Calor anor na ven - 2. Rész

Hellobello!
Na meghoztam a következő részt a Lotr ff-ből, remélem továbbra is tetszik... És vállalom a felelősséget a tetteimért :D De sajnos ezt muszáj volt...
Bízom benne, hogy ez a tovább olvasástól nem fog titeket eltántorítani és vélemények jöhetnek, még ha olyan is, mely kifejti, hogy miért nem jó...

Calor anor na ven
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • Romantikus
  • Darkosabb
Jó olvasást! :)


Egyenesen ült a nyeregben, barna lova, Elen nyihorászva baktatott a sorban Elladan mellett.
– ... És akkor jött a troll – ecsetelte egyik kalandját az ifjú.  Mindenki jókedvűen hallgatta a dallamos elbeszélést, mely homályosította a tudatot,  hogy még sokat kell lovagolniuk aznap. Allessë alig figyelt. Jobban lekötötték az ismerős illat, melyet hagytak el. Olyan, de olyan rég járt már Völgyzugoly határain kívül, szinte kőként gurult le róla a nyomasztó, kalitkába zárt életmód. Pedig nem értette, miért történik ez vele. Miért nem szabad annyi dolgot neki, mint a testvéreinek. Soha senki nem mondott neki semmit erről... Mint egy madárka, mely eltörte a szárnyát, de annyira, hogy sose tudjon repülni, mintha fulladozó nyomás ereszkedne a szárnyakra, és ha még meg is tanult repülni, a levegő lenyomja... Elpusztítja... Allessë nem érzett másképp, mintha valami szépen lassan felemésztené, nem csak az apja szigorúsága, az anyja aggodalma, hanem valami belső érzés. Valami ismeretlen, amely most erős hullámban csapta meg a lányt az erdőben, mintha a védelem bűvköréből kikerült volna, mintha az oltás felemésztődött volna és a vírus feléledve támadja meg a sejteket. Körbenézett, hogy mi baja lehet, vagy történt-e valami, de mindenki nyugodtan beszélgetett lovain és fel se tűnt nekik semmi.
– Apám... – suttogta elcsuklóan és szorította meg a kantárt a hirtelen jött szédüléstől, a színek lassan kiszivárogtak és már csak fekete-fehérben látott. – Apám... – nyögte újra halkan, mivel a hang is kezdett megrekedni torkán. Lassú, égető érzést érzett meg tarkója tájékán, mely mardosva vánszorgott végig lassan testén és borította el. Rémülten nézett körbe,  egy darab színt nem látott.  Se pirosat, se kéket,  se zöldet,  csak fekete és fehér volt minden...
– Igen, Allessë?– fordult meg Elrond és nézett elsőszülött gyermekére, de arcáról a jókedv azonnal eltűnt, mikor a sápatag lány újra tátogta a nevét. – Mi történt? – lovagolt mellé, mire többen is azonnal felnéztek és csöndesedtek el.
– Apám... – tátogta csak újra, de mielőtt még ledőlt volna a finom, bőrnyeregből elkapták a karját.
– Allessë! Allessë! – nézett a szemeibe apja és fogta meg erősen a vállait,  mivel a lovak miatt közelebb nem tudott hozzá férkőzni. – Mi a baj,  lányom?  Mondjad! – jött a határozott hang, de a lány már csak a fák lombkoronái felé kezdett lesni, mintha ott megtalálná a szabadságot. Túl a fákon,  az ég alatt, ott valahol... Ott lebegni. Gondolatai lelassultak, csak egy érzés töltötte ki a fejét,  még pedig a szabadság.  Érezni akarta, tapintani, mintha az olyan könnyű lett volna, mint lecsapni egy bogarat. 
Mindenki köréjük gyűlt és Elladan lemászott a nyeregből és ment nővére segítségére. Lassan karjai közé húzta és szedte le az ülésből a törékeny, sápadt lányt,  ki még mindig a tiszta, kék eget figyelte. 
– Atyám?  – fordult kérdő tekintettel Elrond felé Elladan, hogy mi történhetett testvérével. 
Aki csak suhanó ruhában lépett mellé és érintette meg első gyermeke arcát.  Aggodalom cikázott át az arcán és hunyta le a szemét,  ahogy kántálni kezdett el valami szöveget,  mire pár idősebb egyén is melléérve szállt bele a dalolásba, mire  furcsa ének keletkezett, melynek hangjai kissé botladozva követték egymást.  De mire befejezték, a lány lehunyta a szemeit, arca újra színt öltött.  
– Haza kell térnie Völgyzugolyba – válaszolta röviden Elrond, ahogy fiára nézett.  – Minél előbb!  
– Mi történt vele? – háborodott fel Elladan. – Mégis miért kellene? Annyira vágyott eljönni, ez csak... Pillanatnyi rosszullét volt. 
– Elladan... Fiam – nézett szigorúan Elrond rá,  és sóhajtott fel nehezen. Nem akarta belátni, hogy most jött el a pillanat, miszerint lánya nagykorúvá ért. Eddig nem történt semmi, miért pont most, sok évvel a felnőtt korát betöltvén? Hiszen azt se tudja pontosan, hogy mivel is állnak szemben, de biztosan nem valami szép, kegyes erővel... Ott volt szíve mélyén a remény,  hogy ez nem az ő családjukat érinti,  és olyan szívesen örült volna ennek a koncepciónak, ha valaki rácáfolt volna... De eddig senki nem tette. 
– Ha felébredt, akkor megbeszéljük, hogy kivel fog hazatérni, itt megvárjuk – zárta rövidre a vitát.
– De apám... – kezdett bele a fiú, illetve inkább férfi. – Mi az, amit ennyire rejteget? – kérdezte ártatlan tekintettel. Nem most jött ő se le a falvédőről. Régóta sejtette, hogy valami ráült a család lényére, hogy valami befolyásolta a kedvet, főképp, mikor  Allessë-re néztek. – Mi teszi tönkre a családi békénket? 
– Elladan... – fordult vissza hozzá.  A gyerekek néha többet látnak,  mint amit a felnőttek mutatni akarnak, akaratlanul lesnek a dolgok mögé.  – Ha felébredt – biccentett egyet és kerülte ki okkal a témát, majd elviharzott suhogó köpennyel, várva,  hogy lánya felébredjen. 
Tanácstalan volt, nem is kicsit. Fogalma sem volt – a jövő kifürkészhetetlen maradt előtte –, mi lehet az, ami a lányát tönkreteszi.  Újra-újra elmondogatta magában a kis jövendölést, hátha megtalálja azt az apró gondolatot, mely választ adhat kérdéseire. De csak egyre zavarosabbnak érezte,  Gandalf sem volt mellette, a jó öreg,  hogy mit is tehetne, pedig számára a család volt az első,  majd Völgyzugoly népe és lehetne még sorolni. 
– Elrond!... Uram! – sietett feléje egy szőke hajú ifjú leány,  alig járhatott pár száz éven túl,  legalábbis arcáról ez tökéletesen le lehetett olvasni. – Felébredt – ejtett meg egy bájos mosolyt, ahogy a férfira nézett.  
– Köszönöm,  hogy szóltál, Sirylla – biccentett egyet. Utoljára felpillantott a hatalmas fákra,  mintha attól várna segítséget. Majd szapora léptekkel indult meg Allessë irányába. De mikor a lány fölé ért,  szinte arcul csapta a mosoly, amivel találkozott.  Semmi baja nem volt, teljesen visszanyerte erejét,  kék szemei gyönyörűen csillogtak, ahogy apjára nézett.  Az emberben már-már felsejlett, hogy lehet nem is ő az. Valami idegen húzta mosolyra az ajkait és gyújtott tüzet a szeme mögött... De mivel nem tudta bebizonyítani és megcáfolni sem, így csak megkönnyebbülten sóhajtott fel. Minden rendben... Minden rendben legalábbis látszatra.  
– Allessë, hogy vagy? – kérdezte,  miközben szeme sarkában érzékelte,  ahogy két fia: Elladan és Elrohir is megérkezett. 
– Jól – mosolygott.  – Csak az előbb – kereste a szavakat, hogy mivel is magyarázhatná meg. – Furcsa volt, mintha az életet szipolyozták volna ki belőlem.  Eltűntek a színek,  a hangok tompultak, az érzelmek kilengtek és a boldogság jeges hideggé vált – borzongott meg és lesett kezeire megcsípve magát, megbizonyosodva, hogy nem álmodik-e. 
– Most már jól vagy, a lényeg ez. Fel tudsz állni?  Beszélhetnénk egy kicsit? – nézett a többiekre,  akik vették a lapot és szétszéledtek. A lány felállt, ugyan kissé botladozva, de kihúzta magát és illedelmesen mosolygott apjára.  
– Arra a döntésre jutottam, hogy haza fogsz menni – mondta kertelés nélkül Elrond, miközben kezeit összefonta a háta mögött.  
A lány szeme kikerekedett és nyelt egyet. – Jól vagyok – suttogta haloványan. – Nagyon kérem,  apám,  változtasson álláspontján. 
– Erről nem szívesen nyitok vitát.  Jobb lesz, ha visszatérsz Völgyzugolyba – rázta meg a fejét.  
– Kérem,  most az egyszer. 
– Nem! Vissza kell menned – emelte meg a hangját,  mire többen is a távolban feléjük fordultak. 
– Miért?  – mordult a lány,  és nyúlt a gyerekesség felé.  Ha szép szó nem tud győzelmet aratni, akkor majd a hisztéria.  – Egész életemet azok között a határok között töltöttem eddig. Sehova se mehettem, csak most az egyszer... 
– Mit nem értesz?  Nem – fogta meg lánya vállait. – Ez nem olyan dolog, amiről vitát akarok nyitni. Aggódok érted,  nem tudnám megbocsátani, ha bármi bajod esne. 
– De semmi sem fog történni.  Hiszen itt lesznek körülöttem.  
– Vannak dolgok, amihez nem elég a mi erőnk.  Valami sokkal sötétebb,  láthatatlanabb. 
– Miről beszél? – pillantott értetlenül,  bár nehezen palástolta, hogy nem sejtett valamit. Az évek alatt hallott ezt-azt, de sose volt senki, aki elmesélte volna. – Mi folyik itt? Miért nem mond senki semmit? – kapta el a téma fonalát és ragadta meg azonnal. Kíváncsisága újra lobbant fel, de most erőteljesebben, mint eddig, végre megtudná, hogy mi folyik körülötte.  
Elrond nyugodt szemekkel nézett rá,  de ajka mégis megremegett. Nem így akarta, nem ezt... Nem is biztos, hogy ő lenne az. Még van remény rá és feleslegesen nem akarta megfélemlíteni, hogy az élete majd valamikor furcsa kereket fog hányni.  
– Haza kell menned, érthető voltam? – dörrent erősebben a hangja, de még mindig nem hangosan. 
A lány meghajtotta a fejét,  vitát nem akart, de mégis mindent tudni szeretett volna. Harag lobbant fel benne, hogy nem ismertetik vele a tényt.  Csak el kellett volna mondani... Mégis mindenki kapaszkodik a titokba, hogy rejtély is maradjon. Erőteljesen dobbantott egyet a lábával,  de mintha nem is ő tette volna a mozdulatot. Legalábbis sose volt rá jellemző,  hogy engedetlen lett volna valaha is. 
– Mi... – kezdett bele, de torkán akadt a hang, majdnem, mint az előbb,  csak most fojtogató érzés tört rá,  mintha valaki megragadta volna hideg, sötét ujjaival vékony nyakát és fejtett volna rá ki erőt. Krákogva kapott torkához és görnyedt meg hirtelen.  
– Allessë ? Allessë! – fogta meg az alkarját Elrond és rántotta maga felé,  hogy meg tudja nézni,  mi baja is lehetett. A hangra újra mindenki arra kapta a fejét és többen is reagálva siettek a páros mellé,  bármibe segítsenek. 
– Fektessük le! – jött az utasítás és helyezték a fulladozó lányt a földre,  akinek arca csak egyre jobban vörösödött és szeme kigúvadt szinte. 
– Valaki... – tátogta,  de hang nem jött ki a torkán.  Perzselő forróság futott végig testén és mart a húsába átszakítva a lány összes ellenállását. Gyorsan minden egyes sarkot elért benne és töltötte ki, egyre égetve a belsejét. 
– Apám,  tűzforró – érintette meg Elrohir Allessë homlokát aggodalmasan. Fogalma se volt neki sem, hogy mi érhette nővérét,  hogy reagált.  
Elrond sápadtan, keserű ajkakkal fogta meg a lány kezét,  ami parázslóan égette a kezét,  muszáj volt elengednie. Halkan mormolni kezdett valami tünde nyelven, de nem is hitte, hogy ez megmentheti lányát,  csak a remény éltetett benne valamit. 
Allessë teste ívbe hajlott, fejét hátravetette. Nem tudott levegőt venni, mintha valami sűrű anyag került volna a tüdejébe, amit nem tudott felköhögni. Valaki, akárki,  csak segített volna rajta...Egyre elviselhetetlenebbnek érezte azt a valamit, mely megtámadta. 
Végül átszakadt a gát, zúdulva tört át rajta minden és hangja szörnyülködve hasított az erdő csöndjébe. A legapróbb teremtmény is meghallhatta, legyen az egy giliszta a földben vagy kukac a legmagasabb fák tetején.  Szoprán hangja sikoltva szabdalta fel a némaságot. Tünde még nem ordított így,vagy legalábbis nem volt feljegyezve. Sértette az elf füleket a magas, fájdalmas hang, mely nem akart abbamaradni. Míg szusszal bírta,  addig tört fel torkán éles kiáltás, majd szakadt meg, mint cérnaszál. Teste egyre-egyre perzselőbb lett, szinte már látni lehetett, ahogy ontotta ki magából a meleget, akár egy kemence. Hosszú,  vékony ujjai kapaszkodót kerestek és mivel nem volt más,  mint a selyem zöld fű,  abba markolt bele, de az apró szálak elfeketedtek és hullottak hamuvá.
– Apám!  – jött Elladan hangja, kizökkentve ezzel Elrondot a kántálásból. Ekkor vette csak észre,  hogy a lány körül a fű körkörösen kezdett el feketedni, mintha elégne és kiszállna belőle az élet is. 
– Allessë! Hagyd abba! – térdelt mellé az apja. – Kedvesem – nyúlt hozzá újra,  de el kellett kapni  karját,  a lány annyira forró volt, hogy fájt megérinteni. Arca fölé hajolt aggodalmasan, sőt idegesen. – Kérlek – suttogta lágyan és nézett lánya szemeibe, aki csak tehetetlenül feküdt megfáradva, fulladozva. Vergődött, hirtelen nem kapott egy cseppnyi levegőt se, mintha elvették volna tőle.  Eddig csak fulladozott, de most már lélegezni se tudott. Esetlenül verte kezével a talajt és igyekezett mélyeket lélegezni,  de semmi sem történt.  Nem szívta be a friss, oxigén dús levegőt, nem tudta. Tehetetlenül grimaszolt, fintorgott, vörösödött újra ki,  ahogy tátogott segítségért. 
– Valaki...– morgott, viszont hang se jött ki torkán.  Mintha megszakadt volna a kapcsolat, hogy a levegő be, míg a hang kiáramoljon. Mindenki várta,  hogy valamit mondjon, hogy ugorjanak segítő kezet nyújtani, de nem látták,  hogy a lány közben mit élt meg. A meleg elviselhetetlen lett, teste elzsibbadt tőle,  ahogy a forróság egy pontba kezdett fókuszálódni, pontosan a tarkójára. Fejét rázva próbálta megszűntetni, mely mellé kellemetlen viszkető érzés is társult.  Mi ez? Mi történik? Meg fog most halni? Gondolatai e három kérdés köré épültek fel, amit a fajdalom végül bekerített és csak az az egy maradt meg. Fáj... Fáj... Fáj... 
– Allessë! – nyögte Elrond, kinek szíve összeszorult a látványtól, gyötrődve nézte első gyermekét,  akin nem tudott segíteni,  akin csak azt látta,  hogy nagy baj van, de nem tudta megmondani micsoda. A gyenge kántálások nem voltak elegendők ide. Gondolatai száguldottak fejében,  hogy mi lenne a legjobb, de soha az életében nem látott még ilyet. 
– A gyógyszereket ide, hátha valami... – intett egy lánynak,  aki azonnal elrohant. Többen sugdolóztak körülöttük.  
– Tényleg eljött?  – jelent meg egy idősebb férfi,  ki Naevell névre hallgatott.– Ő lenne az? – kérdezte meg Elrondot, akiből nehéz sóhaj szakadt fel. – A jóslat rá igaz? 
– Nem tudom – kerülte ki a témát Elrond. Nem akart most erről beszélni.  
– Nem tudod megmenteni – jegyezte meg még a férfi és arrébb állt az érkező lány útjából ki lepakolta a fiolákat és nézték végig együtt,  mely lehetne hatásos.  
Az idő pergett Allessë továbbra se kapott levegőt.  Arca, szeme elvörösödött az erőlködéstől.  Tovább verte a talajt kezével,  hogy valami hátha történik.  Még párszor vergődött, lábaival is rugdosott, majd egész teste ívbe feszült, ajka elnyílt, azúrkék szemei kigúvadtak. 
– Nem! – hasított a levegőbe Elrond hangja és rántotta magához a lányt tűrve a perzselő forróságot. De akit ölelt az már nem élt.  Szeme kiüvegesedett, teste erőtlenül,  törékenyen feküdt apja karjai körül. Valamerre a távolba nézett,  a kék ég felé... Távolba,  fel... Valami jobb felé.  
Többen a szájukhoz kaptak. Elladan és Elrohir megrökönyödve álltak apjuk mögött.  Fel se fogták, mi történt.  Előbb még boldogan lovagoltak, a következő pillanatban már a lány csapkodva feküdt,  majd egy másodpercre rá,  már élettelen állapotban helyezkedett el az ölelő karok között. Meghalt? Ez biztos? Ilyen gyorsan? Egy momentumra senki sem hitte el, majd mint a fényes villám,  csapott bele a felismerés mindenkibe. Gyorsan, erőteljesen.  
Elrond motyogva mondogatott valamit, de a lány már csak kifehéredett szépen lassan. Hangos zokogás tört fel hátulról és Elladan volt, ki elsőnek apjához lépett és csukta le a lány szemeit. 
– Alszik... – suttogta remegő hangon. Megrázták a történtek, mint a 220 voltos áram. Váratlanul jött a halál soraikba, sőt senki sem képzelte.  Ilyen aztán nem történt még.  Mi volt ez a hatalom? Nem úgy volt, hogy félni kell tőle és elpusztítani? Akkor miért távozott lelke e világból? Merült fel Elrondban a kérdés,  ahogy végig mondta magában a jóslatot, melyet az eszébe vésett jó erősen,  nehogy valaha is elfelejtse. Fiára nézett,  ahol mindketten megtörve néztek egymás szemébe.  Egyikük se hitte így,  ilyen hamar, ilyen könnyen.  
Halk gyászdal csendült fel a hátuk mögött,  ahol Sirylla kezdett bele vékony hangján és pillanatok alatt csatlakoztak hozzá egyre többen.  A hír máris terjedt végig a fák környékén,  nem mintha már egyesek ne tudták volna. Galadriel biztosan látta tükrében... A zene végig hullámzott a fák ágai között megrezegtetve minden egyes levelet. Vitte a hírt,  a szomorú hírt,  hogy Allessë bevégeztetett. A madarak csiripelve szálltak be az énekbe, ahogy az állatok is dübörögve adták alá a basszust. Másodpercek alatt visszhangzott keserűen az erdő és aki nem értette meg a tünde nyelvet, az is érezte, hogy most egy életnek vége lett. A hiány kongó ürességet hagyott maga után.  Nem volt a vörös hajú lány,  ki olyan gyönyörűen mosolygott volna, ki Elrond gyermeke volt, ki meg volt átkozva, de mit sem sejtve élte boldog életét,  ki meg sose volt igazán szerelmes, ki az egész életet egy kalandnak hitte és legnagyobb csínye az volt, mikor a szomszéd ház falát telilyuggatta nyílvesszőkkel, ki Allessë névre hallgatott. Elveszett, odalett, sose térhet már vissza. Aki egyszer átlépte a küszöböt, sose fordulhat vissza. Vége volt. 

Folytatás május 3.-án...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése