Novella: Virus of Thinking

Hellobello!
Egy hosszabb novellával érkeztem, mely az Eredet filmhez kapcsolódik!
OC és Cobb sztoriját dolgozza fel... Kissé hosszú lett, és elég kavaros, de remélem érthető.

Virus of Thinking
Besorolos:
  • Fanfiction/AU
  • 14+
  • Akció
  • Romantikus (?)
Jó olvasást! :)


A gondolat – amiről tudni kell, hogy olyan, mint a parazita, vagy a vírus; beleeszi magát elménk szövevényes hálózatába, elülteti a még élettelen magokat, hogy aztán soha se lehessen kiirtani – elfelejthetetlen. Ez az incepció lényege. De mi van akkor, ha nincs hogyan elültetni? Ha nem tudsz neki talajt biztosítani? Ha maguk az álmok egy pillanat alatt eltűnnek... Oh, igen. Azt hisszük, hogy az álmok bomba stabilak, hiszen maga az álmodó teremti, az ő tulajdona, az ő világa.  Kinek lenne joga ezt elvenni? Még megváltoztatni meglehet, noha a projekciókkal való harc brutális tud lenni... Valakik tökéletesre tudták ezt fejleszteni. De ha meg lehet teremteni, akkor el is lehet pusztítani...
Kilestem a függöny mögül,  ahogy a csapatra néztem,  akik elaludtak már a repülőn és megkezdődött az álmodás folyamata. Nem azonnal az elején akartam kapcsolódni hozzájuk,  hanem később,  de már ott termettem Cobb mellett. Lehajoltam hozzá,  ahogy az alvó,  finom arcot figyeltem. Sokkal nyugodtabb volt, mint mikor fenn volt. Szeme akkor megtörtséget, rejtett fájdalmat sugárzott,  de most... Kisöpörtem egy szőkés tincset, mely arcába hullott véletlenül. 
Leültem lassan mellé a folyosóra, a földre,  miközben beállítottam az időt,  hogy mikor kell kelnem, mert mire ők felébrednek, addigra nekem is kell. Nem lesz könnyű bejutni az álomba, de már rutinom volt. Mindig hívatlan vendég voltam.
Lehunytam a szememet és vártam,  ahogy megmérettetés közeledett.  Először halvány nyomás,  majd szúró fájdalom,  végül szorongató sötét.  De már meg sem nagyon éreztem.  Rengetegszer tapasztaltam már ezt, ahány álmot megzavartam, hiszen nekem ez volt a munkám.  Hogy pontosan mi is? Álmokat loptam, pusztítottam, hogy mások ne tudjanak információt szerezni. Igen, valaha ezért képeztek, hogy védelmet biztosítsak, amiért kellőképp meg is fizettek. A CIA évekig fejlesztett,  vért izzadtam, ahogy naponta percek alatt vittem végig órás turnusokat minden szinten. Nem kellettek napok, hogy kitanuljam a harcművészeteket, a valóságban már csak fizikailag hoztak rendbe, hogy agyammal azonos szinten legyek. Be kellett vallanom rossz szájízzel kezdtem bele, de a végén oly mértékben lettem az álmok függője, hogy csak aludtam, csak "dolgoztam", a normális életemet elhanyagoltam és infantilis módon erőltetettem a munkámat. A végén már nem is a kormány vezetett, hanem az önös céljaim, melyek egyértelműen nem voltak megfelelőek. A kitartással és küzdéssel felépített világom pillanatok alatt esett a porba, ahogy csak a vágy hajtott. Többet akartam, hogy már nem a védelmező szerepét töltöttem be, hanem valami elfajzott katonáét, aki tönkreteszi az embereket. Likvidálni kellett volna, de ezekkel a képességekkel előbb meg tudtam szabadulni a szorongató bilincsektől, hogy örökre elfuthassak. Nem ígértem semmit, de a menekülés új dolgokat mutatott meg. Szépen,  lassan leesett, hogy amit tettem, azzal ártottam. Ezen változtatni akartam, de a körözés nem adott elég teret nekem, csak míg egy olyan ember nem vett a védelme alá, mint Saito. Segített,  megmentett. Éhségemet el tudta mulasztani, kigyógyított a függőségből. Normális életet nem kaptam, de nem kellett egyfolytában körbe néznem az utcán,  hogy vajon ki is követ. 
Zúgni kezdett körülöttem a világ és a zuhogó esőben egy járda szélre érkeztem.  Másokkal egyetemben nekem nem volt szükségem, hogy emlékezzek, hogyan is érkeztem meg az adott helyszínre. Az autók tömött sorokban álltak, de már mindegyik üresen. A projekciók megindultak, ideje lesz nekem is. Nem kellett aggódnom, hogy merre is megyek, pontosan tudtam, ahogy haloványan azt is érzékeltem, hogy valaki létrehozott–e álmot az álomban.  Minden szinten éreztem és könnyen haladtam közöttük,  de minél lejjebb kerültem,  annál nehezebben tudtam elpusztítani az álmot.  A negyedik szinten már jó rég óta semmit sem tudtam tenni. Elvesztettem a rutint, erőt hozzá.  Sok minden veszett oda a függőségben...
A hideg cseppek arcomat áztatták, ruhámon egyre nagyobb és nagyobb foltok jelentek meg. Úgyis csak álom... Végig futottam egy zöldes park mellett, a fő úton tovább,  ahol továbbra is az autók sorakoztak, de már egyre összevisszább, míg magába egy hatalmas vonatba nem ütköztem bele... A megtermett jármű nyugodtan állt már, belefordulva egy épületbe. Valaki felkészítette az elmét az álmok ellen. Meg kellett hagyni, elég hatásos módon. 
Átbújtam két szerelvény között,  mikor tarkómat elkapta a bizsergés.  A második szintet is megnyitotta valaki, de ahhoz, hogy én is be tudjak lépni,  meg kell keresnem az álmodót. Mi sem egyszerűbb ennél,  mint visszafogni a projekciókat. Emlékezni fognak rám,  de elsősorban ez akartam, nem többet,  nem kevesebbet, kivéve ha elbuknak, mert egyértelmű parancsként mindent meg kell szakítanom, a kijutást is. Az elme csodákra képes,  főképp ha a gondolat olyan fojtogató, hogy az egyszerre való lökések nem sikerülnek és benn ragadnak egy szinten.  Onnan már nem egyszerű feljönni...

***
Víz csapdosott újra.  Torkomat is ellepte a sós folyadék,  amitől csak harákolni kezdtem és köhögtem fel megtámaszkodva a szemcsés homokban. Egy parton feküdtem és öklendeztem... Fejem hasogatott és testem majdnem szét akart robbanni. Nem volt kellemes, és nagyon régen is jártam ezen a szinten... Felpillantva a nap fénye vakított el,  muszáj volt takarnom a szemet, ahogy a hatalmas épületeket vizslattam, melyek valami csoda módján még nem dőltek romba.  Döbbenten figyeltem a kialakított világot, ami egyszerűen a maga módján, de csodálatos volt. Itt már nem voltak projekciók, ez már az agyunk azon része, amit teljesen mi alkothatunk meg, akár fantázia által. De az emlékek nyoma mindig mindenhol ott van, most is lehetett a levegőben érezni a nyomást. Bizsergető,  de nagy súllyal terhelte az embert, főképp engemet, aki sokkal jobban megérezte az ilyet.
– Fuh – álltam fel sajgó tagokkal. – Mit tudsz még,  Cobb? – hunyorogtam és előre indultam a térdig érő vízben.  Bejutni nem volt nehéz,  bár szintenként egyre nehezebb, hiszen az álmodót kellett megérintenem csak. De közelbe kerülni és gyorsan ledarálni, hogy nem ártani akarsz... Egyelőre. Azt nehéz volt megértetni, bár egyelőre még itt vagyok, ami jó,  hiszen azt jelentette, hogy senki sem ölt még meg.
Halvány lábnyomokat figyelve indultam a "város" felé,  mely hatalmat sugározva emelkedett fölém.  Meg kellett hagyni,  a félelem rajtam is átfutott, mert itt már nem tudnék mit csinálni. Nincs közöm az álomhoz, idegen vagyok, így nincs jogom építeni. Más ha az agy engedélyt ad rá,  de így tudat alatt az már nehézkes.
Sóhajtva néztem körbe,  mivel a látvány ettől függetlenül még mindig szemkápráztató volt. A fantázia csodákra képes,  ahogy most is. Igyekeztem a feladatomra koncentrálni, de meg-megakadtam a merengésben. Túl gyönyörű volt a maga módján és azonnal beleszerettem. Nem ok nélkül voltam az álmok függője,  ami még most is ott lappangott bennem. Ott,  mélyen a szívemben, hogy egyszer kitörhessen. Vannak dolgok, ami ellen a gyógyszerek és terápiák semmit sem érnek,  ha a lélek nem akarja a változást. Valahol én is ilyen típus voltam...
A hatalmas épületeket között bolyongtam, akár Nemo az óceánokban. Egyik szebb volt, mint a másik. Haladnom kellett volna, így is jóval később léptem be, és már nem tehetnék semmit  sem, maximum a harmadik szinten, de itt...
Hangosan dörrent az ég és gomolygó,  szürke felhők közeledtek vészjóslóan. Ezzel egyetemben, tőlem nem messze fülrepesztő robajjal dőlt össze egy épület. Máris megszaporáztam a lépteimet, mert meghalni egyelőre nem akartam. Majd még egy és még egy összeomlott. Az eső megeredt, egyre sűrűbb cseppekben, én pedig csak vaktában tapogatózhattam, hogy merre is menjek, bár Cobbot még érzékeltem nagyon halványan. Végig futottam az utcák mentén,  hogy nyerjek egy kis időt magamnak. Idő... A legfontosabb kérdések egyike. Mi is az idő?  Egy olyan mértékegység,  dimenzió,  mely nélkül nem létezne semmi sem. Gondoljunk egy autóra, melyet felgyorsítunk annyira, hogy nem látjuk. A sebességet hagyjuk figyelmen kívül és csak az idővel játszunk.  Kellő mennyiségre lelassítva láthatjuk újra meg azt a járművet... Egy egység,  melyet nem lehet kivonni a képletből, hiszen mindent körbevesz és ural.
Befogtam a fülemet és lábam elé nézve futottam, hogy a földrengéstől ne essek orra, amit a pusztítás okozott.
– Cobb... Cobb – jutottam a város széle felé,  ahol a házak már nem nyúltak az égbe,  de továbbra is egyedi stílust képviseltek. – Várj! – kiabáltam teli torokból, mikor megláttam, hogy egy díszes kilincset nyomott le.
– Ki vagy? – fordult meg azonnal tengelye körül, ahogy közeledtem. – Hogy jutottál ide be? – kerekedett el a szeme és támadó állásba állt fel. Bizalmatlansága érthető volt. Szürke tekintetében az eddigi nyugalom eltűnt, vékony ajkát vonallá préselte. Kissé elázott az esőben,  így haja homlokára tapadt, borostáján cseppek csillogtak, ruháját sötét foltok tarkították. Magas, izmos, szikár alkattal rendelkezett. Pillantásom végigfutott íves nyakán,  széles vállán,  keskeny csípőjén.
– Nem lényeges – fékeztem le tőle nem messze. Az eddig szomorkás arckifejezése átváltott idegesbe. Minden álmodót zavar, ha olyan van az elméjében, akire nem várt,  főképp ha nem is ismer. – Nem őrültél meg. Nem egy kivetülésed vagyok, mielőtt ilyenre gondolsz.
– Mi vagy te?
– Borzasztóan hosszú sztori, amire nincs idő. Saitoért jöttünk mindketten.
– Hogy csináltad? – visszaterelte a témát,  ami nem hagyta nyugodni.
– Mondom, nem most – sétáltam előre kikerülve, hogy akkor magam megyek be elsőnek, de elkapta a csuklómat. Végigmértem a jóképű arcot, beszívtam kellemes illatát,  farkasszemet néztem vele. Ő is megfigyelt, próbálta kitalálni, hogy ki és mi is lehetek.
– Mit keresel itt?  – kérdezte már agresszívebben.
– Cobb, nincs erre időnk! Nem fogunk visszaérni, ha pazarolod az időt! – rántottam ki a kezemet. – Muszáj lesz megbíznod bennem, mert nem sokáig leszek még itt és Saitonak szüksége van rád, különben a gyerekeidet sosem fogod látni – nyomtam le a kilincset. Az utolsó mondat elég hatásosra sikerült,  hogy kizökkenjen és a megnyert pillanatot felhasználtam azonnal.
– Menj előre,  fedezlek, míg tudlak, aztán ne baltázd el, mert nem fogsz felébredni – suttogtam neki halkan, ahogy az előcsarnokba bejutottunk.
– Ha megölsz...
– Nem megöllek – ráztam meg a fejemet, ahogy rálestem. – Bezárlak az elméd börtönébe – mondtam hűvös nyugalommal.
– Ugyan...
– Majd meglátod, ha elbuksz – felvontam az egyik szemöldökömet,  mikor megjelent az első őr. Hogy bizonyítsak, erőt vettem magamon. Testem szét akart szakadni a hirtelen jött nyomástól és Cobb is érezhette az apró változást, ahogy belenyúltam az álomba. Fájt,  szinte már ropogtak a csontjaim. A negyedik szint annyira zárt volt, hogy képtelenség lett volna nagyobb dolgot változtatni. Ha lettek volna projekciók,  azokat már nem tudtam volna megállítani. Kesernyés vas íz töltötte el a számat,  ahogy az erőlködéstől ajkamba haraptam. Az őr térült-fordult egyet és fekete öltönyének színe megváltozott zöldre. Nyögve estem össze ennyitől. Elkopott a rutinom hozzá. 
Cobb karjai elkaptak és tartottak állásban. 
– Előre megyek – felelte határozottan, mikor újra saját lábamra tudtam állni.  Hangja komor volt, nem bízott bennem, de ki akart jutni. Néha a szükség törvényt bont...

***
Hasogatott a hátam a kellemetlen üléstől, ahogy a széknek dőltem. Pislogtam párat,  hogy az álom ne ülje meg a szememet, majd hevesen talpra is álltam.  Idők kérdése volt,  hogy mikor is ébred fel a csipet-csapat. Megigazítottam a légi kísérő egyenruhámat, hogy egy rakoncátlan ránc se tarkítsa. Csak elfordultam, mikor Cobb kinyitotta a szemét.  Botladozva elhagytam a körüket, hogy ne legyek feltűnő.  Biztosan emlékezni fognak rám,  ezzel tisztában voltam.
– Heee – jött egy hang utánam, de nem fordultam meg, hanem továbbra is nyíl egyenesen haladtam.  A függöny mögé beléptem, de addigra – aki követett – már a nyomomban sietett.
– Liza – szóltam az ott lévő barna hajú nőre,  aki elmosolyodott és keskeny orrát felhúzta.  – Két úr még kért pezsgőt – hazudtam. – Addig megnézem Ivant – intettem és a pilóta fülkében el is tűntem. Így az érkező,  aki Cobb volt, csak Lizát tudta zargatni. Ezt megúsztam, bár meglepett, hogy ilyen könnyen lebuktam előtte.
A repülő úton már nem mozdultam ki, mindig volt valami indokom, ami miatt nem kellett mennem.  Cobbék nem beszéltek az esetről,  viszont Saito belső rendszeren keresztül a mobilján faggatózott, hogy történt,  mint történt a dolog. Az incepció sikeres volt,  noha eredményét csak akkor fogjuk látni,  ha a végrendeletet megkapta Mr. Fischer. Cobb elvégezte a dolgát,  így Saito megoldotta, hogy gyermekeihez hazamehessen.
Én nekem is kiadták az utamat egyelőre,  míg újabb munka nem vár, de hát az még odébb van.
És ez lett volna a vége,  többet sose futottam volna össze velük,  de valami megakadt bennem. Hiányoltam az álmokat,  a csapatukat és a velük járó izgalmat, na meg persze Cobb fantáziáját. Én sosem rendelkeztem ilyenekkel, pont emiatt voltam tökéletes álom tolvajnak...

***
Végig suhantam a termen, akár csak egy királynő.  A levegő teli volt a pezsgő és a finom parfümök illatával. A kék ruhám lebegett utánam,  ahogy kecses,  de sietős léptekkel haladtam. A projekciók eddig egy férfira fókuszáltak, de csak csettintettem, mire mindenki szétszéledt. Vannak előnyei a tehetségemnek...
– Ezt... – ingatta a szemben lévő alak a fejét,  ahogy elismerően végig pillantott rajtam. – Csinos...
– Köszönöm – értem mellé a pulthoz és intettem egy fiatal csaposnak, hogy töltsön valamit ki nekem.
– Régen találkoztunk – jegyezte meg, ahogy megigazította csokornyakkendőjét és fekete öltönyének ujját. Fess volt,  mint amikor a repülőn láttam,  de az elegancia még egy kis pluszt adott hozzá.  Szőke haját hátra és oldalra tűrte el, ami kimondottan jól állt neki.
– Valóban?  Találkoztunk volna? – vontam fel a szemöldökömet és Cobbra néztem.
– Igen, ott volt az incepciónál – mondta határozottan. – Ahogy a csuklóján éktelenkedő foltok is mutatják. 
– Ezt nevezem. Nem csak az álmokban kiemelkedő – biccentettem, ahogy kezemet a hátam mögé rejtettem.
– Függőség?  Baleset? – kérdezte azonnal, ahogy megérezte, hogy lényeges témára tapintott.
– Hogy vannak a gyerekek? – vettem fel a támadó szándékot én is.
– Mit szólna egy tánchoz? – nyújtotta a kezét,  mire arcomra enyhe zavar ült ki. Ezt a témát nem vártam. 
– Természetesen. – Megfogtam a kezét és engedtem, hogy a parkettre húzzon.  Keze derekamra simult magabiztosan,  magához húzott.  Vállába kapaszkodtam és ellenkezés nélkül hagytam hadd vezessen, ami kimondottan ment is neki.
– Mi a neve?
– Továbbra sem lényeges – mosolyogtam szélesen rá, ahogy körbeforogtam.
– Pedig érdekelne, ahogy az is, hogy jutott be és hogy csinálja ezt a projekciókkal – suttogta közvetlen közelről, hogy nyakamon égnek állt tőle a szőr.
– Majd máskor mesélem el, ha nem éppen információkat lop – köhintettem egyet, mivel emiatt voltam itt igazán. Meg kellett állítanom, amit egyelőre még nem gondoltam végig. Vacilláltam, hogy megteszem–e vagy sem.
– Tájékozott – vonta össze szemöldökét, de ajkán mégis halovány mosoly játszott. Nem indult meg menekülve, mert lelepleztem. Tovább andalgott velem a színpadon.
– Pechére – ingattam  a fejemet, ahogy kifújtam a levegőt. Eldőlt a mérleg: megállítom. Megtorpantam, ahogy koncentráltam. Az álom rétegezését vettem sorba fejben – hál' isten –, első szintről volt csak szó. A környezet lassan változni kezdett – emberek eltűntek, az épület falai elmosódtak, a csillárok fényei halványultak, a zsivaj hangereje lecsökkent, a színek eltompultak. Sivár, semmilyen, üres kis szobához kezdett hasonlítani az álom.
– EZ mi? – engedett el azonnal megdöbbenve. Idegesen fordult körbe, hiszen az egész álomnak hűlt helye maradt. Eddigi nyugalma szertefoszlott és pánik, kétségbe esés vette át a helyét. – Mi a fene? – hördült egyet. – Miért csináltad? – mordult rám és remegő kezére pillantott. – Mi volt ez? És hogyan? Miként? – ömlöttek belőle a kérdések, de nem válaszoltam egyikre sem, szimplán tisztes távolba léptem tőle.
– Ideje lesz felkelned – mondtam hűvösen, ahogy rápillantottam és időnyerés céljából előbb léptem ki az álomból, mint ő.

***
A tengerpart szélén ültem, nem messze Cobbtól, aki egy barna hajú, kecses alakú nővel beszélgetett. Mal. Ismertem már az álmokból, Cobb álmaiból, mivel nem egyszer építkezett emlékekből. Természetesen nem zavartam be, sőt legtöbbször ki is léptem az ilyen tudatalatti képekből. Semmi közöm nem volt hozzá, az ő élete, az ő magánügye, viszont most mégis maradtam. Végignéztem a turbékoló párost, akiknek arcán felhőtlen boldog mosoly jelent meg. Irigyeltem kissé, hogy megadatott ez nekik. Nekem sosem volt senkim, aki igazán megmaradt volna. Egyetlen egy személy sem, bár munkám nem engedte meg, hogy legyen is valaki...
Talán percek teltek, vagy órák is, mire Cobb szürkés tekintetét rám vetette. Arcából kifutott a szín a felismerés végett, majd lassan elengedte szeretett feleségét és hozzám caplatott.
– Mit keresel itt? – kérdezte követelőzően.
Vállvonást kapott csak válaszul.
– Miért?
– Érdekel – feleltem lezserül. – Nincs jobb dolgom, vagy valami hasonlót képzelj el, attól megnyugszol.
– A valódi oknak jobban örülnék Anonymus – ült le hirtelen, én pedig csak csettintettem, mielőtt még Mal ide szándékozott volna jönni. Már csak ő nem hiányzott nekem.
– Hogy csinálod?
– Mindig ugyanazok a kérdések. Nem unod, Cobb? – fordítottam feléje arcomat.
– Bármennyit kutatok, nem találom a válaszokat. Mintha nem is léteznél. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon biztos ember vagy-e. Mert úgy érzem, hogy csak az agyam generált téged.
– Tényleg így gondolod? – kuncogtam fel. – Akkor is így gondoltad, mikor a repülőn megláttál?
– Hmm... Valóban. Tudtam, hogy te voltál, de nem vagy légi kísérő.
– Bingó, Sherlock, jó úton haladsz. Még száz év és tudni fogod, hogy ki vagyok – gúnyolódtam vele szórakozottan. Szürke napjaimba ez hozott fényt, ilyenkor elevennek éreztem magam. Mikor álmokban bolyonghattam, nem pedig az elborzasztó valóságban.
– Hogy jöttél be a házba akkor?
– Oh, ez már egy jobb kérdés – kuncogtam, mivel valóban be kellett jutnom, hogy az álmában lehessek. – Tolvajkulcs, ereszcsatorna és a gyerekek ablaka. Ennyi az egész. – foglaltam össze. – Nem loptam semmit. Nem ez az első alkalom...
– Megfigyelsz?
– Mondhatjuk így is.
– Mint egy rögeszmés kukkoló...
Elnevettem magamat. Annyi jelzővel illettek már, hogy ez lepergett rólam. – Szerinted?
– Vagy jól játszod a szerepedet, vagy úgy vélem, hogy nem. Más miatt jössz az álmaimba. Miért?
Megakadtam, ahogy majdnem mondtam volna rá a választ. Oly könnyen elcsevegtünk, de még sem akartam semmit sem mondani neki erről.
– Elég volt mára. További szép álmokat! – álltam fel mellőle, majd agyam megadta magát, ahogy eltűntem, kiléptem. Hagytam tovább aludni...

***
A napok alatt arcom beesett, szemem alatt táskák jelentek meg. Hogy miért? "Munka" miatt. Megerőltető volt visszatérni abba a világba, mely függőségemet okozta. Egyre jobban akartam az álmokat, ami egyre több koncentrációval járt. Valljuk be, az idők alatt kiestem a rutinból. Edzeni kellett volna újra hozzá...
Egyre többet és többet láttam Cobbot. Álmaiba gyakran sétáltam bele, nem mintha zavarta volna, sőt néha még örült is.  Noha csak szokásos köreinket szoktuk futni...
Végigsétáltam az utcán és mértem fel a kárt, amit a kocsi okozott. Egy fekete, fényes audi rontott egy opelnek. Mindkettőnek az oldala rongálódott a legjobban, csak míg az egyik kerekein állt, addig a másik a feje tetején. Egyik vezető sem ült már a járművekben érdekes módon... A projekciók körbevették már a baleset helyszínét, a mentők és rendőrök szirénái felharsantak a távolban. De érdektelenül kerültem csak ki, hogy haladjak tovább. Tovább egy személyhez, ki elvitte az egyik sofőrt. De hol a másik? A másik maga az a személy, az a valaki, akinek neve Dom Cobb.
Újabb megbízás, csak tudnám, miért csinálja, hiszen a családja megvan. Vagy nem tudja abbahagyni?
Válasz nélkül lebegett a kérdés a levegőben, miközben Cobb nyomában haladtam. Egy koszos, omladozó épület felé tartottam, melynek ajtaja félig nyitva volt, ablakai be voltak rácsozva, és falai valaha sárgás színűek lehettek, míg az idő megtette hatását. Osonva léptem be, pedig az álom az én javamra volt, most mégis valami rossz érzés keveredett bennem, ahogy haladtam.
– Anonymus? – jött egy hang és tengelyem körül fordultam meg. 
– Cobb – suttogtam halkan, mivel csak ő hívott így.  
– Mit keresel itt? – hunyorgott rám értetlenül.  
– Megint... – sóhajtottam egyet, hogy ugyanazok a kérdések jönnek.  Megvizsgáltam arcát, ahol karcolásoknak kellett volna lennie, majd egész ábrázatát, mintha nem lenne semmi baja sem. Furcsa volt, pedig a baleset...
Közelebb jött,  egészen elém. Figyelt,  mintha most látna életében először csodát.  
– Mi van?  – mordultam egyet, ahogy az értetlenség most az én arcomra ült ki. 
– Azt hittem... – kezdett bele lassan. – Azt hittem, hogy... Hogy sosem foglak látni,  hogy valóban csak az én agyszüleményem vagy. De most... 
– Már mondtam, hogy...
– Itt állsz előttem teljes valódban újra.  A valóságban – érintette meg az arcomat. Meghőköltem a mozdulatra. Oké,  hogy táncoltunk, öleltük már egymást,  de ez most mégis teljesen más volt. Utána esett le csak, hogy mit mondott. Valóság?  Mi van? 
– Dehogy valóság.  Ez csak a te álmod.  
– Hmm – ráncolta a homlokát.  – Nem hiszem.
A megjegyzésre körbenéztem. Valóban valami nem stimmelt. Egy romos házba térem be, emlékeztem a repedezett, kékes márvány padlóra,  de most mégis faburkolaton álltam.  A falak se gusztustalan kosz fehérek voltak, hanem sárgák,  néhol–néhol egy–egy képpel díszítve.
– Mi? – hüledeztem, ahogy megkapaszkodtam kezében,  hogy el ne essek. Ennyire összefolyt volna az álom és a valóság?  Ennyire? Vagy csak megint kezdek megkattanni? Képzelgek? 
Saját elmém becsapott. – Mi a...Nem –ráztam meg enyhén a fejemet. Ez nem velem történhet meg. Ez nem velem!!!
– Jól vagy? – kérdezte,  míg a falnak tolt és a mentén húzott a nappaliba. Cobb nappalijába. 
– A baleset... Az audi és az opel... – kezdtem volna bele, de csak egyre nagyobb pánik hatalmasodott el rajtam. – Nem... – nyögtem és gyomrom apróra zsugorodott. Hirtelen minden eltompult. Az eddigi friss illatok, halk suttogások, erős színek és fények.  Csak Cobbot láttam magam előtt és az ő markáns arcát.  Azt a vékony szájat,  határozott tekintetet, aranybarna hajat... 
– Anonymus... – ültetett a kanapéra és elém állt.  – Ki vagy te? Mi folyik itt? Mit keresel fényes nappal a házamba? 
– Én nem... – kezdtem volna bele, ahogy emlékezni akartam, hogyan is jutottam ki az álomból. Féltem,  hogy csak átver, de ahogy a múltba pillantottam,  erőlködtem emlékezni. Valóban nem álom ez? 
– A talizmán! Forgasd meg! – sürgettem, hogy tegye azt, amit mondtam. – Kérlek!  
Figyeltem,  ahogy a forgó tárgy tengelye körül körmozgást végzett,  majd kibillent egyszer, kétszer,  háromszor és eldőlt.  Letaglózva meredtem magam elé.  Miért?  
Megcsörrent hirtelen egy mobil a terembe, mire megrezzentem. Cobb sietve vette fel. 
– Halo... Mi? Várj!  Épp itt van... Egy pillanat – megnyomott egy gombot, a készülék kihangosítója csendült fel. 
– Emlékszel a nőre,  az álmaidban, akiről beszéltél,  aki ott volt az incepciónál?  Utána néztem,  vagyis hát keresni kezdtem csak valami kapaszkodót. A piacon voltak mende-mondák ilyen esetről.  – folytatta a hang és éreztem,  ahogy Cobb engem figyelt. Lassan leült mellém.  – Mélyebb kutatásba kezdtem és találtam valamit. CIA, S42-es projekt. Az úgy nevezett álom tolvaj képzés.  Olyan alakulatot képeztek ki, akik képesek az álmokba betörni, a projekciókat megállítani és az incepciót elpusztítani.  Mázlink volt, hogy nem tett semmit ellenünk... – halkult el. 
– Álom tolvaj?  – Cobb először a mobilra majd újra rám pillantott. Hallgattam, csak hallgattam.
– Igen. Speciális emberek tudják csak ezt megcsinálni. Mindegyiket egy diliházból szerválták, mert hogy az ő tudatuk képes az ilyen nyomás elviselésére.  Sokan belehaltak, vagy épp visszakerültek az elmegyógyintézetbe, de voltak sikeresek, akik mai napig tevékenykednek. Meg persze a zsenik, akik belezavarodtak és függőség alakult ki. Ilyen Katie Madden is, akit kizártak elvileg, de mai napig körözik. 
Nyeltem egyet. Az eddigi biztonságos világom megint darabokra hullott. Figyelmetlen voltam és lebuktam. Izmaim megfeszültek bambulásomban, bármikor képes lettem volna támadni,  de Cobb csak nézett.  Arcán nem játszott semmilyen kifejezés. 
– Utána kerestem neki is. Nem volt könnyű.  Ezeket az embereket eléggé jól eltűntették, de az biztos,  hogy ő volt az incepciónál. – A hang nem hagyta, mire megragadtam a mobil és úgy a földhöz csaptam, hogy azonnal elnémult. Sóhaj szakadt fel belőlem,  és azonnal felpattantam, a szoba egyik távoli sarkába menekültem. 
– Ne... – felelte Cobb, de én már azt nem hallottam, csak a kiutat kerestem, hogy minél előbb eltűnhessek. – Várj!  Ez igaz? 
– Minden szava – mormogtam idegesen. Úgyis lebuktam. – S42-es projekt harmadik kísérlete,  és az egyik legsikeresebb lehettem volna. 
– Mit akarsz tőlem?  Miért jöttél az én álmaimba? 
Megint csak egy vállvonással reagáltam, nem néztem a szemébe.  
– A... Katie! Mit keresel itt? 
– Hagyj békén!  – ütöttem a falba idegességembe. Ujjaim recsegtek, a fájdalom segített.  Kezemet fülemre helyeztem, csak hogy ne kelljen hallanom a hangját.  Egyre közelebb lépett hozzám,  csökkentve a lehetőséget a menekülésre, míg a sarokba nem szorított. Pánik hatalmasodott el rajtam. Futni kell!  De nem mozdultam. 
Megfogta kezemet lassan, mire hadonászni kezdtem. 
– Engedj el! 
– Katie! – morrant hangja, mire lendületesen oldalba rúgtam.  Megtántorodott, de nem ment arrébb.  
– Katie! 
– Hagyj... 
Elkezdte lefeszíteni a kezemet, mire csuklójára fogtam és kifordítottam. Földre küldtem és fölé magasodtam. 
– Miért?  – követelte a választ.  
– Mert nyugtot leltem. Nem kellett menekülnöm. Élveztem az álmokat, amik nekem nem nagyon adattak meg. Azt hittem,  ha benne vagyok, részese lehetek. Csak hogy sosem voltam az. Idegen vagyok, és idegen leszek. Feladatot teljesítettem. 
– Nem mindegyikben, igazan van?  Melyik elmegyógyintézet? 
– Szt. John. 
– Elengednél? 
– Nem. Meg fogsz ölni. 
– Több órákat töltöttél az álmaiban, melyek nem hazudnak. Tényleg azt hiszed?
Csöndben maradtam,  ahogy gondolkodtam, végül lassan elengedtem és tisztes távolba léptem.  
– Tudom, hogy ki vagy – állt lassan fel velem szembe. – Saito elmondta. 
– Mi? – merevedtem meg. 
– Incepció előtt,  hogy szükséged van segítségre. Azóta figyeltünk. Mikor nem jöttél el, akkor én mentem a te álmaidba. Mind ugyanarról szólt,  mind emlékből épült fel. Egy idő után nem jöttél.  Kellettek a küldetések, amiket megállíthatsz, pedig már csak a gyerekeim mellett akarok lenni. Egy idő után pedig rászoktál. 
– Nem igaz, én irányítottam mindent! 
– Irányítás mániás vagy, ami benne volt a diagnosztikádban, de nem vagy az az őrült, mint régen.  Az álmok segítettek, ezért lettél a függőjük, mert azokban normális életet élhettél – folytatta. Úgy éreztem, mintha a szavakkal teljesen levetkőztetne. Egyre több és több dolog került a felszínre. 
– Hagyd abba! 
– Katie... – rökönyödött meg. – Ne csináld ezt, ne fordulj el. Már három év telt el, és nem hiszel nekem? Hadd segítsek.
Szám lefele görbült,  szemem könnybe lábadt. Végig azt hittem én irányítom őket,  miközben én voltam a bábu.  Három év,  mely összeolvadt, nekem csak pillanatoknak tűntek.
– Én... Én...
– Katie – lépett közelebb, nem mozdultam, így még közelebb.  Elkapta kezemet és megcirógatta bőrömet ujjával. – Jó úton haladtam. Újra az lehettél volna, aki. Csak közben álmaid rabjává tettelek. 
– Rajtam is végrehajtottál incepciót? 
– Hmm nem... Nem fogok egy olyanon, akit...
Lelkem nem nyugodott. Saito valóban mondta, hogy képességeim a béka segge alatt vannak, de hogy ezért rám állította Cobbékat... Felháborítónak tartottam. Vetekedett lelkem elmém szavai ellen. Az egyik úgy érezte,  jól tette, a másik pedig menekült volna vissza a múlt homályába. 
– A csapat tagja lehetnél, ha majd újra összeállunk, ha vagy elég stabil hozzá.  Külön ember vagy az álmokban és a valóságban. Ez a te elmebajod, egy fajta skizofrénia. Rendszerint mindkettő éned teljesen más életet él, ezt próbáltam egyesíteni, ami majdnem sikerült. Az álmokban hideg, rideg katona vagy, ami csak a feladatra koncentrál, míg valóságban egy érző ember. Ezt próbáltam összehozni, hogy... Hogy az álmok birodalmában is szeress, de akkor még csak emlékezni sem vagy hajlandó arra, ami a valóságban történt.  Mostanában pedig megzavarodtál, sokszor leblokkoltál. Néha ilyen, néha olyan voltál,  majd újra üres,  aminek képeztek, aki azt hiszi,  hogy nem tudom a nevét. A nagy baj az inkább,  hogy mindig az álmokat kergetted, nem akartál a valóságban élni – fejezte be szomorúan. Szavaira képek ugrottak be, ambivalens érzelmekkel. Fejem zsongott, szét akart repedni. 
– Nem akartunk tények elé állítani, de Eames javasolta, hogy ideje lenne. Katie, mondj valamit. 
– Dom... – fújtam ki a levegőt,  ahogy elléptem tőle.  – Május 12 ... 
– Mikor azt mondtam: sok idő után, Mal után lett valaki, akit szeretek – válaszolt azonnal rá. – A mi május 12-nk. Amit elfeledtél, minden érzelmedet elpusztítottad, az emlékeket megölted. Felejteni akartál.  Az álombeli éned dominánsabb, ő ural téged. 
– Mi ez az egész? MIÉRT?!  – kaptam fejemhez a kezem. Minden olyan zavaros volt, olyan sok. Most zúdult rám a három év,  melyet tagadtam. Felszínre tört,  ami régen voltam: egy mosolygó lány...
– Az igazság az, hogy... Incepció áldozata lettél.  Nem általam.  A CIA által, ezért tudsz felejteni,  mert az amúgy is őrült elmédben elültették ezt a gondolatot... És arra akarlak kérni,  hogy adj engedélyt, hogy feloldjuk a zárat.  Legalábbis így hiszem, mikor eltűntél és a sok munkám hiábavaló próbálkozássá alakult. Eluralkodott rajtad.
– Mikor?  – görnyedtem meg. Ez nem lehet igaz! Mi folyik itt?  Miért egyáltalán?! De hisz az én álmaimba...Nem! 
– Elkaptak... Nem likvidáltak. Ezt akarták, dolgozz nekik továbbra is, mint egy üres katona, csak elvittünk...Katie... Sajnálom.  
– Miért nem mondtad?! Ha már elvileg... Miért?! – arcomon váltakoztak az érzelmek.  Cobb talán azt várta,  hogy az üres katona maradok, de bennem túltengtek az érzelmek. Ahogy mesélt,  úgy ugrottak be a képek.  Apró könnycsepp csordult ki az arcomon, mire mellettem termett és megölelt. Szorosan magához.  Aromás, fűszeres illata eltöltött, emlékeztetett.
–Ha engeded, segítek,  ahogy tudok, de kell a te szavad. Nekem szükségem van még rád, akár álmainkban, akár a valóságban. Arra az emberre, aki oly szerfelett mosolygott,  aki követett,  hogy nyugtot leljen, aki mellett újra boldog voltam. Az én Katie–m.
– Vedd ki a fejemből. Vedd ki! – mordultam egyet fel,  szinte éreztem,  ahogy ellenállok a gondolatnak, az incepciónak, mely a fejemben van. Ott gyökerezett agyamba, megfojtva az érzéseim. Hangom hol süllyedt,  hol emelkedett. Az a katona, az akinek a CIA akart, megjelent. El akart hatalmasodni, meg akart ölni,  csak hogy a gondolatfát ne pusztítsuk el. 

***
Cobb halvány csókot nyomott a homlokomra. Bágyadt mosollyal néztem rá,  ahogy a többiek is körbevettek minket.  Az altató hatni kezdett lassan, eljött az idő... Ugyan rengeteg volt a felkészülés, mégsem tudta senki, hogy mi várhat rájuk a fejemben. 
– Én megyek elsőnek – mondta Cobb, mikor már elnyomott az álom.  
– Szerinted van esély?  3 incepciót kell feloldanunk egy negyedikkel és ő nem egy szokványos eset – pillantott Arthur  Cobbra. 
– Nem tudom,  de  egyszer már hibáztam, újra nem akarok. A CIA tönkretette, megőrjítette, kiképezte, majd hűséges katonát akartak belőle,  észre sem véve,  hogy egy életre vágyó nőt tiportak a porba a függőséggel... 
– De évekig uralta az a másik. Csak veled bontogatta a szárnyait...
– Menjünk inkább!  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése