Crimson Woman - 3. Rész ~ Titok

Hellobello!
Fúha! De régen hoztam ennek a részét, úgyhogy most ennek is nekiállok, mert a nyáron szeretném befejezni. 
Remélem tetszik és bízom benne, hogy egyesek emlékeznek még a történetre...

Jó olvasást! :)
Szeretni valakit... Egy olyan érzés,  ami nem kerül semmibe és mégis az egyik legfontosabb érzelem. Legyen akár csak testvéri, baráti vagy esetleg szerelmi. Az utóbbihoz vágy is kapcsolódik, mely valahol mély, emberi mivoltunkból szakad fel és mutatja meg elrejtett oldalunkat.
Pontosan ez a való tört ki Noreenból. Saját magát is meglepte, hogy mennyire akarta már,  hogy hozzáérjen Thomas. Csak egy kicsit, nem sokat, csak míg nem szeg szabályt... De már akkor tilosban jártak,  mikor a férfi megmutatta gondolatait. Hiszen egy törvénytelen festő lánya és egy házas mérnök szerelme hogyan lehetne lehetséges?
Ennek ellenére most még sem akart gondolkodni. Azonnal félresöpört mindent, míg élvezheti a birtokló száj, kecses ujjak, szikár test érintését.
Thomasnak ráncba szaladt a szemöldöke, ahogy a lány ízlelte.  Olyan hívogató,  édes volt, amit még soha az életében nem kóstolt, tapasztalt. Pedig megfordult egy pár nő a keze között,  és azt hitte, hogy Edith után semmi sem jöhet,  de Noreen... Teljesen más volt. Egyszerre volt szende és mégis domináns. Hamvas bőrén végig húzta kezét,  ahogy végig vonult arcán,  nyakán,  vállán a zöld ruha pántjáig. Törékeny,  akár egy porcelán baba, és ezt valahogy meg akarta védeni, hogy csak a sajátja lehessen.
Senkinek sem kell tudnia róla,  hogy az övé.  Neki elég lenne a napi pillantás is... Biztos? Nem. Most már nem bírná csak nézni...
– Noreen – suttogta halkan és ajka a lány íves nyakára vándorolt. 
– Nem – nyögte a nő haloványan, hiszen ilyen helyzetet sose tapasztalt, de elméje azonnal riasztotta, hogy le fognak bukni, ha folytatják. Az apró kezek végig futottak a férfi hátán,  míg el nem süllyedt a sűrű,  ében fekete tincsek között.  Thomas illata elbódította, nem hogy ajkának játéka bőrén.  – Nem szabad – sóhajtotta. – Nyoma fog maradni – próbálta eltolni a férfit, hogy most már viszont elég. 
– Csak egy kicsit... Kérem,  Noreen...Ms. Lynch – lehelte Thomas a no meleg bőrére, miközben átölelte a derekát és még jobban magához vonta.
– Nem lehet... Meg fognak látni minket... És akkor – sápadt el, ahogy belegondolt, hiszen a szégyent nem tudná elviselni. Képtelen lenne. Apja,  mindenki más pusmogni fog róla, hogy milyen orcátlan is volt...
– Még,  kérem... – keze lehullott a nő fenekére majd a lábára, amitől tűz rózsák nyíltak Noreen arcán.  Sose tapasztalta, sose tudta, hogy milyen érzés az ilyen, hiszen szűz hajadonok között sorakozott. Nem érintették, és most mégis egy estéllyel, elbújva egy szobában. Be kellett vallania, hogy nem így képzelte el... Nem is így akarta. 
– Nem – rázta meg hevesen fejét, ahogy teljes erőből eltolta Thomast. – Én kérem, könyörgöm... Thomas – bukott ki belőle, ahogy előre bicsaklott a feje és a férfinek rá kellett jönnie, hogy az a nő, aki még erélyesen vitatkozott vele a tánc előtt, most megtört az érzelmek hatására.
– Shhh, sajnálom... – suttogta, ahogy magához húzta és megölelte. Vörös hajába csókolt és meglepetten tapasztalta, hogy Noreen nem lökte el magától. 
– Noreen! – jött egy kiáltás, mire a párocska azonnal szétrebbent és a nő megszeppenve sietett ki vissza sem nézve és egyenesen Cashelbe ütközött bele, aki kérdő tekintettel pillantott rá. – Már mindenhol kerestem...
– Bocsánat,  csak... – legyintett egyet, hogy inkább nem kezd bele a magyarázatba és máris belekarolt a férfiba, hogy elhúzza a tetthelyszínről. Bár érezte hátán a tekintetet, mely szinte a ruhát is levarázsolta volna róla.
Nyaka még égett az ajkaktól, ahogy arca is enyhén kipirult újra,  mikor megközelítette az emlékeket. Mi a fene történt vele? 
– Jól van? – pillantott hátra Cashel, Noreen nem látta, ahogy a férfi meglátta Thomast az ajtóban.  
– Persze – bólintott egyet. – Örülök,  hogy végül eljött – rendezgette arcát,  hogy ne ríjon le róla azonnal minden. – Így teljes a lista, mindenki megérkezett.  Kezdhetjük az ünneplést – fordította a beszélgetést más irányba.  
– Sharpe-ék is megjöttek? – kérdezte komorabban Cashel. Nem örült, hogy a lány közel került Thomashoz. Noha valahogy  annak már igen, hogy igaz mosolyt tudott emiatt látni az arcán,  de mégis az a család... Túl vészjósló.  
– Igen, már minden bizonnyal benn társalognak. Találkoztam velük a bejáratnál – nyelt egyet és próbálta nem feltűnően kerülni a tekintetét.  
– Ma megenged kegyed egy táncot majd? Múltkor nem volt alkalmam... 
Halkan elnevette magát Noreen. Hiszen jól tudta, hogy Cashel mindig újakkal táncol. Így cserkészte be a hölgyeket. 
– Szerintem meg hagyom ezt a kedves Ms. Powersnek. Vele úgy sem találkozott még és elég bájos.  
– Mondtam már,  hogy néha mennyire is a vesémbe lát,  Noreen? De egyet önre is szakítok. Mindenképp – fejezte be szórakozottan és már ki is húzta a karját,  hogy utána nézzen az új jövevénynek, így Noreen megint egyedül maradt. Nem számított,  hogy mindenkit ismert, alig volt képes belefolyni a pletykálkodásokba, gondolatai annyira más bolygó körül forogtak. Az ital se gyorsította fel a nyelvét,  viszont erre tudta fogni pirulkodását. 
– Áhhh, Ms. Lynch! – érkezett egy dallamos, női hang a távolból,  amihez gazdája is nem sokára csatlakozott. Vagyis Lucille. Most vörös ruhát viselt, de még ettől is kirázta az embert a hideg néha. Metsző tekintete olyan mélységeket mutatott, amibe az ember simán beledőlt, így Lucille könnyen olvasott az arcból. 
– Ms.Sharpe – biccentett egyet, ahogy felé fordult. Máris gombóc nőtt a torkán és fullasztani kezdte. Valami nem stimmel,  ezt nagyon is érzékelte a nő kisugárzásából. – Remélem, jól szórakozik. 
– De még mennyire! – Lucille ajkán sátáni,  hamiskás mosoly jelent meg. Mintha már most mindent tudna, pedig igazából csak sejtett dolgokat, pont emiatt érkezett,  hogy bizonyosságot nyerjen.  Öccse kimondottan keveset mondott az esetből és ez valahol zavarta. Így kezdődött Edith-tel is a dolog és hova jutottak? Mai napig nem tudta megbocsátani a dolgot a nőnek,  még ha tudja a kis titkot és a kulcsot már eldobta, ami lezárta a fecsegő száját.  
– Nem annyira, mint maga, kedvesem – megjegyezte mellékesen.  
Noreen igyekezett nem reagálni,  hiszen ilyen könnyen elárulta volna magát? Keze remegni kezdett, így teste mellé engedte le, ahogy kihúzott háttal állt. 
– Nos, nem történt semmi. Nem értem,  mire is mondja pontosan. – Hangja egy-két volumennel feljebb szaladt, alig ismert saját magára is. 
– Mint ahogy a folt is jelenti a nyakán. – Lekezelő tekintettel figyelte Noreent Lucille és próbált előtte járni egy lépéssel.  A lány az említett helyre kapott, ahogy végig futotta bőrét.  
– Nem érzek semmit – felelte száraz hangon, hogy továbbra is tagadjon mindent. – Lehet valami megcsípett, ha így látja... 
– Hát hogyne... – mordult fel, ahogy nem esett a csapdájába a lány és még mindig nem volt mire bizonyítéka. – Mennem kell, vigyázzon magára,  és a bogarakat kerülje... – intett egyet, hogy a kínossá váló pillanatból azonnal kimásszon. Majd Thomas... Majd ő mesélni fog.

***
Már egy hét eltelt a bál óta.  Noreen és Thomas pedig nem találkozott. Talán ez mondható annak is, hogy Bryan hirtelen sokat kezdett a lányával foglalatoskodni, még a tanításra is rászánta az időt,  csak hogy ezek ketten ne találkozzanak. A Lynch név így is félig süllyesztőbe került már,  mikor megcsalta a feleségét, ennél jobban nem akart rontani a helyzeten csak a butuska lánya miatt, aki túl komolyan vesz minden közeledést. 
Még sem tudta e kettőt elszakítani attól,  hogy egyszer ne fussanak egymásba. 
Noreen a postáról tartott hazafelé kisebb kerülővel, hiszen vágyott a természetbe, meg persze szíve legmélye remélte,  hogy összefut Mr. Sharpe-pal. A szerencse, vagy talán a sors iróniája, hogy most sikerült is. 
– Ms. Lynch– jött háta mögül a dallamos hang, amit már ismert. Szíve, ha lehet így mondani, szinte kiugrott a helyéről,  annyira megdobbant. Halovány mosollyal fordult a szokásos öltözetű férfihoz, aki egy cseppet sem változott.  Tökéletesen őrizte meg emlékeiben. Elé ért egy bizakodó mosollyal és szürke szemei élénken csillogtak,  ahogy elnézte a vékony nőt.  
– Rég találkoztunk... – kezdett bele lassan. 
– Valóban. – Noreen egyetértett. Arcán máris tűz rózsák jelentek meg a pirulás által.  Azt se tudta, hogy kéne most reagálnia. Hiszen múltkor... Múltkor... Megbizsergett, ahogy emlékezete felélénkült és akár egy film, úgy játszódott le a forró hangulat. 
– Jól van? Édesapja?  Nem baj, ha elkísérem egy ideig? – nyújtotta készségesen a kezét. És alig bírta visszafogni magát.  Gyermeki izgalom kapta el, mintha most beszélne először lánnyal. Testét elöntötte egyfajta enyhe melegség, hogy újra maga mellett tudhatja a szépséget, aki most is úgy megbabonázta. Tényleg ennyire belehabarodott volna, hogy elveszi a józanságát? Nem bírta megállni, hogy ne nézze végig, ne álljon meg tekintete a kerek, formás idomokon. 
– Igen, köszönöm a kérdést.  Mint jó magam, mint apám jó egészségnek örvendünk, és ha ugyanarra tart utunk, természetesen – felelte, ahogy belekarolt. 
A férfi már előre is sietett, hogy kísérje,  majd az épület mögött félre is húzta.  
– Hiányzott – bukott ki belőle halkan. Nem érdekelte a reakció,  úgy érezte,  hogy ki kell mondania, különben megtébolyodik. – Nem tudtam elfeledni, azóta látni akartam magát.  Megengedi, hogy nézzem?  
Noreen torkára forrt a szó a kirohanásra. A heves szavak máris más világba reptették és csak bólintani tudott.  
Ennek ellenére Thomas nem állt meg, még inkább elhúzta a kíváncsi szemek elől,  miközben átölelte derekát és vonta magához.  
– Kérem... – suttogta és félt,  hogy szíve dobogását meghallja a lány. Ereiben lüktetett vére az izgatottságtól. Fogalma sem volt, hogy mi üthetett belé, de jó érzés volt Noreennel lenni, ölelni,  tudni,  hogy nem ellenkezik. 
Közel hajolt a piros orcához, az ajkak hívogatták, ahogy elnyíltak. Enyhén,  lágyan érintette csak meg, cirógatta a másik száját,  hagyva neki, hadd lépjen.  Noreen pedig nem volt rest. Akarva-akaratlanul nyújtózkodott fel és belelépett a csókcsatába. Keze utat tört a fekete tincsek közé, ahogy egész testével hozzásimult. Mi is ütött belé? Miért teszi ezt? De a kérdések megválaszolatlanul maradtak, ahogy egyre jobban elsüllyedt az ölelő karok között. Ki tudja meddig lehettek összeforrva, míg lélegzetért nem kapkodtak.
– Annyira gyönyörű – kapott a férfi az ajkak után, hogy ne válaszolhasson és újra forró, heves csókba fojtotta bele. Alig türtőztette magát, ahogy vágyai lassan felül akartak kerekedni rajta.
– Thomas... – lehelte halkan a lány. Ugyan kezdte eszét veszteni, de az a kis bökkenő még mindig ott lappangott, hogy ez tilos, saját magának árt vele...
– Nem telt el nap, mikor ne gondoltam volna magára...
– Thomas, maga házas...
– Igen... – döntötte össze a homlokukat. – Azt hittem, Edithben megtaláltam azt, akit egész életemben kerestem, de... Mondja, hogy nem csak én érzem így – nézett a zöldes szemekbe választ várva, remélve. Az ő szívét Noreen már régen elrabolta, mikor elsőre meglátta, de vajon ő neki is sikerült a lányét? Néha nem tudta eldönteni, még ha a pirult arc, csillogó tekintet figyelte. Ahj... Azok a szemek...
– Csak azt tudom... Hogy ezt nem szabad, és én mégis megteszem... – Noreen nyelt egyet. – Mert... Mert napokon át éreztem érintését magamon. Tudom, hogy ha meglátom, akkor valami forró, bizsergető érzés tölt el. És ez... Nem vagyok képes szavakba önteni...
– Oh, Noreen – fogta közre a nő arcát. A szavak egész testét boldogsággal töltötték el. Nem hitte, hogy érezheti ezt. Régen még Lucille mellett találta meg, majd később Edith és most... Most Noreen. De ez olyan erős, olyan heves érzelem volt, amit eddig még nem tapasztalt. Vajon képes lenne mellette élni? Oh igen!
– Noreen? – jött egy idegen hang és a párocska ledermedve fordult arra, ahol egy nagykabátba burkolózott alakot láttak meg nem messze maguktól, még pedig Cashelt, aki hüledezve nézett rájuk. – Mi folyik itt, Noreen? – kérdezte meg újra, már sokkal határozottabban és elborult tekintettel. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése