Novella: Vége

Hellobello!

Na, újabb oneshot fanficit írtam, méghozzá egy Mátrixosat....
És most hogy a sulinak vége, elkezdem a hosszabbakat is befejezni ^^ És persze jönnek újak

Vége
Besorolás:
  • Fanfiction/AU
  • 14+
  • sci-fi
  • akció
  • Novella
Jó olvasást! :)
– Serena gyere! – kiáltott rám Trinity és azonnal a nyomában siettem.
– Bocs, tudom mennünk kell! – mosolyogtam nagyban és Morpheus mellé léptem. Egész jól feldolgoztam, hogy van a valós világ és van a Mátrix, igaz nem kezdtem jól... De ki kezdi jól?  Ahhoz a gyenge gyerekhez képest a hónapok megedzettek. Hajam újra nőni kezdett, izmokat szedtem fel és lelkileg is megerősödtem a kegyetlen edzések által.  Az Orákulum felé tartottunk,  hiszen Morpheusnak ez sokat jelentett és persze magam is kíváncsi voltam, ha már a Kiválasztottnak hívtak néha.  Az Egy, az az egyetlen személy,  aki megmentheti a fertőtől a világot. Az az Egy, aki békét hozhat el. Hát nem is tudom, olyan hihetetlennek tűnik ez az egész, akár egy mese. Én az Egy? Egyszerűen ez volt az a pont, amit nem tudtam felfogni. Sose nagy tettekre voltam hivatott, most mégis ilyen feladatot, célt kaptam. Sors iróniája? Nem hiszem, de ez a magam véleménye.  
Trinity mögött sétáltam a fehér folyosón, míg elértünk az ócska lifthez. Meg se lepődtem, bár néha a Mátrix olyan furcsa volt. 
– Én csak idáig kísérlek –állt meg és intett, hogy Morpheus-szal menjek. Mellé szálltam a liftbe és igazítottam meg bőrkabátom anyagát,  hogy a ráncok eltűnjenek. Nem tudtam a nő tekintetében olvasni, de valamit éreztem a levegőben. Tudott valamit, ami velem kapcsolatos. A rossz érzést lenyelve néztem inkább a plafonra, mikor becsukódott az ajtó előttünk és indultunk felfelé.  
– Az Orakulum már vár – veregetett vállon a sötét bőrű férfi,  aki tekintetét napszemüveg mögé rejtette. Halvány,  de nyugtalan mosolyt erőltettem magamra. – Nincs okod aggodalomra. 
– Tudom – biccentettem és kiléptem a liftből. Egy ajtó elé jutottunk. 
– Ahogy mondtam: csak az ajtót mutatom meg – bökött Morpheus az ajtó felé. Rápillantottam. Most, hogy mindent megtudhatnék, hirtelen nem akaródzott nyúlnom a kilincs után.  Nyomás ereszkedett a vállamra, tartásom meggörnyedt.
– De... – kezdtem volna bele. 
– Nem, én nem jövök veled. Mindenki a saját útját járja,  Serena. Itt az ideje, hogy elkezd a tied és megnézd, hogy merre felé is kell – játszott ajkán mosoly, ahogy biztatni próbált.  – Én hiszem, hogy te vagy a Kiválasztott – tette még hozzá.  – De ha bármit megtudsz, ne mond el, csakis rád tartozik – intett az ajtó felé.  Lassan bólintottam.  
– Köszönöm – biccentettem és lenyomtam a kilincset. Egy kellemes előszobába jutottam, ahol gyerekeik sorai ültek.  Egyik kockákat reptetett, a másik kanalat hajlított a tekintetével, a harmadik pedig pálcikákat tört ketté. Meglepettem figyeltem őket.  Mégis hogy csinálják ezt? Hunyorogva néztem a reptető kislányra, aki ártatlan tekintettel koncentrált, majd rám emelte szemét.  Ujjával intett, hogy hajoljak közel hozzá és azonnal le is guggoltam. 
– Mégis hogy? – kérdeztem. 
– Nincs valóság – suttogta és újra a kockákra nézett,  melyek a levegőbe repültek.  – Ez nem is igaz – ingatta a fejét és újra rám pillantott. – Te repülsz,  nem is a kocka – ejtette ki lassan a szavakat. A szürke szemek nem árultak el semmit, mégis a szavain megakadtam. 
– Nincs valóság?  Én repülök? Nem is a kocka... – fogtam a kezembe a tárgyat és forgattam meg. – Nincs valóság... Én repülök – néztem a visszatükröződő arcomat a kocka lakkozott felszínén. 
– Serena! – csendült egy hang és azonnal leraktam a kockát.  
– Mennem kell – mosolyogtam rá egy kicsit, megcirógattam az arcát,  és a szobán átvágva sétáltam be a konyhába. Egy régi,  hagyományos terem volt. Mintás csempékkel, sütővel és tűzhellyel. A halványzöld falak nyugalmat sugároztak a lelkemnek és a besütő napfény pedig jobb kedvre igyekezett deríteni.  
– Örülök, Serena, hogy látlak!  – hallatszott oldalról egy hang, ahol egy idősebb,  fekete hajú,  nálam kicsivel alacsonyabb nő ácsorgott és figyelte a sütőben sülő desszertet. Kezén egy piros kesztyűt viselt, mellyel kinyitotta az előbb említett háztartási gépet.  
– Jó illata van, nem gondolod? – kiszedte és rakta a pultra hűlni.  Ekkor fordult csak az irányomba és kérdő tekintettel figyelt. 
– Ehm... ohm igen. Nagyon jó illata van – kaptam észbe és válaszoltam a kérdésre. – Örvendek. 
– Kicsit meg vagy szeppenve – mosolygott rám szemüvege fölül és jött közelebb. – Teljesen normális. 
– Nem... Nem is – hebegtem, ahogy figyeltem közeledését. Bizsergető érzés kapott el a tarkómon, olyan hatodik érzék,  hogy valami nem stimmel. 
– Ne aggódj,  kedves – biztatott tovább.  Igazán próbált segíteni.  – Tehát te lennél a Kiválasztott Morpheus szerint? – húzta fel a szemöldökét.  
– Eh... Azt hiszem – bólintottam egyet. 
– Megvizsgállak – érintette meg az arcomat. Megvizsgálta a szememet, hajamat,  torkomat, akár egy orvos. Bőrömet is megfigyelte, ahogy tartásom és vállam vonalát.  Alapos volt, de nem értettem, mire akart kilyukadni ezzel. Szükséges?  
– Add a kezed – fogta meg a tenyerem es fordította maga felé.  – Aham... – dünnyögte,  amikor olvasni próbált vagy olvasott is belőle.  – Igen... Ezt látom – hunyorgott,  majd engedett el. A vizsgálat végét ért.  Őszinte szemekkel nézett rám, amiből semmi jó nem sugárzott.  Azonnal tudtam, éreztem a zsigereimben. Nem én vagyok az, akit keresnek.  Nem én vagyok a Kiválasztott, nem nekem kell megmentenem a világot.  
– Tedd fel a kérdést – biccentett egyet. 
– Nem én vagyok az, igaz? 
Lebiggyesztette az ajkát.  – Sajnálom.  De nem te vagy. Van benned valami. Valami, amitől az lehetnél, de nem te vagy az – sétált vissza a pulthoz és a muffinokat ki kezdte pakolni egy tálba.  
– De Morpheus? 
– Igen. Morpheus. Szentül hiszi, hogy te vagy az Egy. Sajnálom,  de nem. És nehezen fogja elfogadni. 
Nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.  Valahol örültem,  hogy a felelősség nem az én vállamat nyomja, de valahol hasogatott, hogy minden hiába volt. A kiképzés,  az a gusztustalan kaja. Nem én  vagyok az. A többiek?  Trinity. Ő sejtette. Azért méregetett mindig is, pedig olyan közeli barátommá vált.  És Morpheus? 
– Hiábavaló volt minden. 
– Nem – rázta meg a fejét.  – Egyáltalán nem. Nagy jelentőséged lesz a Kiválasztott megtalálásában. A  segítséged kell hozzá,  vagy Smith és ügynökei megkaparintják.
Hát ez még nehezítette a helyzetemet. Nem bújhatok ki a dolgok mögül,  nem tehetem meg, hogy visszatérek örökre a Mátrixba. Már élek és ki kéne használnom! 
– Egyél egy sütit – mosolygott rám az Orákulum,  és tartotta a tálat.
– Mire megeszed, mondhatom nem is fog zavarni a dolog – veregetett vállon és kezembe nyomott egyet. Ettől nem éreztem jobban magamat,  hiszen a probléma nem tűnt el. Továbbra sem én vagyok az, aki kellene. Felesleges köröket írtak le, miközben a gépek egyre közelednek. Meredt,  letaglózott tekintettel sétáltam ki,  ahol már Morpheus fekete kabátjában és napszemüvegében várt.  Ellökte magát a faltól. 
– Minden, ami rád tartozik, az rád tartozik – kezdett bele. – Nem kell elmesélned, a te titkod. 
Szomorúan lestem a süteményt. Nem én vagyok az, aki kellek. Most már csak segíthetem őket,  hogy megtalálják az igazit. Lassan haraptam a süteménybe, melynek íze eltöltött. Tényleg jobb lett tőle máris a közérzetem, de még mindig nem voltam a toppon. Itt az ideje tennem is valamit. Vagy a gépek elpusztítanak minket. Jobb is, hogy nem én lettem az, nyugtatgattam magamban ezt a gondolatot,  ahogy elfogyasztottam. És tényleg,  már nem is zavart annyira a dolog. Segítenem kell, nem pedig feladni. Szükségünk van a Kiválasztottra! Itt az ideje megkeresni!
Kinn Trinity tekintetével találkoztam, amiből azonnal kiolvastam újra,  sőt megbizonyosodtam: ő tudta, végig sejtette. Lehajtott fejjel igyekeztem ki, hogy keressünk egy telefonfülkét, mert nem akartam többet aznap a Mátrixban eltölteni.


***
Halkan nyílt az ajtóm, mire felkaptam a fejemet a félálomból. De csak Trinity jött be halvány mosollyal. Rövid,  fekete haját hátraigazította és tétován figyelt.
– Helo – biccentettem és ültem fel, hogy helyet foglalhasson mellettem.  Nem tudtam mit mondani neki,  egyszerűen nem ment. Így egy ideig csöndben ültünk egymás mellett és érdekesebbnek találtam a kopottas pólóm varrását, mint hogy felnézzek. 
– Azt mondta, nem te vagy, igaz? – törte meg végül a csendet és éreztem magamon, ahogy figyelt. 
– Igen – bukott ki belőlem. – Igen, nem én vagyok az – bólintottam nehezen egyet. 
– Tudod... 
– Te tudtad, vagy legalábbis sejtetted – fejeztem be a mondandóját.  
– Igen... – mondta ki semleges hangnemben, majd megérintette a vállamat és átölelt. – Igen,  mivel azt a jóslatot kaptam, hogy bele fogok szeretni – vallotta be nekem, ami meglepett. Hunyorogva néztem rá.  
– Igen, jól hallottad – bólintott egyet. 
– Tehát akkor férfi egyed kéne... Vagy legalábbis hetero vagy, nem?  – vontam fel a szemöldökömet és agyam lassan forogni kezdett. Ez valamivel jobb válasz volt, el tudtam fogadni. Bár így is, úgy is el kellett volna fogadnom, most már csak Morpheus...
– Morpheus?  – néztem fel rá biggyesztett ajkakkal. 
– Nem tudja... Csak...
– Csak hisz...  – nyeltem egyet. – Mindenkinél jobban. 
– Ne emésztd magad. Meg fogjuk találni időben.  
– Remélem – dünnyögtem és nem kezdtem bele, hogy elmeséljem a további Orákulum szöveget. Még nagy szerepem lesz, vajon mi? És Trinity az érzéseivel? Olyan bonyolult volt az egész m versenyt futottunk az idővel, de nem is biztos, hogy jól tesszük vagy van–e egyáltalán rá esélyünk... Néha hiányoltam a Mátrixot, az életemet benne, az olyan nyugodt volt és a legnagyobb problémám a vacsora volt, nem pedig, hogy a világ el fog pusztulni. Homályos emlékekként emlékeztem vissza a munkámra, ugyanis videó vágó voltam, volt egy párom... Daniel. Vajon vele mi van? Hogy fogadja, hogy hirtelen nem vagyok ott reggelente. 
– Figyelsz te rám?  – zökkentett ki a mondat és máris felnéztem.  
– Bocs. Mit is mondtál?  Csak elkalandoztam... – intettem a kezemmel. 
– Azt, hogy van tippem ki lehet az... 
– Hmmm... Jah. Mi? – elkerekedett a szemem. – Ki? És hogyan? És hol van? Mennünk kell érte!

***
Benn ültem a kocsiban és vártam a parancsot. Csak Trinity és én mentünk.  Már a fehér nyulat elküldtük, csak várni kellett. Morpheus pedig kintről figyelt minket.  Ugyan nem győztük meg, hogy nem én vagyok az, akit keres, de most, hogy hirtelen új lehetőség bukkant fel, máris benne volt, hogy találjuk meg. 
– Hmm... – néztem ki az ablakon és doboltam a kormányon.  Még csak öt perce vártam,  így még nem idegeskedtem. Csak egyszer láttam a férfit.  Neo néven futott, vagy legalábbis ezt használta az illegális tevékenységeihez, amúgy egy szoftver cégnél dolgozott nap közben. Mr. Anderson...
A sötétet pásztáztam, mikor egy fekete kocsi fordult be a kanyarban, a fénye elvakított egy pillanatra. Mire megszoktam, már csak fél méterre volt tőlem és teljes erőből ütközött az autónak. A légzsák kicsapott, mellkason, arcon ütve,  hogy minden levegő távozott a tüdőmből. 
– Baszki – nyögtem, miközben az ajtót nyitottam ki nem fecsérelve az időmet. Kérdés nélkül tudtam, Smith és ügynökei! Úgyhogy mielőtt még megölnek, ki kell jutnom. Most, Serena! Fejem fájt,  mellkasom szúrt,  de kimentem. Viszont addigra két fekete öltönyös is kiszállt az autóból.  Gonosz, rémes mosoly jelent meg az arcukon, amitől a hideg is rázott körülbelül.  Sose örültem,  ha velük futottam össze.  Az egyik azonnal a sikátor felé indult, be, ahol Trinity várta Neot. 
Kérdés nélkül az ő útjába álltam.  
– Csak szeretnéd! – lendült a kezem, de simán blokkolta. Míg nem végez Trinity, addig fel kell tartanom őket,  vagy az egész veszett ügy. Úgyhogy azonnal támadásba lendültem és soroztam meg ütésekkel. Kellett az a kiképzés, sőt!  Jobb voltam, mint az átlag.  Morpheus szinten szinte, pont ezért lehettem volna az Egy, de nem elég jó.  
– Ms. Skyer! – harsant Smith hangja szemből.  Barna haját hátranyalta és igazította meg öltönye ujját.  Tipikusan, hogy most aztán vége a játéknak és megöl. Csak azzal nyugtattam magam, hogy annyi filmet láttam,  annyi helyen ezt csinálták,  hogy most is képzeljem csak ezt. Akkor nyugodt maradok... 
– Amúgy pedig Mrs... – mordultam egyet, de az ütés telibe talált nyakszirten.  Azonnal elvesztettem az egyensúlyomat, de kirúgtam a másik lábát.  Már csak egy méterre volt Smith... Lehajolva kapta el a karom és rántott rajtam egyet. Emberfeletti erejének köszönhetően repültem egy sort, mire a kocsi mellett értem földet.  
– Baszd... – nyögtem és fordultam hasra, miközben kitapogattam, hogy élek-e még és semmim se tört el. Nem is foglalkozva velem, már mentek is a bár felé.  
– Csak szeretnétek – kapaszkodtam meg a fém ajtóban,  majd kinyitva máris kerestem fegyvert, míg két Beretta nem került kezem ügyébe.  Ez kellett! 
Szó nélkül kaptam célba őket és adtam le az egész tárat, mire megtorpantam. Az egyik súrolta az öltönyt,  melyen vágás alakult ki. 
– Mrs. Skyer! – reccsent hangja Smithnek és ujjával undorodva húzta végig a szakadás mentén.  Nem mehetnek be! Még nem! 
Áthidalva a távolságot ugrottam nekik. Ütés ütés után,  rúgás itt, rúgás ott. Elhajoltam egyszer, elhajoltam másodjára,  de a harmadik az telibe talált, ahogy mindketten ellenem támadtak.  
Serena! Képes vagy! Tartsd fel őket!  Tudtam, hogy látják kinn, Morpheus már biztos nézi a lefutó zöld kódokat és lelki szemei előtt lepereg, ahogy én harcolok. Vajon kritizál? Mondja, hogy "üss a másik irányba"? Kíváncsi lettem volna, de időm sem nagyon volt ezen gondolkodni. Csak egy cél lebegett előttem,  hogy arrébb tereljem őket.  Minél később mennek be, annál jobb.  Csak nehogy erre jöjjön ki Trinity is... Már a kocsiig jutottunk, ahol teljes erőből dobtak rá és nyekkenve estem le megint a földre.  Majd újra és újra.  Recsegtek–ropogtak a csontjaim. Testemen egyre több helyen jelent meg zúzódás,  vágás,  amit a fém okozott. Orromból ömlött a vér,  de az adrenalin hullámokban ontotta az energiát. Így apró kis szúrásként jutott csak el fejembe a kín,  amit okoztak. 
– Milyen kitartó! – vágott kulcscsonton Smith, ami el is tört.  Recsegve hallottam meg és nyilallt fájdalom a testemben. Megborzongtam, megremegtem és halk nyögés hagyta el a torkomat, ahogy védekezni sem tudtam, majd már megint löktem egyet rajtam. A kocsi motorháztetejére estem ordítva.  Lassan, de bugyogni kezdett a vérem egy újabb sebből. Nagyon rosszul állt a szénám! Vajon mi lesz, ha meghalok, a többiek hogy reagálják le? Nem volt időm gondolkodni, mert azonnal arrébb gurulta. Atyaisten!  Ez kurvára fáj!  Nem tudom, mennyi ideje harcoltunk, de egyre könnyebben kerültem újra és újra a földre.  Csak a cél,  a kitartás, az elhatározottság, és adrenalin tartott talpon. Végig kell csinálnom!  Muszáj, vagy elvesztjük Neot is, pedig lehet ő az. Ő! 
– Kár önért! – hajolt le és kapta el a karomat, majd már hízott is magával.  Az volt a szerencsém,  hogy mindketten jöttek,  így Trinity csak kijut... Trinity! Menj már onnan! Fájdalmas nyögés hagyta újra el az ajkamat és nekinyomott a falnak.  – Rendkívül kitartó – sorozott meg ütéseivel, hogy alig láttam.  Másodpercek alatt több tíz,  akár száz is ért.  Tompán ropogtam csontjaim, ahogy újabb repedt, tört meg. Előre bukva estem össze.  Mindenem fájt és már nem volt elég semmi, hogy megszüntesse a kínt. Egész testem lángolt,  légzésem szakadozott. Most mi lesz? Most fogok meghalni... Homályos tekintettel akartam felnézni, mikor valami felmordult. Még dübörgő véremen keresztül is felismertem a kocsi hangját,  amivel jöttünk.  Ez Trinity. 
– Menj! Menj, menj! – ordítottam, ha egyáltalán tudtam. – Találkozni fogunk – krákogtam és eltöltötte vér a számat.  Fuh... Csak lenne már vége vagy kapnék kis pihenőt. 
– Maradj itt! – Smith utasította a másikat,  aki csak bólintott és magasodott felém.  
Kirúgtam a lábát és már és sorozatos ütést kezdtem mérni, majd vetettem magamat Smith után. Igaz, mindenem fájt,  és a futás csak még rosszabb volt, de így is egész gyorsan sikerült. Idő!  Időt kell szereznem, hogy átjusson. Végig futottunk a rövidke sikátoron és egy nagyobb tér felé vettük az irányt,  ahol egy árva lélek se fordult meg. Trinity egyenesen a fülkéhez rohant, ahol megszólalt a telefon, de Smith se volt rest, ahogy a másik ügynök se. Fegyvert előkapva lőttek.  Egyenesen ment volna, átzúzva az üveget és hasba, mellkasba találva a nőt.  Így történt volna, ha nekik nem megyek és mozdulnak el, így a golyók célt tévesztettek. 
– Elég volt! – ordította Smith dühösen.  És újra lőtt.  Csakhogy a töltet most nem a fülke felé igyekezett. Trinity elsápadt, ordítani,  akart, de a hívás kivitte Mátrixból. 
Megrogyott térddel estem össze.  Hirtelen a világ üres lett, eltűntek a házak,  épületek,  az egész tér is. Csak lebegtünk valahol a semmi közepén.  
– Mi a... – kezdtem bele és néztem a mellkasomra, ahol vörös folyadék megcsillant a félhomályban, és színezte a ruhámat pirosra. A golyó... Lassan odanyúltam, de fájt.  Fájt!  Éreztem,  ahogy tudatosul bennem a kín és hörgés kibukott az ajkam között. 
– Ahhhhhh – eltorzult az arcom és felnéztem az éjszakai égboltra, ahol csillagok ezrei pislákoltak. Lettek szemtanúi, ahogy újabb lélek került a halál markába, aki esélyt sem adva, vitte is magával.  – Neeeeeeeeeem – lehunytam a szememet. Ennyi lett volna? És eldőltem a fűben,  az esés fájt és újabb karomat mélyesztett a gyötrődés a húsomba. Krákogva igyekeztem levegőt venni, de tüdőmet elöntötte a vér és tolult fel a torkomba. Meg fogok fulladni... A golyó átszakította bőrömet, törte csontjaimat, átfúródott lebenyeimet, majd megállt valahol a légzőszervemben. A vér pedig megindult,  elfolyt, kifolyt, megölt. 
– Kár, Msr. Skyer... – legyintett egyet Smith és ledobta a fegyvert, miközben szakadt öltönyét megigazította. Ahogy érkezett,  úgy is távozott. Némán, gyorsan, mintha sosem jött volna, kivéve azt a tényt,  hogy megölt. Elsétált, egyedül hagyott meghalni, mert még annyira is kevésnek nézett.  
Kikerestem a zsebemben lévő mobilt és tárcsáztam azonnal. 
–Serena! Serena! – hallottam meg több hangot is. – A tér másik oldalán van egy másik telefon, vonszold el magadat oda. Csak vedd fel, siess – ismertem meg Trinity hangját.  Halkan felnevettem. 
– Sikerült?  – kérdeztem kuruttyolva, hiszen már a vér elérte a számat és folyt ki, csíkot hagyva maga után.  
– Serena – szólt bele Morpheus. – Vonszold el magadat, most! Van még időnk,  csak siess. 
– Nincs – suttogtam.  – Megcsináltam – megjelent bágyadt mosoly az arcomon. Szisszenve döntöttem oldalra a fejemet, és kémleltem a sötétbe. – Igaza volt az Orákulumnak. Nem én vagyok az Egy, hanem Neo. 
– De te is lehetsz, csak szedd össze magadat, kérlek! – Morpheus hangja most is határozottságot sugallt. Még mindig hitt bennem, még mindig...
– Nem, azt mondta, hogy nem én és valami fontost teszek érte.  Úgy tűnik erre gondolt. 
– Serena! Ne add fel. 
– Most jó,  most békés – bugyborékolt újabb vérbuborék a számban. Tényleg jó volt, nyugalmas, ahogy a fájdalmat arrébb legyintettem. Mintha semmi bajom sem lenne, csak fekszek a nyirkos füvön,  kémlelem az eget. Akarhatok ennél jobbat? Az idő túlsétált rajtam, elvégeztem, amit akartam, amire hivatott voltam. Most már... Még a távoli telefonra pillantottam. Tudtam, esélytelen lenne eljutnom oda, addigra meghalok, megfulladom. 
– Serena, ne csináld ezt!  Még van esélyed, gyerünk!  – hallottam a telefont, melynek hangja a távolból érkezett és halkult el. Lassan nem hallottam,  vagy láttam,  a szagokról meg ne is beszéljünk.  Szorító érzés töltött el, testem megfeszült,  ő még igyekezett harcolni,  élni,  de én már nem. Elfogadtam, nekem ennyi volt. 
– Majd találkozunk újra – buktak ki belőlem az utolsó szavak. Szívem még egy párat vert, végül lelassult. Dumb...dumb... dumb... néma csönd.  Megszűnt mozogni, a világ elsötétült és a csuklyás halál elragadt. 
Neo, sok sikert!  

2 megjegyzés:

  1. Hú, ez nagyon jó lett. Imádom a Mátrixot (bár (még) nem vagyok fanatikus), és jó volt egy kicsit olvasni is, nem csak látni. A filmekkel az a bajom, hogy bármilyen jók, nem tudjuk úgy végigkövetni a karakterek gondolatait, mint a könyvekben, ki kell hangsúlyozniuk a készítőknek az aprócska, de fontos részleteket, és ez egy kicsit elrontja a hatást. Ezt a fanficet olvasva kicsit megkaptam a "hőn áhított könyvet" is. Imádtam a karakterleírásaidat, a történetvezetést, a cselekményt, mindent. Nem is tudok sokszor kommentet írni neked, mert (-lusta dög vagyok-) egyszerűen csak abból állnának, hogy "Úristen! Imádom!!! *.*", és azért ennél többet szeretnék írni, ha nem is az első olvasásnál, de valamikor a nyári unaloműzés során. (Kéne írni a Gondoltad volnának: Tudtad, hogy Abeth fanficjei (és az összes eddig publikált és publikálatlan története) kiválóak az unaloműzésre? Hmm... Lehet, hogy írok nekik. :D
    Mindenesetre én még egy hónapig rohadok a suliban, de te élvezd ki a szabadságot, több fanficet nekem. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj de aranyos vagy :3 mindig öröm olvasni a kommentjeidet, nem csak mert dicsérsz, hanem amikor hibát is mutatsz. Köszönöm hogy vagy nekem, hűséges olvasóm <3
      xD inkább ne, szívinfarktus is kapok, ha meglátom én tényleg, de köszönöm. Igyekszem többnyire csavarni a történeteimen.
      Hát igazán kitartást az iskolához, én nekem nyáron meló lesz, de attól függetlenül jönni fog a sok hülyeség tőlem, nehogy huzamosabb ideig unatkozz ;)
      Puszi: Abeth

      Törlés