Calor anor na ven - 4. Rész

Hellobello!
Na, kicsit későn, de meghoztam az új részt...
Nos, én elérzékenyültem rajta, remélem ti nem fogtok annyira, és most kavónyarodik újra vissza igazán Gyűrűk ura valójához, vagyis a legvégén...
Remélem tetszik, kommentek jöhetnek.

Calor anor na ven
Besorolás:
  • 16+
  • Fanfiction/Au
  • Romantikus
  • Darkosabb
Jó olvasást! :)

Lassan hullt le a fa levele, mintha valaki meghalt volna és szinte már ő se akarta belátni. Megcsillant fényes felülete a halovány nap sugaraiban, melyek jelezték, hogy éppen virradna. Forgó, táncoló lebegéssel ereszkedett alá, ahogy engedett a gravitációnak és a gyér fűben telepedett le. Valami elmúlt. Egy levél oda, hacsaknem más is... Úgy zuhant le, ahogy az emberi lét is megszűnik. Percről percre, óráról órára kerülünk közelebb a halálhoz, mely egyszer csak elsodor magával, mint szél az orkán idején. Lehullt, vége szakadt, már csak elrohad a levél és tápanyagul szolgál majd a földnek, de az élet? Minek lesz anyaga, mi fog belőle újra kicsirázni?
A lány kezeit nehéz bilincsek fogták közre, nem is nagyon értette, hogy minek szükséges ezt hordania, de már egyáltalán nem is tette szóvá.
Csak előre meredve üres tekintettel téblábolt a nő után, ki elmesélte a sorsát. Nagy erejű valami szállta meg, pontosabban Orme, mely régóta járja a világot és kellő alanyokat választ ki magának. De ha egyszer valakit elkap, sohase engedi el, legalábbis, míg szüksége van rá... Erre egy idő után már a halál se megoldás, és Allessë már ebbe a fázisba került, hiszen újra él... Ursidae azt mondta, hogy négy lény fölött fog tudni uralkodni, ha egyszer valaha is sikerül kitanulnia, de erre kevés az esély. Általában mindenki beleőrül, így le szokták lakatolni az erőt valami varázslattal és utána pusztítják el a gazdatestet...
Alig bírta felfogni, hogy a halála lehet a megoldás, főképp, hogy előtte szavakba leírhatatlan kínokon kell átesnie.
– Apám – fordult Elrond felé, ki fehér ruhát vett fel lánya tiszteletére. Gyermekeit otthon hagyta, csak feleségének, Celebríannak mondta el, hogy mi a következménye a dolgoknak, aki éktelen sírásba kezdett. Azóta is Elladanék vigyáznak rá... – Én nem akarok – suttogta halkan, de fájdalmas tekintetbe ütközött. Ursidae elmondta, hogy dönthet akarja-e vagy sem, de ahhoz, hogy Völgyzugoly biztonságban maradjon... Ahhoz ezt választotta. Napokat ült a kérdés felett, napokat gondolkodott rajta, napokig emésztette magát. Önként hal meg, remélhetőleg valami jobbért. Még alig kóstolt az élet gyümölcsébe, de máris el kell dobnia magától. 
Nehéz sóhaj tört fel torkán. Egyre nehezebb volt sétálni, egyre nagyobbnak tűntek a távok, egyre jobban érezte, hogy telik az idő és ki fog szállni a gépezetből. 
Meleg kéz ölelte át a vállát, mely apjához tartozott. Összenéztek, de nem mondtak semmit. Mindketten tisztában voltak a jövővel. Vajon milyen egy apának a saját gyermekét feláldozni egy szebb jövőért? A saját vére, ő belőle van. Elrond tekintete mélységes szomorúságot mutattak, melynek nem adott hangot a férfi. Csak a lánya miatt képes volt erős maradni. Legalább Allessë ne érezze akkora tehernek a dolgot. 
– Szeretlek – suttogta rekedtes hangon. – Büszke vagyok és mindig is voltam rád. 
– Kérem... Ne mondja ezeket – görbült a lány szája lefelé. 
– Minden rendben lesz, fogunk még találkozni. Ne aggódj! Csak tudd... 
– Megérkeztünk! – szakította félbe őket Ursidae és nézte a párost. – Tovább nem kísérhet minket – mutatott kétoldali fára, melyek levelek nélkül kapaszkodtak a magasba és úgy néztek ki, mintha pusztító tűz áldozataivá váltak volna, mégis éltek. 
– Innentől már csak ketten megyünk, vissza kell fordulnia – mondta nyugodtan, hűvösen, mintha ez nem számítana. Allessë ekkor jött rá, hogy csak egy a sok közül. Vajon hányan mentek itt át? Hányan haltak meg, hogy a nőnek már a szeme se rebben. 
– Apám – fordult a lány, de alig mondta ki és forró, szoros ölelésbe zárta Elrond. A lány nem bírta már és ömleni kezdtek könnyei. Végig patakzottak arcán és a fehér, könnyű szövetet festette be sötétre a sós víz. – Mondja meg otthon Elladannak, hogy szerettem, hogy az íjászatban most már le fog tudni körözni és szeretném majd látni, amikor egyszer megmutatja – nyelt egy nagyot és vett mély, reszelős lélegzetet, miközben folytatta zokogva. – Elrohirnak, hogy ha még egyszer ellopja a nyakláncomat, akkor én is elfogom a gyűrűjét. Arwen... – szipogta és bújt apjához, fejét szorosan vállára hajtva. – Hogy ne akarjon rám hasonlítani, ő már ott más lett, mikor megszületett és Vándorához egyszer igazán gratulálni fogok. – A férfi remegve hallgatta és hunyta le a szemeit. Minden egyes szó késként szúródott szívébe, melyet a zokogás még párszor meg is forgatott. 
– Anyámnak... Hihetetlenül szeretem, ölelem, csókolom, és ne aggódjon, én jól leszek. Atyám pedig... Vigyázzon rájuk, mert én most elutazom egy időre, nem fogom tudni megtenni – hajolt el a férfitől, kinek szemeiben könnyek csillogtak és csak lassan bólintott. 
– Megmondom – nyomott egy csókot lánya homlokára. – Első dolgom lesz... Most pedig menj, ne nehezítsd meg még jobban – engedte el és kihúzva magát méltóságteljesen lépett el gyermekétől, de hangja beleremegett a mondatba. 
– Gyerünk! – szólt Ursidae megelégelve a párost, ő sem akart még nagyobb fájdalmakat okozni, ha van egyáltalán nagyobb, hogy a lányunk fog meghalni. Megfogta a lány vékony kezét és magával húzta. Elrond csak annyit látott, hogy alakjuk vibrált egy picit, majd a semmibe foszlott és csak egyedül állt már. Elvesztette. Elsőszülött gyermeke eltűnt a szeme elől örökre. Allessë! Remegett bele, válla megereszkedett, könnyek továbbra is fényesen csillogtak tekintetében. Lassan elfordult és indult vissza, de lába alig akart mozdulni, mintha ólomsúlyok húzták volna le. Allessë... Lányom... 
Némán folytak arcán a könnyek, vörös haját eltűrt arcából és követte a nőt a lány. Újra családja körében akart lenni, még ha csak együtt csöndben ülnének, vagy valami, de még az is jobb, mint kivégzésre sétálni. Élni akart. Most döbbent rá igazán, hogy mennyire is... Olyan keveset tapasztalt meg, és már nem is fog...
A nő egy kisebb tisztásra vitte ki, melyet fák vastag törzsei kereteztek szorosan. Csak egy bejárat volt, ami a ki- is... A lombkorona sűrűn burjánzott felfele, a lehető legkevesebb fény áradt be. 
– Itt vagyunk – intett egyet Ursidae nagy körmével, ezért a lány beállt a tér közepére. 
– Ne fecséreljük az időnket. Térdelj le és húzd el a hajad a nyakadból. 
– Fájni fog? – szipogta Allessë. 
– Mint minden fájdalom – csettintett türelmetlenül a vörös lányra. 
– A holttestem? 
– Nem lesz emléked se marad – rázta meg a fejét, miközben Allessë mögé lépett és a sűrű, fényes vörös hajzuhatagot vállára kanyarította. – Mindennek ára van. A lelkeddel fizetsz másokért és az erőd elvesztéséért. Pedig sajnálatos – jegyezte meg mellékesen. 
– Parancsolsz? 
– Csak nem lettél volna rossz tanítvány. Meg van benned az akarat, hogy irányítsd, de az sok áldozat. Tisztelem a döntésedet. 
Erre már Allessë nem válaszolt, de nem is volt idő. A nő hideg ujjait végig húzta gerince mentén, közben pedig mormolni kezdett ismeretlen szavakat. Először csak remegés futott végig rajta, majd egyre jobban kezdett fázni, mint aki hirtelen szelek közé került és minden irányból csapkodni kezdték. Ursidae rendületlenül mormolt tovább valamit. 
– Mi ez... – hebegte a lány, ahogy az ismeretlen érzés elkapta. Volt benne valami, tisztán érzékelte a másik akaratot, akinek alakja homályosan lebegett benne. Valahol a testében. De szinte már meg tudta volna fogni is. 
"Allessë", suttogta az idegen. "Allessë", ismételte folyamatosan, akár egy imát. "ALLESSË", sikoltott fel a fejében ismeretlen, reszelős, karcos, magas hangon. A lány meggörnyedt és a fuldoklást azonnal érezte. Megint valaki szorította a nyakát, akit nem látott, csak a vasmarok egyre jobban szorult torkán. 
"El akarsz engedni? ", szólalt meg fejében újra, de sokkal tisztábban a dallamos hang. "Biztos ezt akarod?"
– Távozz tőlem! – mordult fel erőteljesen, miközben nyakához tartott. 
– Tartsd magad, te lány – hallatszott távolról Ursidae hangja. – Erős vagy, használd ki. 
Újabb morgás tört elő ajkai közül és megtámaszkodott a földön. Körme a puha, nedves, koszos talajba vájta, ahogy arca kipirult az erőlködéstől, miközben írisze nagysága egyfolytában változott. Hol kicsi, hol nagy, ahogy színe is. Sárga, kék, sárga, kék...
– NEEEEEEEM! – kiáltott fel. Hangját visszaverték a fák és továbbították, hogymindenki tudja, ismerje, ahogy egy újabb áldozat került az Orme ujjai közé. 
A hangok tompultak, a színek élesedtek. 
"Allessë, akarod ezt te?", kérdezte az ismeretlen és most már a lány meg tudta különböztetni magától. Szinte késsel vágták fel bőrét, ahogy szakadtak el egymástól. Eddig zsigereiben élt, kitöltötte egész testét és most ettől akarták megfosztani. 
Észveszejtően ordított fel, sőt sikoltozott, ahogy torkán kifért és a fulladás engedte, mintha ettől várta volna a segítséget. Fájdalma végig hullámzott az erdőn és minden egyes lényhez eljutott. Ők is hallották, érezték, szinte szagolták a kínt és bújtak is el az útból, mentek még mélyebbre, hogy ne kelljen a tanújuk lennie, ahogy valaki meghal...
– Neeem! – kiabálta és mint akibe villám csapott úgy ugrott el a nőtől. Szemei felfénylettek sárgásan és pupillája kitágult, mintha a fekete lyuk nyílt volna meg. – Nem fogsz megölni – sziszegte halkan, de mindenki tökéletesen értette, mintha a fejekben szólalt volna meg. 
– Te választottad az utat!
– Nem fogsz engem megölni... – nézett a nőre úgy, mint akit menten egy tekintettel fel tudna nyársalni. Lehunyta végül a szemeit, megremegett. Többször is. Végül grimaszba torzult az arca, ahogy megérintette a talajt és repedezett fel a föld körülötte némán. Látszott, ahogy teste ontja magából a hőt, mint legutóbb.
– Nem engedem! – mondta a nő és lépett azonnal mellé. – Azt mondtad nem akarsz senkinek se ártani, tartsd magad ehhez! – érintette meg a lány nyakát újra. Igaz, kezét azonnal meg is égette, de mormolni kezdett egy újabb dalt, mire Allessë fehér bőre felfénylett és sikoltozva kapott a nő keze után.
– Ne csináld! – mordult Ursidae, de későn – a lány körbeölelte – a forró test égetni kezdte. Ajkába harapott, hogy a vér is lassan megindult és ízlelhette meg. Lehunyta a szemeit, ahogy a lány pusztító ereje hatni kezdett, de továbbra is magában ismételte a sorokat, melyek rajzolták fel a bélyeget a kecses ívű nyakra és pecsételte le az Orme erejét. 
– Mit tettél te velem? – hőbörgött Allessë, ahogy egyre jobban gyötörte a billog, melytől kiserkent az ő vére is. Egyre borzalmasabban viszketett, így el kellett engednie Ursidae-t, aki a földre rogyott és zihálva kezdte hangosabban mondani, miután a perzselő melegtől megszabadult. Ruhája több helyen is felszakadozott, bőre vöröslően bukkant ki. 
– Mi ez? – borzongott bele, de csak nem múlt el a kaparó érzés és a fulladozás erősödött fel. A két személyiség egymással vetekedve próbált uralmat szerezni Allessë teste fölött. Zavartan nézelődött ide-oda, szeme folyamatosan változott, ahogy hangszíne is. hol rikoltozott, hol dühében morgolódott. 
– Erősebb vagy, mint hittem. Tényleg jobb lesz, ha gazdatestet cserélsz – dünnyögte a nő a szavak kántálása közben és egyre hangosabb lett, miközben Allessë pedig egyre gyengébb. Megtörni látszott, mint egy nádszál, melyre nagyobb súly telepedett, mint eddig. Lassan elpattant a törzse és megtörve görnyedt össze. Az élet kiszivárgott belőle, ahogy a tápanyag a törésvonal mentén. Az élet... Elhagyta, mint gyermek az otthont, miután felnőtt. Komótosan kisétált és vissza se nézett. Kicsúszott kezéből az, amit eddig akart, már csak az elmúlás maradt, mely pár pillanatba volt belesűrítve. 
Kínok között terült el a földön és piszkolta be ruháját. Mély, krákogó lélegzetet vett, hogy még magánál legyen.
– Itt a vége, kedvesem – hajolt fölé Ursidae és fekete haja arcába lógott. – Sajnálom. Calor anor na ven! – suttogott egy búcsút, miközben csontos ujjai a lány mellkasa felé közeledtek. 
– Gwanno ereb nin! – kiáltotta Allessë és elkapta a vékony csuklót. Egy mozdulattal eltörte és rántotta magára a nőt. – Nem ölsz meg! Sose fogsz! – lökte le magáról, amilyen erősen csak tudta, de már ült is fel. Szeme újra sárgásan ragyogott, ahogy magasodott fölé. Hatalmat, erőt, tiszteletet sugárzott minden porcikája, mintha valami igazi uralkodó lett volna. 
– Lasto! Lasto! – hebegte tündéül, ahogy egyre fehéredett ki. Érezte Ursidae is, hogy nincs minden rendben. Erőlködött, vergődött, sikoltozott, de a lány fölé került. – Ne csináld! – köhögte fuldokolva, de nem bírta tovább. Mintha fejében megpattant volna valami, erőtlenül forgolódott a talajon. Ruhája csupa kosz lett, ahogy szemében elpattantak az erek. Szervezete nem bírta a nyomást, melyet a lány akaratlanul is ráhelyezett. 
– Gîl síla na lû govaded – nyögte halkan. Még párszor megemelkedett a mellkasa, de tekintete kimerevedett és egy idő után meg sem mozdult. Nem is hitte, sőt fel se merült benne, hogy a kis leányban ekkora erő lakozhat. Túlbecsülte, de olyannyira, hogy fél pillanat is elég volt és vége lett. Egy mellényúlás és a halál máris ellátogatott hozzá, pedig nem is őt kellett volna elvinnie. Kitanulta, hogy éljen a varázslattal, de az hirtelen elhagyta utolsó pillanataiban. Valaki mást talált az Orméja... Valaki mást, aki most végzett vele... Allessë fel se fogta, hogy mit tett meg pillanatok alatt, csak mikor felkelt és nyakát vakarta meg, mely szüntelenül lüktetett. A ráolvasás hatott és a pecsét befejeződött, mikor a nő meghalt. Allessë hideget érzett meg, mely végig száguldott tagjain, egészen szívéig. Ott összpontosulva sűrűsödött be és terjedt szét, ezzel minden erejét kiszívta belőle és erőtlenül roggyant meg térde.
– Mi a fene? – nézte a kezeit, ahogy lassan tisztult a kép, majd a friss halottra nézett, kinek tekintete Allessë-n akadt meg utolsó pillanataiban. – Mit tettem? – érintette meg a friss sebet nyakán, majd a nőt leste és nem nagyon állt össze a kép. – Én... Valaki? Mit tettem? – kezdett kétségbe esni és rögvest hárította a kérdést, hogy ő volt–e... Nem ő tette! Hiszen itt volt, fájdalmat érzett, de nem ölt... Nem emlékezett!
– Mit tettem? Neeeeeeeem! – kiáltott fel és a nő mellé guggolt, mintha még látná a reményt, hogy visszahozhassa, de amint megérintette a testet, az elmállott a kezében. Undorodva tántorodott el, hogy mégis mitől, vagy miért. De alig telt pillanatokba bele és egyedül volt. Ursidae volt, már nincs...
– Neeem! Ugye nem! – fogta közre mocskos kezeivel arcát. – Én voltam? Hogyan? – indult kifelé a körből. Átkozta a helyet, nem is akarta többet látni, soha többet. Csak hadd jusson már ki innen!
Kapaszkodva rontott ki a fák közül, és erőt meríteni csak a hideg, merev törzsekből tudott. Azok tartották eszméleténél, ahogy egyre jobban fáradt. Valaki kiszipolyozta belőle az energiát. 
– Valaki! Segítsen! – kiabálta a semmibe. – Én.. Én valamit tettem... Én öltem? – nyöszörögte magának értetlenül. – Valaki... – botladozott tovább. Sose érezte magát ilyennek eddig. Nyitott volt egyszerre és mégis titokzatos. Saját maga nem tudta megmondani, hogy micsoda... Még emlékezett, ahogy besétált, majd teljes képszakadás... 
– Kérem... – suttogta és dőlt neki egy fának, megkapaszkodva két ágában. Homlokát neki nyomta és várt. Várt valamire. Valakire. Egy csodára...
– Suilad – jött egy hang a háta mögül, és mint az üldözött vad, fordult meg sebesen és nézett szembe az idegennel. 
– Kicsoda...? – kérdezte zavartan, miközben felmérte a tündét, mivel az volt. Fényes, szőke haja vállára omlott, szürke tekintettel nézett az idegen lányra, miközben rátartotta hosszú ívű íját, a nyílvessző Allessë mellkasa közepére mutatott. Zöld köpenyt hordott, mely szinte beleolvadt a fák árnyékába, alatta valamivel világosabb, de szürke terepruhát. Hegyes orra, és vékony szája hozzátartozott markáns arcához, mellyel azonnal fel lehetett volna ismerni bárhol. Megfogó tekintete és mimikája legalábbis beleégett Allessë emlékezetébe. 
– Haldír a nevem. Inkább az a nagy kérdés, hogy jutott át tünde lány őreinken Lothlórienbe... – hunyorgott Allessë-re továbbra is rajta tartva a fegyvert. 
– Lothlórien? – hebegte a lány, még mindig támaszkodva. Eddig Völgyzugolyban volt, most meg... Hogyan?

Folytatás május 24. - én...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése