Novella: Összetörhetetlen érzések

Hellobello!
Kisebb kihagyás után egy Stucky novellával érkeztem :) Nos, ebben a témában első az ilyen, de semmi igazán erotikus nincs benne, azt majd... Majd máskorra halasztom el. Ez inkább Bucky érzelmeiről, vágyairól és gondolatairól szól
Remélem tetszik!

Összetörhetetlen érzések
Besorolás:
  • Fanfiction/Au - Stucky
  • egy részes
  • 14+

Jó olvasást! :)
Alacsony, vézna alkat volt, akin a kabát mindig is lógott, sőt az inge sem passzolt rá soha sem.  Akár kétszer is beleférhetett volna. Bármikor megöleltem, mindig úgy éreztem,  hogy egy lapot ölelgetek, de mégis ő volt ő.  Arany szőke haja rövidre volt vágva,  egy két tincset viszont engedett, hogy szemébe lógjon, pedig azokra csak panaszkodott, hogy már túl hosszú, le kéne nyírni...
Kék szeme még a sötétben is élénken ragyogott, ontotta magából a reményt.  Amennyit ő hordozott, annyit soha senki sem. Mindig látta a jót,  mindig a jóért cselekedett, még ha meg is akarták verni. Elfogadta, nem érdekelte,  hiszen csak ostoba, önző gyerekek akarták fitogtatni az erejüket kisebbeken.
Ezért voltam én,  mindig mellette, hogy megvédjem. Egy év volt közöttünk, de néha mégis soknak tűnt,  míg máskor pedig eltörpült mellettem. Gyerekes, mikor a katonaságba akart állni,  hogy harcoljon a hazáért, ezért ahány orvosi könyvet lehetett, meghamisított, de mégis mindig elutasították. Egy makacs gyermek, aki nem akar adni a céljából.  Jól is tette... De máskor mégis tiszteltem, olyan csodákat látott meg, amit én nem tudtam ez idő alatt. Mások voltunk, de mégis mindig egymás mellett, akár egy testvérpár. De a háború... A háború mindent megváltoztatott. A mosoly leolvadt arcáról, szeme fénye már nem volt olyan élénk,  tartása pedig még erőtlenebb lett, ahogy a sikertelen próbálkozások emésztették fel. Minden álma az volt, hogy harcoljon, hogy otthonát védje meg mindenkitől. Míg ő otthon ült,  engem addig a frontra vittek. Életerős ifjú voltam, kinek a legnagyobb problémája az volt, melyik lányt kérje fel táncra,  vagy hol van Steve. De így, így a háború.  Az országomat kellett védenem, és gyilkolnom le másokat a hűségemért. Vajon ért annyit? Mai napig nem tudom...

***
Magasabb lett nálam.  Sokkal izmosabb,  bőre ragyogott, arca majd kicsattant a jókedvtől és a reménytől. Szeme újra élénken világított,  mint a háború előtt.  Mi történt vele? Miért lett más?  Más lett egyáltalán? 
Alig akartam elhinni, hogy ő az a Steve, akit otthon hagytam, az a kis vézna srác. De felnőtt, megváltozott. Most, hogy testi adottságai is megvoltak, parádézni állt,  pedig többre volt hivatott.  Ő ennél ezerszer több volt. Én tudtam, tisztában voltam vele, de senki más nem. Csak egy ostoba, amatőr színészt láttak meg benne, aki próbálta biztatni a katonaságot. Pedig ha tudnák, csak sejtenék egy kicsit is... Csak egyszer, valamikor... Ne! Inkább ne! Hadd legyen ez az én titkom. Csak az enyém.  Önző lépés,  meglehet, de mégis jobban alszok tőle.  Steve... Oh, az én egyetlenem, akit még most is védenék, ha lehetne, de már felnőtt hozzá,  nem kér a segítségemből... Ez vajon jó vagy rossz? Így vesztem el?
Nem tudom, hogy jó volt vagy sem, de csak előnyére alakult. Valami olyan pluszt adott neki a szuperkatona szérum,  hogy azt szavakba sem lehet önteni.  Nem csak fizikailag változott,  nem izmokba mérve,  hanem lelkileg. Még kitartóbb, még hűségesebb, még reménykedőbb és ezt nagyon kevesen látták csak meg. Mint egy acél virág a hurrikánban, csak ő nem mozdul, csak ő marad a helyén. 
De mégis ekkor azt hittem, hogy elvesztem a számára.  Hogy nincs szüksége rám,  de ez csak rossz, mardosó érzés volt, mely beleette magát a szívembe. Viszont mikor eljött értem, hogy megmentsen, akkor fordult a kocka. Akkor tudtam, tudtam, hogy még mindig az a "testvérpár" vagyunk, akik mindig is. Egymás seggét védjük. 

***
Erőtlen,  kétségbeesett hang tört ki torkán.  Sose hallottam még ilyet tőle.  Kék,  hajmeresztő tekintete aggodalmat sugárzott és dőlt előre.  Már én féltem,  hogy kiesik, és lezuhan. Arca pirosan sugárzott,  akár egy vörös rózsa,  csak most a hidegtől, a félelemtől, hogy elveszt engem. De nem adhatom fel, én mellette akarok még lenni! Hogy a sikátorban megtalálva elkergessem a helyi menő csávókat, akik meg akarják verni, hogy biztassam felkérni egy lányt,  vagy újra és újra elmondja neki, hogy a háború nélküle n fog véget érni,  hogy ő vele tudjuk csak legyőzni az ellenséget. Kapkodtam, erőlködtem, hogy elkapjam a kezét,  hogy rántson magához, hogy az időnk ne legyen véges.  Én még mellette akartam maradni, még látni akartam a kék szemét,  vörös, vékony száját,  arany fürtjeit, izmos testét.  Én még akartam!
De senkit sem érdekelt,  hogy én mit szerettem volna. Senkit sem! Az időnk véget ért,  többet nem lehetek már mellette. Soha sem... Nem bírtam szorítani,  nem voltam elég erős hozzá és a mélység magával ragadt. A zuhanás mindennél rosszabb volt, mikor végig néztem,  ahogy rettegve kapkod utánam,  nem akarta ő sem, hogy meghaljak. Még mondani akartam, hogy visszajövök, de a gravitáció megismertetett azzal a ténnyel,  hogy én meg fogok halni. Mélyről feltörő ordítás hagyta el akkor ajkam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy meghalok. Másodperceim voltak csak és a csuklyás halál megjelent felettem, nyújtotta a kezét és kapott el, hogy márpedig ő el fog engem vinni. Hidege megcsapott, mit a folyó,  amibe beleestem. Azonnal torkomba áramlott a víz,  kiáltani se tudtam, csak mélységes fájdalom töltött el. Mint fizikailag, mint lelkileg. Valamit elvesztettem, és most nem csak a karomra utalok, mely kegyetlenül gyötört, mikor a jeges víz mardosta, hanem az életemre,  arra, amit vele tölthettem volna. Pillanatok alatt vesztettem el mindent. És mielőtt mozdulhattam volna, már az agyam is feladta a küzdelmet. Szívem még dobogott, mikor elsötétült a világ előttem.  Még élhettem volna, de valaki úgy gondolta nem kell, így kihajított, mint szemetet a kukába.  Az idő viszont nem állt meg fölöttem,  saját tempójában vágtatott tovább és elhagyott örökre.  Az én időm lejárt.

***
Lassan nyitottam ki a szememet a zöldes szobában,  ahol egy gyér hajjal rendelkező,  szemüveges férfi magasodott fölém és valamit tátogott, de én meg sem hallottam. Azt se tudtam, hol vagyok, mit keresek ott. Fel akartam kelni, de bal kezem furcsa volt. Fény megcsillant rajta és nem éreztem vele a tapintást. Csak rá kellett néznem és láttam,  hogy fémből van. Ez lettem én.  Ezzé tettek...
Gondolataim lassan megindultak. Még emlékeztem egy aranyszőke hajra, kék szemre, de az arcra már nem. "STEVE", előbukkant a név a fejemben. Steve...
Pislogva néztem fel és néztem körbe,  hogy vajon hol lehetek, de ötletem sem volt. Gondolataim csak nagyon lassan mutatták meg a múltat,  melynek részese voltam. Az én emlékeim, az enyémek,  ahogy egy vézna és egy erős,  magas fiú,  volt a központba.  Ki ő?  Steve... Hol vagy? Miért nem vagy mellettem? Hiszen én mindig ott voltam, mikor szükséged volt rám.  Most miért nem vagy mellettem, mikor felébredtem. Lassan megmozgattam a kezem, ez nem jelent jót,  ha nincs itt mellettem. És egyáltalán miért élek?  Nekem meg kellett volna halni, hiszen láttam,  hogy eljött értem.  Most miért? 
Megragadtam Zola torkát,  aki engem figyelt akkor is még.  Meg akartam ölni,  ártani akartam neki, hogy érezze azt, amit én.  De már megint lassú voltam. Mielőtt bármit tehettem volna, megint csak feladta az agyam a gondolkodást.  Elvesztettem emlékezetem.

***
A fejem lüktetett.  A gondolataim kavarogtak, ahogy kezemre feküdtem. Mégis mi van velem? Miért zargat a fájdalom minden egyes este? Feledni akartam, nem bírtam önmagam lenni. Egyszerűen nem ment, csak hadd futhassak el már,  hadd bújjak el és sose találkozzak senkivel. Ez akartam? Nem. Ennél többre vágytam. Halál.  Ez kellett nekem. Legyen vége már ennek az őrületnek, nem megy a folyamatos gyilkolás, és ahogy este rohamoznak meg a halottak arcai... Már képtelen voltam ezt a terhet viselni. Ilyenkor léptem újra be az ördögi körbe,  mely folyamatosan csak beszippantott, bármikor is kimásztam belőle.  Sosem volt vége. Csak magával húzott, beültetett egy székbe,  rám tette a drótok végeit és már folyt is végig az áram.  Zsigereimbe mart, feltépett mindent, ami addig voltam.  Egy pillanat alatt játszódott le az életem.  A felhőtlen gyerekkor, a már szoknyapecér tinédzser, majd a ranglétra fokain felmászó fiatal felnőtt és. .. És a zuhanó halott. Mindig megéltem, láttam,  tudtam, hogy ez nem helyes, de a rajtam végig futó elektromosság megoldotta a kérdéseket. Sosem kaptam választ ugyan, mert elnyomta, eltörölte őket.  Üres lettem,  noha küzdöttem az emlékekért, de... De mindig csak újra elvesztettem őket.  
Sóhajtva néztem a földre,  miközben tenyerembe döntöttem a kezemet. 
Egy élénkvörös hajú,  kecses alkatú,  de erős nő jelent meg előttem. Natasha... A tanonc,  akit képeznem kellett.  De még... Még ő sem tudta elnyomni az arany szőke hajat, azt a végtelen kék tekintetet, ami csak volt. Egy emlék,  de olyan hiányos,  hogy nem tudtam összerakni, pedig próbálkoztam. Ki lehet? 
De mielőtt megtudhattam volna, mindig visszakerültem a körbe...
Egy idő után vártam.  Akartam, hogy szinte hetente tegyék meg velem, csak ne kelljen emlékeznem, hogy mit teszek. Gyilkoltam, loptam jogtalanul. Csak megkaptam a feladatot és minden ellenérzés nélkül tettem meg. Meg kellett ölni valakit? Ott voltam én, hogy lelőjem, eltörjem a nyakát,  megvágjam, megmérgezzem vagy valami extrém módon vessek véget az életének.  Nem csak férfiakat, hanem nőket és gyerekeket is, ha nem akartam tanúkat. Minden gond nélkül néztem végig,  ahogy lelkük elhagyta a földi létet és tovább lépett valahova máshova. Én is oda akartam jutni, csak ne kellene itt lennem... 
Oh,  csak valaki segítene rajtam! 

***
Kezemmel erősen markoltam meg a fegyver csövét, ahogy haladtam az úton.  
"Iktasd ki! Iktasd ki!" Szólt a fejemben ez a két szó,  de mégis valahol tudat alatt nem akartam. Mintha vívódtam volna, és most először kérdőjeleztem meg tetteimet. Miért nem akarom? Mi bajom van? 
A rúgás elevenembe talált és újra meglátta az ismerős szőke hajat. Bevillogtak a képek lelki szemeim előtt,  miközben támadásba lendültem. 
– Bucky! – jött a hangja valahol távolról.  Én már ezt hallottam valahol. Tudom! Én ezt...
Leblokkoltam egy pillanatra teljesen védtelenül hagyva magamat. 
"STEVE!" Ordította az agyam belülről, noha nem tudtam, hogy mit is jelent pontosan ez a név, de az elmém már tudta, küzdött a Tél program ellen, mely taszítani próbált a foszlányoktól. Steve... Ott villogott előttem a neve és még inkább felgyorsultak előttem a képek, hogy már felfogni sem volt időm. Csak pörögtek és pörögtek...
– Ki  a fene az a Bucky? – tettem fel az egyetlen dolgot, amire viszont nem kaptam választ magamtól. A Bucky szó semmit sem mozgatott meg. Lebegett köztünk, érezni lehetett, hogy hatalmas súlya van ennek az öt betűnek, de mégsem motoszkált bennem.
Mit akar jelenteni? Szemöldökömet összeráncoltam és összpontosítottam, hogy rájöjjek, tudjam, hogy miért mondta ez az idegen előttem. 
A zsigereimben elültetett magok viszont reakcióba léptek, ahogy látták, hogy az öntudatom ébredezik. Lassan, de biztosan mozgatták a karjaimat, hogy harcoljak, ne is figyeljek. Ellenállt a testem, de az akaratom már erősödött hozzá, hogy ne tudjon legyőzni. Bucky... Olyan ismerős, olyan sokszor hallottam, de fogalmam sincs, hogy honnan is pontosan...
Bucky, Bucky, Bucky... Steve. 

***
Jéghideg volt a víz, ahogy folyt be a ruháim alá és érintkezett a bőrömmel. Beleborzongtam, beleremegtem, de nem érdekelt, csak egyre beljebb, egyre közelebb úsztam hozzá. Valahol itt süllyedhetett el, még láthattam, ahogy a tiszta, sötét vízben az egyenruhája kivilágít, de nem sokáig. Azt is szem elől tévesztettem, ahogy mélyebbre és mélyebbre sodródott. 
Nem tűnhet előlem! Most már nem!
Sietve buktam le utána, hogy megtaláljam, hogy érintsem, hogy érezzem, hogy életben tartsam. 
Steve... Steve... Tudom, ki vagy. Meg akartam mondani neki, hogy emlékszem, hogy ismerem, hogy újra együtt lehetnénk. Szerettem volna, ahogy... Mert hogy képes lett volna meghalni. Nem állt az utamban. "...veled vagyok a végsőkig." Ezt mondta... És én csak, csak ütöttem tovább. Nem akartam ismerni magamat, nem akartam tudni. Ott volt közöttünk a múltunk, ott volt minden és én nem akartam tudni, sőt felejteni akarok! Nem... Mert ez nem lehet igaz! Mert ez... Mert emlékszem a kínra, mert ott van, itt a szemem előtt. Én... Képtelen vagyok szavakba önteni. Olyan komplikált, olyan súlyos. Ott lakozik a szívemben, de…
Ő nem juthat arra a sorsra, mint én... Fogalmam sincs, hogyan van életben, hogy pontosan mi is történt közöttünk, de ő nem halhat meg. Ezt csak tudom. Mert én meghaltam, én akkor, a vízben... Örökre elvesztem, de ő vele ez nem történhet meg.. Vele nem!
Vaktában nyúltam le a sötétben és tapogatóztam, míg egy kart nem találtam meg. Azonnal megragadtam és már úsztam is felfelé, húzva magam  után. Üres, semmilyen arccal mentem ki. Ott volt mögöttem. Nem tudtam, hogy élt e vagy halt, de inkább előbbi. Szimplán csak a földre raktam.
Steve... Nem néztem hátra. Nem szabadott! Ez az énem meghalt. Megölték, már réges-régen... Nem létezik, nem érezhetem ezt. Nem szabad...
Tél katonája vagyok, egy gyilkos, egy katona.
Ki a fene az a Bucky?

***
Előttem állt, kezében a fényes pajzzsal, melyre még emlékeztem 1945-ből. Ugyanaz, talán picivel több karcolással, de még mindig kék-piros színekben pompázott közepén az ötágú csillaggal. 
Emlékeimben kissé megfakult a képe, nem ilyen magasra emlékeztem, se nem ilyen élénk szőke hajúra, meg a bőre... De felismertem. Ő volt az, már csak a szemeit akartam látni, hogy biztos legyek benne. Ő neki kell lennie... Csak reméltem, hogy nem egy elvetemült állat bújt meg benne, akit utánam küldtek. 
Oh, Steve, hova jutottunk? Mikor a világháborúban harcoltunk, gondoltuk, hogy valaha ebbe a korba leszünk? Nem... Halottnak kéne már lennünk, már régen...
Felém fordult és azok az igéző kék szemek a szívemig hatoltak. Megborzongtam. Olyan régen nem láttam ezt a tekintetet. Próbálták kiölni belőlem, és elpusztítani, mint a Hydra, mint a KGB, de még sem sikerült. Ott lappangott bennem, akár egy vírus, ami várja a megfelelő pillanatot... Úgy tűnik ez volt az, mert szétáradt testemben egy furcsa, émelygő érzés, amitől leblokkoltam egy pillanatra és alig jött hang a torkomra. 
Mit tettek velem...Velünk?
Vagy csak bennem kavarognak ezek a megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzések?
Megszólalt azon a mély hangján, amire csak még feszültebben éreztem magamat, hiszen eddig is kerestek, főképp mióta én keringek a TV-ben. 
Mennem kellett! Ha ő megtalált, akkor mindenki más is! Nincs időnk, nincs több percünk. Ez megint gyors volt. Az élet iróniája, hogy így büntet, bár megérdemlem. Túl sok rosszat tettem az életben. Hangom rekedtesen tört elő a torkomból, ahogy megkerültem. Fejemben szinte kattant az óra, amely jelezte, hogy sietnem kell, hacsaknem akarom, hogy elfogjanak... Nem akartam gyilkolni, de cella mögött sem szerettem volna ülni. egy köztes út maradt, a menekülés... Akár itt van Steve, akár nem...

***
Aggodalom csillogott a kék szemben, mely rám szegült. Tudtam, hogy ő nem így akarja, hogy keresne más utat, de... Olyan bonyolult volt ez. Képtelen lettem volna elmagyarázni,  mert minél több időt töltök vele, csak még inkább felülkerekednek az érzelmeim. 
Ettől függetlenül, akkor is véget kellett vetnem magamnak, ha nem is gyilkossággal, de a hibernálás tűnt a legjobb ötletnek, főképp, hogy T'Challa fel is ajánlotta a segítségét. Úgyis fél kézzel eléggé ügyetlennek tűntem. Így is sokat segített már nekem Steve. Többet, mint én valaha, pedig... Még én akartam megvédeni, mégis fordult a kocka...
A program a fejemben veszélyes volt. Csak el kellett sorolni azokat a szavakat és egy pillanat alatt mindenkit meg tudtam volna ölni magam körül... Lehet, akár Steve-t is. 
Egy fegyver vagyok, és majdnem sikerült tökéletes gyilkoló gépnek gyártani, hogy minden lelkifurdalás nélkül megtegyem... Csak, hogy hiba csúszott be, és mégis érzek. Nem tudtak nem-emberivé tenni... 
Mélyen szívtam be a levegőt, miközben felálltam és csak Steve-re mosolyogtam halványan. Tudtam, valahol érti, átérzi, amit léptem. Csak reméltem, hogy mikor felébredek, addigra nem fog meghalni. Még akartam látni, hallani a hangját, beszélgetni vele és talán... Talán jóval több. A gondolat, hogy egyszer is úgy érinthetem, máris elöntött forrósággal. Végig futna kezem a meleg bőrén... Szívnám be édes, fűszeres illatát és ujjaim elsüllyednének szőke hajában. Egyszer... Valamikor, amikor már megbékéltem magammal... Vagyis soha. Örökké emészteni fog a lelkifurdalás azokért, akiknek elvettem az életét. Ez a kis szünet...  Ez talán segít egy kicsit talpra állni, hogy utána lelkesebben álljak a világhoz, amit pusztítottam. Nincsen bocsánat tetteimre, és a bűnhődés a nekem való, akár tudatosan, vagy a nélkül húztam meg a ravaszt, törtem be a fejét, fojtottam meg, vagy valamilyen módon elvettem az életét. 
Jobb lesz így...
Befeküdtem a hengerbe, de ennek ellenére tekintetem még mindig Steve-n időzött, aki próbált pozitív arcot vágni, de szeme nem hazudott. Nem ezt akarta. 
Elkényelmesedve dőltem hátra és vártam a hideget, amely olyan ismerősen szokott jégbe zárni. Csak egy újabb hibernálás... Más kérdés, hogy mégis teljesen új. Emlékszem és mikor felébredek, akkor is emlékezni fogok. És pont ez nyugtatott meg. Töltött el békével.
Még mondtam volna valamit, de szám nem akart szóra nyílni. Csak néztem a Kapitányt, aki még most is mellettem áll. Remélem, egy nap, majd én is ugyanígy fogok mellette lenni, ahogyan még a 40-es években. Csak két brooklyni srác, akik békét akarnak, nem pedig háborút. Vajon mikor lesz? Nem tudom pontosan. De alig várom, hogy megéljem Steve-vel. Hamarosan! Addig is, viszlát, Steve! Remélem, hogy nem sokára újra láthatlak, pont így, pont ilyen tökéletesnek, ahogy most. A viszontlátásra!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése