Novella: Good or Bad?

Hellobello!
Na, megint egy novellával érkeztem, mely kicsit hosszabbra sikerült, mint szerettem volna. Egyrészt: ez egy Superman fanfic és másrészt 18+! tartalmú, így mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Good or Bad?
Besorolás:
  • Fanfiction/AU
  • 18+
  • Harc, Akció
  • Egyrészes
  • Novella

Jó olvasást! :)
Akkor gonosz, mellyel nem akarunk találkozni, pedig mindenkiben megtalálható és egyesek felett el is uralkodik. Valakik ezután pedig nem képesek elszakadni tőlük.  Eggyé váltak vele? Nem, hiszen mindenki születése óta birtokolja ezt az énjét, csak a tapasztalatok, események ilyen útra térítették. De mindenki úgy gondolja, hogy jót cselekedett. Például,  ha valakinek kioltotta az életét,  meg se fordul a fejében,  hogy azt nem valami jóért tette...
De mi van azokkal, akiknek sose volt jó énjük, mely egyensúlyba hozta volna a másikkal? Akik tényleg gonosznak születtek?  Akik csak rosszat akartak ezzel táplálva a gyökerező,  zsigeri éhséget, hogy rosszat kell tenniük, és erre az az álca,  hogy egy jobb világért.  Egy felsőbbrendű jóért, mely amúgy sosem fog létezni,  megszületni, hiszen csak egy fantazmagória...
– Baleset! Baleset a 102. és a 34. utca sarkán – kiáltott fel a főnök a teremben. – Miénk az ügy!  Kent, te mész!  – intett egyet, miközben a telefonban még mindig beszélt.  – Ráér később a rovattal foglalkoznod. Az egyik áldozat sértetlenül megúszta, úgyhogy siess, míg a többiek oda nem érnek és happolják el! – adta ki az utasításokat, miközben hadart továbbra is a mobilba. Félig ide, félig oda beszélve.
A megnevezett férfi felállt,  aki majdnem a két métert verte, izmok híján se volt, de a mostani kockás ingje ezt eltakarta. Szemüvege intelligens arcot kölcsönzött neki, barna haja rendezetten állt minden irányba,  mintha csak most jött volna ki a fodrászattól. Biccentve hagyta el a termet és már ment is a helyszínre utazni. De mi az, hogy valaki sértetlenül ússzon meg egy karambolt? Még a légzsákok is olyan ütést képesek mérni,  aminek nyoma marad: feldagadt arc, sípoló bordák.  Lehet nem is volt akkora baleset?
Kiutazva viszont teljesen másképp kellett gondolnia, hiszen ez nem egy egyszerű baleset volt, hanem három autó szanaszét, itt-ott letört darabok és tömény füst ömlött az egyikből, mely lángolt. Az egész helyszínt körbevették az állig felöltözött rendőrök és a mentők is a helyükön sorakoztak ellátva a sérülteket, de még így is volt két ágy,  ahol lepellel letakart személyek feküdtek. Két halott...  Nehéz sóhaj bukott ki belőle és lépett a sárga szalag mögé felmutatva az igazolványát. Azonnal megállították, hogy még a rendőrfőnök hallgatja ki a vezetőket. Így karba tett kezekkel várakozott és nézett körbe.  Az egyik mentő mögött lévő lépcsőn több rendőr is félkört állt, de már így is villantak a vakuk, ahogy a paparazzik a lehető legközelebbről igyekeztek anyagot szerezni. Miért ilyen fontos ez a baleset? Ahogy jobban nézelődött egy arany szőke hajkoronát pillantott meg az alakok között.  Nő okozta tehát,  ahogy jobban figyelt, egyre többet látott.  Egy vékony,  karcsú testű nő ült.  Ruhája több helyen felszakadt, ezért felvillant a fehér bőre.  Hevesen beszélt,  de arca mégis nyugodtságot árasztott.  Valahogy túl titokzatos volt. Egy szürke takaró volt a vállára terítve, melyet szorosabban font maga köré.  Átható,  kristályos kék szemeivel nézett fel a tisztekre, akik folyamatosan faggatták, mivel háttal álltak,  így nem tudta leolvasni, hogy hogyan is látják a dolgokat, de az ideges mozdulatok tanácstalanságról árulkodtak.
Nyugtalanul állt tovább a helyén.  Mi a fene történt?  Ki ez a nő?  És miért ilyen érdektelen,  titokzatos arcot vág, ha éppen most okozott egy balesetet? Fel nem tudta fogni,  egyre kíváncsibbá vált,  míg végre engedélyt kapott és ment a lányhoz.  Kicsit emlékeztette Karara, de valahogy a szemei mások voltak. Túl kék,  túl rejtelmes, túl kristályos.  Finom arcán vörös ajkát elhúzta, mikor meglátta Clarkot és hajába túrt leplezve valamit.
– Jó estét! – köszönt rá és figyelt minden egyes reakciót. A rendőrök mögötte álltak és ugyanúgy hallgattak mindent, már amennyi eljutott hozzájuk.
– Estét!  – biccentett a lány várakozóan. 
– Clark Kent vagyok az Daily Planet újságtól. 
– Mily meglepő.  Maguk sosem fecsérlik az idejüket – tett egy velős megjegyzést.
– Kérdezni fogok, kérem, őszintén válaszoljon.  Először is: neve? – húzta fel a szemöldökét érdeklődve, miközben egy diktafont vett elő,  hogy felvegye a beszélgetést és majd összevágjon egy cikket belőle,  vagy a többiek. 
– Cara... McZien – bökte ki nagyon lassan.
– Mondja Ms. McZien, hogy mi is történt? 
– Olyan nehéz szavakba önteni.  Csak vezettem, és ideges voltam, mert reggel már veszekedtem és késésben is voltam. Aztán puff, olyan gyors volt az egész.  Beszorultam, szivárgott a benzin és akkor mikor ki akartam jönni... – bizonytalanodott el és hangja lehalkult. – Meg tudtam hajlítani a fémet és elrúgtam a másik autót,  hogy kimásszak. Érti?  Több tonnát – fejezte be. Clark szemöldöke az egekbe szökött,  de máris megköszörülte a torkát.  Agya ezerrel járt,  hogy mi van. Mi ez a nő?  Ha ezt a rendőrségnek is elmondja? Lehet, hogy egy új hős,  aki csak most ismerkedik az erejével?  El kéne vinni és kiképezni, hasznos is lehet akár... De más kezébe nem kerülhet.  Száját elhúzva gondolkodott, hiszen nem tudja egy szemvillanásra elvinni, és lebukik, hogy ki is ő. Viszont ha pedig ez valami csapda... Mert olyan érzés is kerekedett benne, ki műve?  Lex, már megint próbálkozna?
– Hölgyem!  Kérem,  elviszem innen, ha csinál most egy felfordulást – mormogta, de Cara tekintete értelmet sugárzott és ajka mosolyra húzódott. 
– Mégis mit képzel?  – háborodott fel és kezdett szerepébe, ahogy a lépcsőn felállt. Hatalmasat taszított rajta, így több métert is hátraesett, mire a rendőrök azonnal észbe kaptak, de nem csak ők: a paparazzik sem akartak kimaradni. Vakuk villantak fel és a lány szeme elsötétült, majd vörös lézer csapott ki belőle.  Ártani akart bárkinek is? Nem, de nem is érdekelte,  ha valaki belefut a sugárba. A vörös fény csíkot húzott a betonba, ezzel tökéletesen meg is volt az elterelés. Káosz alakult ki, ahogy futni kezdtek az emberek minden irányban. Vigyor jelent meg az arcán,  ahogy égetett fel mindent egyre-egyre távolabb célozva.
Hirtelen nem is érdekelte Clark,  akinek haláláért felelt volna, csak pusztítani akart, de azt nagyon.
Légáramlat keletkezett és oldalról valaki elkapta a derekát. A szoros fogás nem engedett, de ez elég volt ahhoz, hogy látása visszaalakuljon. Haját arcába csapta a menetszél, így időbe telt, míg felnézett. De mit is várt?  Min lepődött volna meg? Clark ölelte szorosan és repültek a város felett. Nem mintha ő nem tudott volna, de maradnia kellett szerepébe. 
– Uhh – nyögte és söpörte újra ki a haját arcából. 
– Elég volt – dörmögte a férfi és Cara csak remélte,  hogy nem ez jelenti-e a lebukását, hiszen ereje egy csöppet túlcsordult az kontrollálhatósági szinten.
– Bocsánat – váltott megszeppent hangra. – Nem akartam, csak... Hirtelen olyan erősnek éreztem magam és...
– Ki vagy te? – lenézett egy pillanatra a kristályos szemekbe. Kétség sem volt róla,  hogy erejük megegyezik, de a nő miért tagadja? Lehet, hogy tényleg nem is sejti? De sokkal hamarabb kellett volna már a képességeknek mutatkoznia.
– Cara McZien – válaszolta,  ahogy vörös ajkába harapott elgondolkodva. – Adam McZien és Sarah lánya, ha ennyire tudni akarja. A munkám pedig... titkárnő és a főnököm biztosan ki lesz bukva rám,  ha meglátja a híreket. 
Hunyorogva figyelte a szépséget és nem tudta eldönteni,  hogy igazat mond-e vagy sem. Túl őszinte tekintete volt. Lehet szólni kéne a Ligának róla, de akkor meg Bruce...Halvány fintor futott végig arcán.  Egyelőre nem fog mondani semmit, nem mintha a TV nem ezzel lesz tele este.
– Mióta van ez az erőd? 
– Nem tudom, pár nap... Fura volt. Éppen otthon főztem,  mikor a telefon csörgött.  Természetesen felidegeltem magam a híváson és annyira kiakadtam, hogy a falat vágtam ketté pillantásommal.  Mintha a látásom...
– Lézer lenne – fejezte be a férfi,  miközben továbbra is keringtek a városban. – Hol lakik?
– 44. és 62. utca sarkától kétháznyira – érkezett a válasz.  A nő mozdulatlanul karolta a vállát,  miközben beszélt.  Olyan furcsa volt az egész.  Különös.  Igaz is meg nem is... Van fajtársa. Olyan hihetetlen volt. Pedig miért ne lehetne?
A megfelelő utcában lassított és pont a bejárat előtt szálltak le.
– Gyorsan – intett a nőnek,  hogy nyisson, miközben forgolódva nézett körbe-körbe, hogy még nem jött-e senki. Nem sok időbe fog beletelni, hogy lenyomozzák a nő lakcímét, így minél előbb el kell vinnie. Amint nyílt a faajtó halkan csikorogva, máris ment előre.  – Össze kell pakolnia, mindent, ami fontos – lépett a másik oldali utcára néző ablakhoz és fürkészte a terepet. – Érti, Cara? – lesett hátra,  mikor nem érkezett válasz.  De a nő eltűnt, nem látta ott, ahol az előbb még ácsorgott. – Cara? – hunyorgott és tétlenül lépett egyet az otthonos nappali közepe felé.  Valami maró érzés keletkezett benne. Ez csapda, nem stimmel valami?
Elgondolkodva körbelesett, hogy valamit találjon a lányról.  Egy kép,  egy felirat, levél... Ami utalna arra, hogy ki ő. 
– Kal-El – hallotta meg a valódi nevét,  ahogy szinte soha sem hívták.  Beleborsódzott és haja égnek állt.  Ez nagyon nem jó! 
A homályban meglátta a lány ragyogó, szőke üstökét. Nem a szakadt blúzt és a farmert viselte, hanem rövid, fodros szoknyát és egy testhez tapadó felsőt, melyen egy ezüst S betű foglalt helyet. A nagy probléma az volt, hogy az egész fekete volt, még a köpeny felső borítása is. Ezért volt ismerős a lány mimikája. Kara, az unokatestvére vonásai látszódtak benne halványan. 
– Ki vagy? – nyelt egyet és fúrta tekintetét a kristályos szemekbe. Nem látott ilyet még sehol, valószínűleg azért, mert a Kryptonit okozta...?
– Hát nem ismersz meg? – duruzsolta édesen még mindig.
– Cara...– merengett el, majd lassan kezdett összeállni a kép.  Sok Kryptonit fajta létezik,  nem csak a vörös,  vagy a zöld, hanem más... Olyan másik,  mely Karara hatott és egy új személyiséget hozott létre belőle egy új,  hasonló testben. – Kara Zol-El... – nyögte fájóan, hiszen nem akarta elhinni. Egyrészt,  szép volt a lány és hinni akart abban, hogy még mások is túlélték, vannak még kriptoniak... 
– Ügyes vagy, Sherlock. Kara Zol-El II – húzta vörösre mázolt ajkait mosolyra.
– Mégis hogyan? 
– Fekete Kryptonit – vont vállat.  – De ez lényegtelen – kuncogta  és mély levegőt vett. Ahogy kifújta, a férfi máris a falig repült.  Beverte a fejét,  de sebezhetetlensége által szinte meg sem érezte. 
Elgondolkodva méregette a lányt,  hogy mit kéne tennie. Fekete Kryptonit... Tehát kettő Kara van, egy jó és egy rossz... Alig akarta elhinni, hiszen végre talált még egy kriptonit...
– Nem kell így végződnie – suttogta halkan, hiszen nem akarta megölni, se harcolni vele. Valami apró,  érthetetlen,  furcsa, felkavaró érzés keletkezett benne.  Különös és meleg, mely kitöltötte, ahogy elnézte.
– De igen – sétált hozzá közelebb.  – Akarom, élvezem.  A hulládat akarom látni,  amikor megöltelek, ahogy elernyednek izmaid, szemed csillogása megszűnik és én leszek az utolsó pillanatod, vörös véred végig folyik a kezemen és a lelked pedig elhagyja e emberi síkot, valahova tovaszáll.
– Nem. – Felelte egyszerűen.  A nőnek nem sikerült kibillentenie nyugalmából. Ahhoz képest,  hogy reggel még azt hitte, hogy a karambol lesz a legnagyobb gondja ma, mégis inkább valaki nyíltan kifejtette, hogy holtan akarja látni.  Csak kicsit más a kettő,  csak kicsit...
A lány máris szorosan megragadta torkát és tolta neki a falnak. Nem akart beszélgetni,  csak csillapítani éhségét.
Nyögve beverte újra a fejét és nyúlt a vékony ujjak után,  hogy felfeszítse, de végül csak fújt egyet, mire a lány hátraesett. Gyorsaságát kihasználva pattant Clark mellé és indította a támadást.  Egyszerűen blokkolta és ő válaszolt ütésre ütéssel. Egyelőre csak védekezett,  ami így is nagy feladat volt, hiszen a lány karcsúbb,  fürgébb volt, míg Clark képviselte az erőt.  A mérkőzést a ravaszság és merészség fogja eldönteni, hogy ki mutatja meg előbb az adu kártyáit.  Egy ütés itt, egy rúgás ott.
– Ahm – nyögte a lány,  amikor az asztal recsegve dőlt össze alatta, mikor ráesett, de máris rúgást intézett és a férfi is elhasalt, így lába közé kapta egyik karját és roppantott egyet rajta. Mordulva grimaszolt egyet Clark, majd térden csapta, amitől szabad lett. Elhátrált,  hogy újra támadjon, újra felmérje a helyzetet és gondolkodjon. Nem akarta megölni, maximum megakadályozni, ellentétben a lánnyal,  aki rendületlenül támadt újra és újra. 
– Fejezd be, kérlek. 
– Nem fogom – duruzsolta édesen, mely zsigereire hatott. Mégis csak egy szép nő állt előtte.  – Leáldozott az időd. 
– Nem most – válaszolta újra nyugodtan és kapta el a karját. A harc lassan szinte tánccá alakult, ahol az ütések voltak a mozdulatok. A bútorok recsegése,  vérük lüktetése,  adrenalin hullámzása adta a dallamot, mely egyre-egyre gyorsult. Egy rúgás itt, egy ütés ott. Végül Clark nem pazarolta az idejét és lézerlátással támadta meg a lányt,  miközben fújt egyet, így Kara elvágódott a padlón.  Egyelőre nem esett baja, de a sebezhetetlenség sem tart ki örökké nagy erejű támadás ellen.
Elkapta a kezét és rántotta fel.
– Elég legyen, Kara! – mondta, de hangjából eltűnt a nyugodtság. Dühös pillantás volt a válasz,  és vörös ajka mosolyra húzódott. 
– Ssshhhh – rázta meg a fejét és vett elő egy dobozkát, mely nem volt más, mint egy kör alakú kis ólom tároló.
Clark azonnal elengedte, sejtette, hogy mi is van benne.
– Hagyd abba, téged is legyengít... – markolt a lány ujjaira lefedve a dobozt, mielőtt még fényt látna a tartalma. – Kara...
– Meg fogsz halni – mondta újra.  – Én foglak megölni...
– Van más út.  Nem kell ezt tenned.
– De én... – kezdett bele, de nem kapott időt,  hogy befejezze. Clark közel hajolt hozzá.  Tudta, ostobaság,  de ki kellett valahogy zökkentenie a nőt.  A lány szava elakadt, szemében zavar támadt.  Lélegzetük súrolta egymást és mielőtt még elhajolhatott volna, csókban forrtak össze.  Megdermedve álltak, miközben ajkuk egymáshoz tapadt. A férfi határozottan csókolta,  ízlelte, míg a lánynak kellett pár pillanat felocsúdni.
– Nem. Hagyj békén! – taszított egyet rajta és most először kerülve a pásztázó tekintetet, nyúlt a doboz után. 
Clark fújt egyet és a lányt megint valami láthatatlan erő elrepítette, a doboz kiesett a kezéből. 
Egyszerre termettek megint ott és csapott Kara szeméből ki lézer,  hogy megvédje a kincsét, de a férfi egy tapodtat se mozdult. Pedig a sugár meleg volt, tudta, hogy nem bírja sokáig, mégis ott maradt. Nem maga miatt... Féltette a lányt, hogy ha a doboz kinyílik, akkor az mindkettőjükre hat...
Meglökte, mire a fény lecsúszott róla és a még épnek mondható bútorokat vágta darabokra.
– Elég volt már – feszült teljes testével neki és le is győzte. A lányt a padlóra szorította, aki most már csak kristályos szemekkel nézett rá és megrögzötten szorongatta a dobozkát. Egymás tekintetébe lestek hosszan, pillanatokig, mintha az idő lelassult volna és a szemcséi, mint a csiga, úgy csúsztak át a homokóra két tere között... Olyan gyönyörű volt, valahogy eddig csak szépnek mondta a lányt, de most, ahogy ez a határozottság megcsillant benne, kimondottan adott neki valami ragyogást.
– Szállj le rólam – rázta meg a lány a fejét, de ajkuk újra találkozott és most lágyabb, de még mindig magabiztos csókokba perdültek bele. Kara is elgyengült, szíve dobogása kihallatszott, ahogy verdesett a mellkasában az öklömnyi szerv és most már lereagálta a csókáradatot, sőt be is szállt.
Csak pár perc, vagy még annyi se, mikor Clarknak alsóajkát harapta meg.
– Engedj – moccant meg, de az elég volt ahhoz, hogy rés keletkezzen közöttük. Máris feszítette fel a dobozt, amiből a kevés zöld fény elég volt, hogy gyengülni kezdjenek és ezt mindketten meg is érezték.
– Zárd vissza... – mormogta halkan a férfi és kapott a fedél után, de mintha az életerejét lassan kiszipolyozták volna belőle, nem mintha a lánnyal nem ez történt volna.
– Kérlek – suttogta és milliméterekről figyelte a finom arcot. Apró grimasz futott végig arcán,  ahogy igyekezett ellenállni.  Az egész élet egy harc, de vannak benne kézzel fogható csaták is, mindig küzdeni kell, és Superman nem akarta feladni. 
Kara felnevetett halkan, terve valamilyen úton-módon,  de sikerülni fog, ahogy elnézte a markáns arcot. Apró csókot nyomott az ajkára. 
– Itt a vége – vette le a tetejét és a kő sziporkázó fénye megvilágította közöttük a levegőt. 
Kara felnyögött, fintorba torzult az arca, ilyet még nem érzett az alatt a rövid idő alatt, amióta megszületett.  
Clark legördült róla és erőtlenül a doboz után nyúlt.  Dehogy van vége!  Nem fogja engedni, hogy meghaljanak, csak azért mert Kara úgy akarja. Vagy legalábbis mindketten nem. Szakadt ingébe csavarta és zárta el a fényt.  Tudta, hogy ez nem elég, , de így közvetlen hatását főképp rá, mint a lányra fejti ki. Elfordult tőle, hogy testével is körbeölelje a dobozt, pedig nagyon fáradt volt. Erőtlen,  mint egy ember, vagy még annál is gyengébb. 
Kara először fel se fogta, csak lassan esett le neki a tantusz, hogy Clark mit is tesz. Most komolyan feláldozza magát előbb?  Na neee, ez bántotta az önérzetét. Inkább harcoljon, küzdjön! Meg fog halni, ne hogy ilyen könnyen fogadja el? 
– Mit csinálsz?  – rebegte és mászott a férfira,  aki próbálta ledobni magáról. – Harcolj, vagy halj meg... 
– Meg fog ölni – jött a morgó hang. 
– Téged is. 
Nem érkezett válasz,  mire annyira rámászott, hogy szemébe tudott nézni.  
– Küzdj,  te rohadék.  Ne játszd itt a hőst! – hörögte és kezével átfonta a nyakát.  – Küzdj!  KÜZDJ!  – feszítette be az izmait, és kezdte el fojtogatni. Homlokán izzadtság cseppek jelentek meg, de gyenge volt, nem találta önmagát,  mintha csak most ébredt volna fel, ahogy ereje is elszállt, saját maga is kezdett. 
Clark egy ideig markolta a dobozt, de mikor szorult a kéz a nyaka körül,  elengedte reflexből és próbálta lefejteni magáról. Csak ennyi kellett a lánynak,  aki azonnal az ólomfedéllel átlendült rajta és csapta a dobozra rá. A fény megszűnt, ahogy a szívóhatás is. Lihegve dőlt neki a padlónak és döntötte homlokát a hideg fának, miközben a férfira nézett,  kinek mozdulata könnyebbek lettek, izmai elernyedtek, arcán halvány mosoly jelent meg. 
– Mondtam, nem vagy te rossz ember – suttogta, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Nem gondolta, hogy a lány meglépi ezt, de valahol örült ennek. Nem velejéig gonosz, még ha nem is a szánalom segítette meg, de ennek a Karanak is van egy jobb oldala... Csak mélyen elnyomva, mégis csak egy emberből lett kiszakítva, nem lehet csak rossz, olyan nem létezik.  
– Fogd be – sziszegte egy dühös pillantással, mely kimondottan mosolyogtató volt. – Meg foglak ölni.  Nem kell aggódnod – feküdt el a törmelékben erőtlenül.  
– Miért nem teszed most? – támaszkodott nagy nehezen meg és hajolt a lány fölé.  Kezdett ereje visszatérni, de mégis fáradtnak érezte még magát.  Szívesen aludt volna egyet, de inkább tekintetét a lányéba fúrta.  
– Mert még hagyod magad és abban hol a kihívás?  – húzta fel a szemöldökét.  – Meg hát... – túrt poros, szőke hajzuhatagába. – Valamit tudsz – támaszkodott meg a könyökén és megnyalta ajkát incselkedve. Kara bevallása szerint gyűlölte mindig is Clarkot az igazi Kara emlékeiben, de  a nem létező szíve mégis verdesett, mikor megcsókolta. Újra érezni akarta, hogy igazán él,  nem pedig csak a gyilkosságok által,  mikor az izgalomtól, a bűntől dobogott torkában a szíve.  
– Tényleg?  – hitetlenkedett egy sort, majd máris hozzáhajolt és forrtak újra össze egy édes csókban.  
– De ettől nem leszel kivételes – dünnyögte a lány,  mikor már magához vonta Supermant. 
– Reméltem is – megfogta a lány állát,  mielőtt még elhajolna. 
– Na engedj most már – bökte ki, de Clark tartotta. Nem mintha baj lett volna, de jó volt ezzel hergelni a férfit és ellene beszélni.  
– Akkor szabadulj! – Clark ránehezedett és egyre magabiztosabban csókolta száját és bőrét.  Tudta, hogy a lány már nem fog sehova se menni, főképp mikor a feszes combok körbeölelték a derekát és szorító fogásban maradt. 
– Fogok is, csak előbb végzek veled – lendült oldalra a lány és átfordultak. A férfi derekán ült,  magasodott felé gonosz vigyorral. 
A játékosság megemelte izgalmi faktorát, a szakadt nadrág egyre szűkebbnek tűnt rajta, ahogy Karat figyelte. De a nő keze lendült is, hogy jól irányzott öklöst verjen be, viszont elkapta csak az egyik, majd a másik kezét.  Szétfeszítve karjait húzta magához közel és nyomott egy csókot szájára.  Nem tudott neki ellenállni, pedig meg akarta vagy akarja ölni és mégis...
Teljesen felült, amivel a lánynak muszáj lett meggörnyednie, így testük egymásnak tapadt, de Clark nem állt meg. Végig cirógatta a feszes combokat és csodálva nézte a sóhajtó lányt,  ki egyszerre volt vad és zavart is, mint egy cellába dobott tigris, aki szabadulni akart. Ő is a gátlásaitól, hogy tényleg önmaga lehessen, nem pedig egy rossz utánzat.  
Kara meglepő módon heves volt, gyorsan szabadult meg a ruhájától, ahogy a férfiról is lehámozta. 
– Gyerünk,  gyerünk – ingerelte Clarkot, hogy végig húzta hátán a körmét, aki húzta volna még egy csöppet,  de teste már neki is perzselt, nem hogy mikor a lány ölébe ülve csak kényeztette, ahogy csúszkált az ölében,  de nem engedte magába.  
Újra lendült a lány keze, de megint csak blokkolta és rántotta le. Szájára tapadt szavak nélkül és csókolta végig ajkát,  nyakát,  miközben lába között cirógatta. Védekezés kérdését hagyva vette ölébe és behatolt. Nyögve remegett meg, mikor megérezte, milyen forró a lány.  
Kristályos pillantását kikereste és halvány mosoly jelent meg az arcán,  mikor Kara ráereszkedett és végig karistolta a hátát.  Pár pillanatot várt és kezdett bele egy lassan gyorsuló mozgásba. 
– Hmm. – Kara átkarolta Clark vállát és túrt a sűrű,  barna tincsek közé nem egyet meghúzva. Fene gondolta volna, hogy a gyilkossági szándéka át fog valami másba csapni. Füléhez hajolva nyöszörögött minden egyes lökésre. Eggyé váltak,  testük együtt lüktetett és a lakás megtelt vágyaik halk morajával. Egy körmös karistolás itt, egy harapás ott, és testük minduntalan újra-újra összeolvadt. Kara illata megbabonázta a férfit és ösztönei kiélesedtek. Akarta minden egyes centijét, hogy végig csókolja fehér bőrét,  hallgassa duruzsoló hangját, minél jobban érezze a lányt. Perverzebbnél perverzebb gondolatok jutottak eszébe,  ahogy a lányt ölelte karjai között.  Az először gyengéd,  forró együttlétből hevesebb, vadabb alakult ki, ahogy tűrő határaikat feszegették. Nem sokkal később már a lány hátán simított végig egészen fenekétől tarkójáig és simogatta meg a szőke haját.  Apró csókokat lehelt a lány derekára, aki négykézlábra helyezkedve nézett rá csillogó tekintettel. 
– Egy csiga gyorsabb nálad – jegyezte meg gúnyosan, mire Clark előredőlt. Légzése súrolta a lány nyakát.  
– Meglehet, de mégis vársz – harapta meg a lány fülét és nyomott egy csókot a nyakára.  
– Ennyire meg akarsz halni? – mormogta sóhajtva és pucsítva kitolta a fenekét.  
– Kara... – suttogta halkan kissé lebiggyesztett ajkakkal. Tőrként hasítottak gondolataiba a tények,  miszerint a lány még mindig megakarja ölni. – Nem fogsz tudni – markolt erősen csípőjére. 
– De... Ahm – nyögött fel hangosan és borzongott végig,  miközben Clark időt se adott neki és intenzíven kezdte ringatni a csípőjét.  A fájdalomból kellemes feszítő érzés alakult ki,  de meghunyászkodva hajolt ívbe a háta.  
– Nem engedem, hogy megtedd. – Clark hangjában határozottság csillant. – A Földnek szüksége van rám. 
– Lejárt az ... időd – nyögte a lány,  ahogy ökölbe szorultak kezei és tolta arrébb egy széknek a megmaradt darabjait. Kavargó, zavaros érzései áttörték vágyainak falát. És éhsége feltámadt. Vért akart látni,  valakinek a halálhörgését hallani és a pusztítás minden fajtáját megtenni. Teste és lelke egymás ellen vitázott, miközben Clark nem lankadt, sőt egyre hevesebben mozgott. Izzadt testük csattanva csapódott össze, zihálásuk egybeolvadva töltötte ki a szoba csendjét.
Clark nem akart újabb harcot, csak a lányt,  csak még egy kicsit. Elméje tombolt, vágyai kitörtek. Nem tudta, nem értette,  hogy mi baja lett, csak attól,  hogy látta ma, és most pedig az övé,  csak az övé a gyönyörű,  szőke amazon, akinek sötét,  gonosz vágyai vannak ellene, a világ ellen, amit meg akar védeni,  de teljesen felforrósodott tőle.  Kara kinyúlt utána és húzta magához egy mámoros csókra, mely körülbelül olyan volt, mint egy drog függőnek még több drog. Nem tudott betelni vele, ahogy a lány sem. Teste eluralkodott felette és minden mást a háttérbe szorított.  
Nyögései hangosodtak, Clark érezte,  ahogy feszülni kezdett, már egyiküknek sem kellett sok, így még durvábban, gyorsabban lökött a lányba, aki pillanatok alatt teljesen megfeszült.  És az volt neki is a végső pillanat. Mordulva nyögött fel és élvezett el a lányban.  Lihegte dőlt előre és szívta be az összeroskadó nő illatát.  
– Clark... – nyögte Kara, és remegve nézett maga elé.  Nem egyszerűen jó volt ez, hanem kurva jó volt. Még mindig pulzált a teste, de kezdett lenyugodni. A férfi kihúzódott belőle,  majd magával húzva ült le. 
– Igen? – kérdezte közvetlen közelről és tekintetük találkozott. A kipirosodott arc, hullámzó mellkas nagyon is hívogatta, de most, hogy az extázist megélte, kezdett óvatos lenni. Kara mégis csak eddig meg akarta ölni.  
– Ma menekülőt kapsz – kuncogta halkan és nyomott egy csókot a férfi arcára, aki haloványan elmosolyodott. 
Hirtelen kopogás törte meg az ajtót és mindketten arra kapták a fejüket. Ki az? Mit akar? A rendőrök?  Hirtelen mindketten kijózanodtak, hogy amúgy hogyan is jutottak idáig.  
– Halo! Valaki? Kérem. A szomszéd vagyok és a lakás tulajdonosa azt mondta, hogy ma elhagyta a kulcsát és nézzek körbe.  Hangokat hallottam, így...– jött a tompa hang, aki ecsetelte a helyzetet. 
– Kara? – nézett kérdőn a nőre.  
Halvány,  pimasz mosoly jelent meg az arcán.  – Tetszett ez a lakás, így elloptam a kulcsot és a riasztót kiégettem – vont vállat.  – Különben hol tudtalak volna megölni. Inkább menjünk fürdeni – ölelte át a férfi nyakát,  aki körbenézett a lakásban, amit elpusztítottak. Minden bútor,  vagyis a legtöbb romokban hevert, a fal és a padló is tele volt repedésekkel és a lézer hagyta nyomokkal. 
– Igen, menjünk fürdeni – nyögte halkan, hogy is lesz ez kimagyarázva, de a tulajdonost kárpótolni fogja mindenképp.  Kara halkan felnevetett és már húzta is magával, miközben szegény szomszéd még mindig beszélt.  

***
3 hónappal később
– Clark – hallotta meg az épület tetején Diana hangját a férfi.  Éppen a városban nézett körbe,  mai este eddig kimondottan nyugalmas volt, remélte,  hogy így is marad. Felrepülve szállt a nő mellett le, aki az ostorát lengette ide-oda. Fekete haját a fején lévő pánt hátraszorította, így arcába nem lógott.  Kerek pajzsát kezében szorította, ahogy nézett a sötét szemekkel a férfira.  
– Mit láttál?  
– Karat ma majdnem megölte valami – kezdett bele, mire a férfi fejében vészcsengő szólalt meg. – Méghozzá a Sötét énje – folytatta. – Te találkoztál már vele.
– Hmmm – válaszolta csak, hiszen nem akarta nagyon ecsetelni, hogy milyen is az, ha találkoznak. 
– Nem maradhat kinn, el kell intézni és mivel még most se tettél semmit, hogy unokatestvéred újra egy legyen, így én megyek.
– Várj – szólalt meg és pillantott a nőre.  Nyugtalanság villant át az arcán, de nem árult el semmit sem.
– Ez kijelentés,  nem kérdés.  Eddig csak ölt,  pusztított, lopott. Tudom, találkoztál vele, benne volt a hírekben, még ha nem is nagyon lehetett téged látni,  de ez az állapot nem maradhat. A város és minden ártatlan civil érdekében.  
– De...
– Clark, lásd be. Nem állapot ez, hogy szabadon hagyjuk és Karat már nem először támadta meg. 
– Akkor én megyek. 
– Te, aki valamilyen véletlen módon mindig megakadályozod, hogy elkapjuk? 
– Igen – szorult ökölbe a keze. – Én ölöm meg. Csak én ölhetem meg – felelte komoran és a távolba meredt, majd az épület széléhez sétált és levetette magát,  elrepült. Diana sose fogja megérteni. Nem értheti meg... Senkinek sem mesélt Karaval lévő találkozásairól, hogy minduntalan meg akarta ölni,  kivéve egy alkalmat és azóta nem is találkoztak, pedig a férfi akart. Muszáj lett volna, hiszen egy újabb tényező került a képbe. 
 Egy újabb és mindennél fontosabb... Visszaemlékezett arra a napra, mikor komoran megjelent előtte a lány,  már azt hitte megint csatába fulladnak bele, de most csak egy dobozt hagyott meg, amiben egy hőmérőszerű valami feküdt két vonallal. Akkor látta utoljára,  pedig a hírek peregtek róla és beszélni akart a dologról, ha már szíve alatt valakit hordott,  mivel egy terhességi teszt volt az, nem más...
– Hát hogyne – ingatta a Diana a fejét,  miközben Clark után nézett.  Tudta, Clark nem lesz képes megtenni, így ő fogja... Ostorával csapott egyet még és indult ő is a feladatára, mikor a fekete repülő alak elsuhant a távolban és mögötte robbanás rázta meg az épületeket.  
– Kiszámítható vagy, Clark – sóhajtotta, és a lány után vetette magát,  hogy elvégezze azt, amire Superman nem képes. Ő végez a lánnyal és Supergirl újra igazi önmaga lesz. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése