülötte már gyerekkorában, de később sem. Elrond jobbnak látta,  ha nem derül fény egyelőre a dologra, hacsaknem elkerülhetetlen lesz már az egész.
Alassë egyre nagyobb lett. Egyre nőiesebb.  Azúrkék szemekkel rendelkezett, amivel bárkire ránézett, mintha belelátott volna. Piros, vékony ajkaival gyönyörűen énekelt.  Kecses ujjaival csodálatosan rajzolt. Erős karjaival magabiztosan fogta íját és masszív,  de elegáns alakjával nagyszerűen harcolt, táncolt. Csupa-csupa jó.  Legalábbis ha ránézett az ember, de ahogy ki is ismerte  – rá kellett jönnie,  hogy a lány jóval több, mint a külső. 
Elrond büszke lehetett elsőszülött gyermekére – remekül keveredtek benne a jó tulajdonságok. És az a vörös hajkorona... Sokan megirigyelhették, tündék között is csak páran rendelkeztek ilyen dús,  fényes,  bíborvörös hajjal, amivel ő. 
De ahogy mondani szokás – semmi sem örökké tartó.  Még ha úgy is akarjuk, még ha úgy is tervezzük, még a tündék között is... Egyszer mindennek vége. 

Nyílegyenesen repült, majd ütközött a fának neki a nyíl, áttörve a legfelső réteget, fúródott bele a törzsbe.
– Szép lövés!  – veregette vállon Elladan Alassë-t. – Nem is értem,  miért kéred,  hogy edzünk.  Neked nincs mit tanítani már. 
– Akkor javítom,  azért invitáltalak ide, hogy hallgassam a dicséreteidet és eltöltsünk egy nővér-öcs délutánt.  Emellett meg akartam kérdezni,  hogy apánkkal mész-e te is – nézett fel a nála magasabb fiúra villantva egy bájos mosolyt.
– Tudhattam volna – jegyezte meg hitetlenkedve az ifjú, kinek barna haja rendezett fonattal lógott a hátára.  Kék ruhát viselt, mely kiemelte izmait, főképp széles vállait. Ő is kék szemekkel rendelkezett, pont, mint a tenger, olyan kékkel, vagy talán picivel szürkésebbel.  Keskeny ajkai jókedvűen görbültek felfelé és markáns arcán grimasz kúszott végig,  ahogy nővérére nézett,  ki majdnem egy fejjel volt kisebb nála. – Miért zavar ennyire, hogy nem jöhetsz?  – vett elő a tegezből egy újabb nyilat.
– Csak... Mert... Én is szeretnék! Pontosan tisztában vagy vele, hogy mennyire szeretnék én is ott lenni.
– De te nő vagy, és apánk nagyon is félt. 
– Mert titeket nem? – tette csípőre kezét és nézte meg, ahogy a férfi pontosan az ő nyila mellé lőtt. 
Sóhajtva nézett a lányra.  – Tudod, hogy a kettő más. 
Bólintott végül csak kelletlenül egyet. – Mindenből kimaradok... Még Arwen húgom is többször mehet el, mint én – vette kissé durcásra a figurát. 
– Alassë! – mosolygott rá öccse és adott kezébe egy nyílvesszőt. – Beszélek apánkkal – enyhült meg. – De most inkább mutasd meg, hogy másodjára is olyan pontosan célzol, mint először! 
A lány újra felvette az állást,  rutinos mozdulatokkal illesztette be a nyilat, aljazta fel az íjat és lőtt vele. Pontosan ugyan oda, ahova az előbb.  Az első nyíl tollának közepébe, így belefúródott a vessző. – Sose csalódok tehetségedben!
– Ne ess túlzásba Elladan! Több időm volt kitanulni, mint neked! – döntötte oldalra a fejét,  még lőttek együtt párat,  versenyezve ki a jobb, de ezt nehéz lett volna eldönteni.
Már a nap súrolta a földet,  kezdett alkonyulni,  mikor mindketten felkapták a kilőtt nyilakat és visszahelyezve a tegezbe, indultak vissza.
– Alassë, Elladan! – hallották meg, ahogy eléjük sietett Arwen.
– Igen, húgocskám? – mosolygott a lány. – Történt valami?
– Nem, de apánk hívja Elladant! Holnap indulnak – magyarázta dallamos hangján, ahogy idősebb testvéreire nézett.  Csak Alassë tért el a többi Elrond gyermektől. Arwen is a szép leány sorait bővítette. Barna haja ráomlott vállára,  kék szemeivel igézően lesett testvéreire, egyszerű vajszínű ruha takarta testét,  mely kiemelte kecses alakját.
Alassë öccsére nézett várakozóan, mire az bólintott és elsietett.
– Összezörrentetek? – húzta fel szemöldökét Arwen.
– Oh, nem. Nem! – rázta meg a fejét.  – Csak beszélgettünk – indult előre húgába karolva, hogy beérjenek. De a témát nem is próbálta tovább vinni, csak remélte,  hogy Elladan hatni fog apjukra. Nagyon elvágyakozott, noha már körbejárta Középföldét régen,  de hiányzott neki kicsit az utazás.  Újra látni akarta, nem csak Völgyzugolyt keretező hegyek falait, hanem tündetársait, és más-más népcsoportot is.
– Alassë! – szaladt előre Elrohir, ki hasonlított bátyjára. Hát hogyne, ha már ikrek voltak, csak Elrohir a fiatalabb. Ugyanaz a barna haj, hátrasimítva, hogy ne zavarja a mozgásban. Kék zekét viselt, kék földig erő ruhával. Kezeit összekulcsolta, ahogy lánytestvérei elé érkezett.  – Apánk hívat! – mondta nemes egyszerűséggel mély hangján. Azúrkék szemei élénken csillogtak, mint az összes Elrond gyermeké, de övéjében kis szórakozottság is megjelent. – Ha kifejezhetem, még mielőtt megkérdeznéd – igen, Elladan célt ért – biccentett és száját pimasz mosolyra görbítette.
Alassë magában ujjongott egyet. – Arwen, ha megbocsátasz – köszönt el testvérétől és indult meg a másik nyomában apjához. Könnyebben ment, mint hitte. Apja nagyon is védte,  sose értette miért annyira, így kissé úgy érezte,  hogy kalitkába van zárva. Noha sose panaszkodott emiatt, ettől még ugyanúgy élvezte az életet. 
– Apám!  – lépett ki a teraszra, melyet indás növény nőtt körbe,  így csak foltokban sütött át a nap sárgás fény. A szólított megfordult, sötét szemeiben kisebb ellenszenv tűnt fel egy röpke pillanatra, de arca kisimult, mikor meglátta elsőszülött lányát.  Tartása ugyan merev maradt, lerítt róla,  hogy ellenzi a lánya jövetelét.
– Alassë! – vonta össze a szemöldökét.  – Elladan elmesélte, hogy mennyire szeretnél velünk jönni. 
– Igen, atyám! – hajtotta meg a fejét és tűrt hátra egy vörös tincset.  – Ha nem ellenzi, akkor nagy öröm lenne számomra! 
– Nekem viszont nincs ínyemre ez az idea – jelentette ki őszintén. 
– Tudom és szeretném megérteni, hogy miért.  Elfogadom, ha ez a végleges döntés,  de oly rég voltam már Völgyzugoly határain kívül – nézett fel tiszteletteljesen édesapjára.
– Alassë – sóhajtott egyet és lányához lépett.  – Bonyolult, hogy megértsd.
– Kérem,  atyám – biggyesztette le a száját kissé. 
– De velünk jöhetsz,  de ígérd meg, hogy mindent úgy teszel, ahogy mondom, nem mint legutóbb – emlékeztette az incidensre, melynek történetét jobb, ha homály fedi egyelőre.   Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, érdekes fordulatot vett a beszélgetés.  Már–már félt,  hogy itthon kell maradnia. – Hálás vagyok, köszönöm – hajtotta meg ünnepélyesen a fejét és mosoly kúszott vörös ajkára.
Hitetlenkedve pillantott rá a férfi.  – Mindig tudod, hogyan érj el nálam bármit is. Olyan vagy, mint anyád.
– Azt kétlem,  ő sose volt vörös – jegyezte meg halkan, de bólintott. 

Folytatás érkezik  április28.-án...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése