Calor anor na ven - 3. Rész

Hellobello!
Nos, meghoztam az új részt, aminek kissé lecsapós vége lett, bár szerintem várható volt, noha nem lett olyan hosszú mint vártam... Talán jobb is...

De nem is fecsérlem a szót!

Calor anor na ven
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • Romantikus
  • Darkosabb
Jó olvasást! :)

A Mélybe zúgott lefelé,  az ellenszél vörös hajába kapott és csapta az arcába.  Meg se próbálta kitűrni, csak engedett a gravitációnak és a tömény sötétségnek, mely körbevette. Mi történik vele? Hol van? Az előbb még ott feküdt és nem kapott levegőt,  most meg... Semmit nem látott,  se nem érzett,  csak hogy végre megszabadult, megkönnyebbült, a terhek legurultak a válláról és szinte már nagyot csattanva érkeztek a padlóra. Mi történik vele? 
"Allessë" jött távolról egy messzi susogó hang, mintha csak egy sűrű,  fekete köd mögül szólt volna, mely elnyeli a hangot. 
"Allessë", hallatszott újra és újra, de már nem csak egy hang mondta, hanem több tíz,  száz,  majd ezer is becsatlakozott. A zsivaj, ami az előbb még nem volt, szele se érződött,  most felcsapott az egekig és töltötte be a légüres teret. Egyre hangosodva, mely a lány tünde fülét zavarta, de annyira,  hogy lefogta azokat, csak ne kelljen hallgatnia a borzalmat, mely fonta körbe.  
– Nem! Egyedül vagyok, senki sincs itt! Allessë vagyok, Elrond lánya – kezdett bele, mint mantrába és szőtte egymás után a szavakat. – Két öcsém van és egy húgom, akiket nagyon szeretek – hadarta egyre gyorsabban, ahogy a zaj is hangosabb és hangosabb lett. Halványlila gőze se volt, hova jutott, de elhatározta, hogy ki fog jutni innen. Visszamegy családjához, ki innen a nyomasztó sötétből. Vissza fog menni!  
– Hagyjanak békén!  – kiabálta. De elméjét ostromló falak kezdtek meginogni, mivel már nem a nevét,  hanem emlékfoszlányokból kiragadt mondatokat is meghallott. – Elég legyen már!  – hunyta le a szemét,  csak hogy ezzel is távolabb lökje őket, akik időt se hagyva törtek előre és repesztették meg gondolatainak várát. 
– Neeeeeeee – sikoltott fel és dőlt arrébb.  Mérhetetlen, szúró fájdalom nyomult agyában és öntötte el az emlékek sokasága,  de mielőtt egybe is kapaszkodhatott volna, mind tovább perdült villogva, akár pillangó,  melyet el akarunk fogni – mindig tovarepül kicsúszva a kézből.  
Szegecsenkénk verődött a koponyába erőszakoskodva, hogy nyissa meg az összes gondolatot, melyet birtokol. De csak erősen ajkába harapott,  vére kifakadt fogaira és a vas elöntötte a száját, az legalább valami támaszpontként hatott, miközben összegömbölyödött, átkarolta lábát, mintha valahol feküdne, de csak esett, zuhant lefelé a semmibe. Mennyi van még?  Hol a vége?  Miért nem jön senki? A viharban tornyosuló kérdéseket is egy csapásra söpörte el a kín,  mely megütközött a józansággal és tarolta le földig szerteálló karjaival.  Nehéz ellenfél volt, ki győzött a lány érzései felett és bilincselte le a kezeit. Mostantól az övé és csak az övé.  Meg fogja ölni azt, aki a közelébe ereszkedik... 
Remegve, megfáradva, szinte sírva feküdt a lány, a könnycseppeknek nem engedett utat, bármilyen nehéz is volt. 
Valaki!!!! Apám,  Elladan, Elrohir, Anyám,  Arwen? Bárki,  akárki?  Segítsen!  
Mit keres itt? Miért van itt? Szüntelenül igyekezett gondolkodni, de a fájdalom elemésztette lassan. Grimaszba torzult arccal feküdt, szorosan ölelve magát. Csak legyen már vége!  
"Allessë", érkezett egy dallamos hang, mely kivált a többitől.  "Allessë... Allessë... Allessë", ismétlődött hátborzongatóan közelről és mélyről.  
Felnézett a lány és elsápadva sikoltott fel, eltántorodva attól a valamitől,  mely a képébe mászott.  "Tőlem nem menekülsz", nevetett fel és füstszerűen fogta meg Allessë karjait, mászott bőre alá,  húsába,  vérébe. Végig áramlott a testében és tette  a magáévá, ahogy átvette az irányítást szörnyű kínok között. "Enyém vagy", ordította a fejében és szemei sárgán villantak fel, pupillája résnyire szűkült és szeme fehérje a hófehérből mocskos szürkén át, váltott feketébe,  mint a fekete lyuk, mely minden anyagot szippant magába.  Észre se lehetett venni, hogy testileg is megváltozott: erősebb,  rugalmasabb, masszívabb, összetett izomzata apró rétegekben alakult ki, minden egyes haja szála élénkvörös fényben pompázott,  ahogy bőre is felfénylett. Gyönyörű lett, szavak se voltak rá,  olyan veszélyes szépséggé vált.  
"Nyisd ki szemed!" 

Mint akibe villám csapott, úgy ült fel Allessë a hideg asztalról. Ledobta magáról a fátyolt, mely letakarta. Ő mostél?  Megtapogatta az arcát,  ugyan bőre kissé még hűvös volt és merevnek érezte a mozdulatait, de kétség nem fért hozzá,  hogy itthon volt, nem fulladozott. Vajon mennyit "aludt"? Tisztában volt vele, hogy ami történt az nem mindennapos, hogy akkor valami halálszerűt tapasztalt meg. 
Ahogy üvöltő gondolatai halk suttogássá  nyugodtak, úgy tért vissza ő is az eredeti kerékvágásba.  Újra kipirosodott az arca, légzése már nem volt nehézkes,  ahogy mozgása sem. Most mi lesz?  Nézett a márvány falakra, felismerte, hogy az alagsorba került a sok-sok szobor mellé,  mely most nem éppen nyugtatóan hatott rá,  bármennyire is szépek voltak.  Mennyi idő telhetett el? Neki csak pár másodpercnek tűnt... Botladozó léptekkel indult meg felfelé egyre-egyre sietősebben.
– Valaki! – suhogott végig a folyosókon, ahol minden rideg szomorúsággal volt övezve – nem látványilag –, hanem érzelmileg, mintha a levegő is élne és szomorkodna valami fölött. Vállakat nyomasztotta a csönd, miközben végig futott a folyosókon a lány. Kongó léptei hasították a légüres teret, melyek végig hullámoztak az egész épületben, de mire bárki is kisétált volna a szobájából, már csak egy halványzöld, lobogó ruhát láthattak, amint eltűnik a következő kanyarban.
– Atyám, anyám! – rohant felfelé, egészen szülei szobájába, ahol kérdés nélkül tört be. Lefékezve torpant meg. Ugyanis szülei a terasz mentén álltak neki háttal. Elrond éppen átölelte Celebrían, mivel a nő arcát fényes könnyek áztatták. Milyen idilli lett volna, ha nem tudja az ember, hogy éppen szomorkodnak, nem pedig örömükben bújnak egymáshoz. Mindketten megfordultak, mikor belépett elsőszülött gyermekük, szemük kikerekedett és édesanyja még levegőt is elfelejtett venni.
– Allessë? – tört fel torkán rekedtes, sercegő hang, ahogy végig mérte lányát. Élt? Valóban előtte állt és lélegzett, sőt mi több őket figyelte. Élt! – Te vagy az? – nézett értetlenül, hitetlenül, így rögvest hozzászaladt és fogta közre vékony ujjai között lánya arcát, kinek bőre meleget sugárzott, meleg lehelete súrolta az arcát. – Hogy lehetséges ez? – ölelte magához szorosan és buggyantak ki újra a sós könnyek szeméből. Megtaláltatott, ami elveszett. Valami felsőbb hatalom visszahozta lányát,  akit látott meghalva, akinek hófehér volt a bőre,  márvány merev a teste, teljesen élettelen volt... Mi történhetett? 
Allessë mosolyogva ölelte vissza édesanyját,  miközben tekintetét apjára vetette, akinek ugyan haloványan fölfelé görbültek ajkai, de szemében sötét komorság fénylett és egész lénye sugározta a rosszallást  
– Mindennek ára van – suttogta,  hogy hallják a szobában tartózkodók. – Annak is, hogy visszatértél hozzánk – kerülte ki hűvösen az egymást szerető párost és távozott.  
– Mi folyik itt, Anyám? – tolta el magától Allessë a nőt,  akinek mosolya lehervadt arcáról,  mint a víz nélküli tulipán.  
– El kellett volna már mondani... – tördelte a kezét keserű hangnemben. – Hívd a testvéreidet is – bólintott,  ahogy saját szavának adott igazat. El kell mondani, tudnia kell mindenkinek!  Elég volt a titkolózásból! 

A nap utolsó sugarai rózsaszínes-lilára festették be az eget, miközben a napkorong körül fényesen aranyozott még.  A szellő alig mozdult, a fák némán álltak helyükön,  mintha csak ők is hallani akarták volna a nyomasztó titkot. Mind a hatan kinn sétáltak egymás után. Elől a házaspár: Elrond és Celebrían.  Mögöttük Allessë még mindig a világoszöld, földet súroló ruhájában, majd mögötte az ikrek, kik még jobban hasonlítottak egymásra, mint eddig, főképp, hogy hasonló kék öltözetben pompáztak. Közöttük tört utat magának Arwen, aki komoly arccal meredt előre,  míg a fiúk próbálták feldobni a kényelmetlen beszélgetést,  noha még semmi sem vette kezdetét,  csak mikor annyira eltávolodtak az épületektől, akkor kezdett bele a családfő.
– Tisztában vagyok vele, hogy későn mondjuk el, Allessë – vett egy mély levegőt és szorította meg kedvese kezét, aki bátorítóan nézett férjére.  Mögöttük az összes gyermek néma,  kíváncsi csöndben maradt és minden figyelmüket apjuk szavára fordították. 
– Amikor megszülettél – kezdett bele.  – Nálam boldogabb tünde nem fordult elő a környéken, sőt mindegyikőtök születését így éltem meg. Egyszerűen szavakba nem vagyok képes leírni, hogy micsoda öröm,  mikor a saját véremet láttam, ahogy napvilágra jönnek.  De ez a boldogság... – nyelt egyet, ahogy a ködös napokra visszaemlékezett. – Caeris látott,  többet, mint én.  Szavakba tudta foglalni a látomását, mely borzalmas volt. Vörös hajú gyermekről szólt, aki, ha nagykorú lesz, akkor valami... Valami nálunk nagyobb, és ősibb kezére kerül.  Már-már azt hittem, hogy nem te leszel e gyermek, de tegnap, mikor a tested lángolt és te meghaltál... Most pedig újra köztünk vagy. Nem hagy kétséget, rólad szól – csuklott el a hangja, mire Celebrían újra csak megszorította a kezét, hogy folytassa. – Még... Még nem tudom megmondani, hogy mi is az...
– Tehát – húzta ki magát a lány, miután végig hallgatta eddig. – Több évszázadon át hazudtatok nekem? Mióta megszülettem? Kik tudtak erről? És mi fog velem történni? 
– Igen, mióta megszülettél, de mivel nem voltunk benne sose teljesen biztosak – nézett hátra Celebrían és szőke haját kisöpörte arcából. – Mi sem tudjuk, azt sem, hogy mi ez az egész.
– Bármikor meghalhatok, bármikor történhet velem valami olyan, ami engem vagy akár másokat tönkretehet?
– Igen... – bólintott egyet Elrond. – Sajnálom, de...
– Apám – lépett előre Elladan és karolt nővérébe. – Allessë, ne hibáztasd őket, igazán csak jót akartak. Inkább próbáljuk együtt megoldani. 
De a lány kirántotta a kezét és lépett arrébb testvérétől és szüleitől egyaránt. – Nem tudom, mi vagyok, vagy mi szállt meg! Én csak hallottam a hangot, olyan volt, mely végig száguld az ember testén és egyesével foszt meg mindentől, ami kedves! Én ezt nem akarom átélni! Hogy lehet eltűntetni?
– Nem tudom, drágám – ereszkedett meg édesanyja válla, ahogy elsőszülött gyermekére nézett. – Fogalmunk sincs, de ha igaz a látomás... Ha igaz... Ha tényleg bekövetkezhet... Akkor...
– Nincsen megoldás, csak a halálod – fejezte be Elrond, miközben átölelte szerelmét, akit újra rázni kezdett a néma zokogás. Mély, feszült csend ereszkedett alá, ahogy kimondta az utolsó szavakat. Tisztában volt mindenki vele, hogy ez mit is jelent, hogy... Ennél nincs rosszabb, de biztos megoldás. Senki sem akarta, pláne nem a családtagok, hiszen elveszíteni saját kezük által gyermeküket? Az lett volna a legjobb, ha meghal, vagy meg sem születik... Megfordult a gondolat mindenki fejében, de ahhoz túlzottan szerették Allessë-t, aki most csak maga elé meredt sápadtan, majd lassan hátrált. 
– Nem! Nem... Én még nem akarok... Ez nem lehet – suttogta magának, ahogy kezdte elveszteni fejét. Képtelen volt felfogni, sőt nem is akarta! Ez lehetetlenség! Miért pont ő? Akiben semmi sincsen, eddigi éveit Völgyzugolyban élte le... Oh! Esett le neki a tantusz. – Ti csak engem akartatok megvédeni – nézett fel, ahogy enyhén könnybe lábadta a szemei. – Csak engem... Hogy hátha Völgyzugoly varázsa megvéd... – görbült szája lefelé, mint fű a vad szélben. 
– Igen, azt hittem itt... – kezdett bele Elrond, de nem tudta befejezni. – Sajnálom. 
– Én... – kereste a lány a szavakat, de csak a családtagokon hordozta körbe a szemeit. Majd hirtelen fordult meg és rohant volna már el, mikor egy sötét alak mászott ki a fák közül. Alakot nyert az árnyakból, mely egy kissé öregebb tünde teste volt. Ébenfekete haja fonatokba rendezve lógott a vállain, az átlagnál picivel hegyesebb fülein furcsa ékszerek lógtak alá, ahogy fekete szemeivel nézett a családra és az elfutó lányra is, aki megtorpant. Halvány mosoly jelent meg vérvörös, duzzadt ajkain.
– Ne fuss sehova lányom – jegyezte meg halkan, de betöltötte vele az egész levegőt. Végig simított körmös ujjaival lila ruháján, ahogy kimért léptekkel közeledett, szinte már lebegett a levegőben. – Aki menekül sorsa elől, gyakran összefut vele az úton – intett kezével, mire Allessë késztetést érzett, hogy visszamenjen, így kissé sápadtan, komoran tért vissza.
– Ki vagy? – kérdezte Elrond, aki eddig csöndben figyelte a nőt. 
– Ursidae, Neldam lánya – hajtott fejet egy pillanatra. – És tudom, hogy mi a lányod – nyitotta szét a tenyerét, ahol furcsa, bőrbe vájt barázdák adtak egy kacskaringós mintát ki, mely pillanatokkal később el is tűnt. A tünde Allessë-re pillantott. – Érdekel kedvesem, hogy mi is az, amely megölt és mégis életben hagyott, és ami még százszor meg fog ölni, de te életben maradsz, hogy védd a szeretteid? – nézett rá élénk tekintettel, melytől Allessë szinte menekült volna, olyan mélyen beleitta magát a fejébe, nem tudott tőle megszabadulni. Mégis mit csinál vele a nő? Valahol érezte, hogy ellen kéne szegülnie és ellen is tudna. Röpke pillanatra szüleire, majd testvéreire nézett, akik csak megbabonázva álltak a márvány kövezeten egymásba karolva, majd újra a nőnek szentelte a figyelmét.
 Akarod tudni, vagy pusztítson el téged is, ahogy az eddigieket? Tudok segíteni, de ahhoz mindent fel kell adnod…
– Mégis hogyan lenne képes? – törte meg a pillanatot Elrond, aki lassan feleszmélt, mintha csak most kelt volna fel. Bágyadtan megrázta a fejét és húzta össze szemeit, hogy a nőre fókuszáljon.

– Eltörölném e világ felszínéről is – mondta ki nemes egyszerűséggel Ursidae. 

Folytatás május 10.-én...

2 megjegyzés:

  1. Ki az az Ursidae?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy kitalált karakter, nincs benne a Lotr világban, ahogy van pár dolog a történetemben, ami nincsen benne :)

      Törlés