Novella: Why did you allow me to live?

Hellobello!
Nyah, amíg volt egy kis időm, addig megírtam egy novellát, ami a Star Trek világában fog játszóni. Igazság szerint ez az új trilógia 2. és 3. részének crossovere... Mostanában kissé rákaptam a filmekre, így aztán ez jött ki belőle...
Azt hiszem ez nem az a szokványos novella típusom, amikor lecsapom a dolgokat, ez most valami... más talán, de mondjátok meg ti!
Remélem tetszeni fog!

Why did you allow me to live?
Besorolás:
  • Fanfiction/AU/crossover
  • sci-fi
  • 16+
  • nyugodtabb, mint amiket szoktam írni
  • talán még romantikus...
Jó olvasást! :)


Végigvonult nyakán a  férfi keze. Fehér, meleg bőrével örömmel ismerkedett, hogy minél több pillanatot szerezzen meg magának ezzel is. Minél többet, minél emlékezetesebbet, hiszen az idő sosem állt meg, mindig csak zakatolt tovább, akár egy vonat, alig hagyva pillanatot az utasoknak...

Nesztelen léptekkel szlalomozott a fehér kapszulák között, melyek hosszú sorokban feküdtek egymás mellett, előtt, mögött. Emberszabású, lecsiszolt dobozok, melyekre nem talált választ az érkező, hogy mit keresnek a raktár részleg egyik elhagyatott sarkában lévő teremben. Ennyire veszélyesek? Vagy szimplán csak megfeledkeztek róluk az emberek?
Botját húzta a padlón és igyekezett minél csöndesebben lépkedni a fehér bőrű nő, akinek arcán éles, fekete tetoválások futottak végig fehér, összefogott haja mentén is. Vörös egyenruhát viselt, melyek a kadétokat jellemezte. Igazság szerint, nem állt jól neki, és nem is szerette, egyszerűen túlságosan kirikított tőle a tömegben, ha nem a megjelenésével, a személyiségével biztosan, főképp, ha a hangos zenét dübörögtette. De most még legkisebb zajt sem akarta csapni, nehogy felébressze az alvó arcokat. Sorra nézegette őket, míg végül egy random illetőnél megállt, akinek markáns arca megfogta. Enyhe jégvirágok alakultak ki az üvegre, biztos a gyors hibernálás alatt, mikor a meleg lehelet az üvegre fagyott, így a férfi sötét hajában is jégszilánkok darabkái csillantak meg a félhomályban. Az arc végtelen nyugalmat, békét árasztott, mely Jaylaht eltöltött egyfajta boldogsággal. Nosztalgiázni kezdett, mikor még nem Krall bolygóján töltötte a napjait, hanem sokkalta előbb. Régi, fásult, foszladozó emlékképek a családjáról, a hajó legénységérő és az együtt töltött percekről: bulik, játékok, séták, tanulás, és minden. Olyan régi, olyan hihetetlen, de mégis hozzátartozott. Ez volt valaha, azóta megváltozott. Krall, USS Franklin, Kirk és csapat, majd az Akadémia is csiszolgatta, akár egy gyémántot.
Lassan leguggolt mellé, ahogy a kapszulát megvizsgálta, megnézegette, hogy talál-e rajta akármit, egy gombot, vagy mélyedést, de semmi sem akadt keze ügyébe. A doboz felszínét semmi sem díszítette – teljesen sima, egyenletes, fémláda volt. Így csak rákönyökölve nézte a férfit és próbálta elképzelni, hogyan is került a dobozba, de akármilyen élénk fantáziával volt megáldva, az igazság messze állt az ő repkedő gondolataitól.

Keskeny derekánál fogva húzta magához, egészen szorosan, hogy csak a levegővételnyi rés maradhasson meg közöttük. Nem értette saját indíttatását, de egyik fél sem panaszkodott. Lenézett a nála nem sokkal alacsonyabb nőre, bele a sárga, élénken izzó szempárba, mire egy apró mosolyt engedhetett meg magának. Miért nyűgözi le? Mit lát benne, amiért több, mint bárki más? Kilökte a kezéből a botot, nehogy már zavarja őket, mielőtt még partnere valami ravasz kis ötlethez nem nyúlna vele. Hangos koppanással zavarta meg kettejük csöndjét, de egyik sem foglalkozott vele. A bot lassan elgurult tőlük, mintha ő is csak egymásra hagyná a kettőt. 

A támadás hirtelen érte, pedig még az előbb alig tudott felállni a férfi, most pedig már lendületesen ugrott egyet az irányába, hogy a kellő távolságról pontos és erős ütést mérjen ellenfelére. Épphogy arrébb szökkent döbbenetében, de máris kész volt a harcra. Volt ideje kitanulni a közelharcot és egy férfi nem lesz ellene ellenfél... Először egyszerűvel kezdte: ökölbe szorított kezekkel, támadó állásba pördült a szálkás alkat felé és már verte is volna be az ütést, de Khan megállította. Enyhén vicsorra húzta az ajkait, hogy most ő maradt megint fölül, a nő sehol sincs ellene, de Jaylah nem maradt rest – újra, újra, újra és újra lecsapott, de végül megint csak hátraszorult. Védekezni maradt ideje, ahogy Khan újabb technikákkal bűvölte el. Jól irányzott, erővel teli támadásokkal válaszolt, ahogy minél gyorsabb igyekezett lenni. Jaylah bármennyire is jól harcolt, most egy kicsit alul kezdett maradni, ahogy egyre csak hátrált és a fal nem volt messze, már pedig kínos lenne, ha beszorulna kettejük közé, mert akkor már nincs menekvés. Végül botját vette elő és máris több holoképet vetített ki magáról, amik körbevették a férfit. Enyhe vigyor jelent meg arcán, ahogy a zavarodott Khant kihasználta és ütni-verni kezdte, ahol érte, persze ezzel lebuktatva az igazi valóját, míg végül szabadulva eltántorgott tőle. Lassan, nesztelenül igyekezett keringeni körülötte körbe-körbe, akár a vadász a prédájával. Becserkészi, megfélemlíti, végül pedig megtámadja, megöli.
A férfi kapkodta ide-oda a fejét, míg végül köhintett egyet. A mozdulata lendületes és pontos volt.
– A lenyomataid nem hagynak hangot, de te igen, ugyebár? – vigyorodott el és megtalálva a nőt, azonnal harcba fogott. Jaylah épphogy kifordult a halálos csapások ellen, már pedig a férfi nem kímélte, sőt egyre agresszívebben támadott. Végül egy végzetes gáncsolásban elvesztette egyensúlyát és a hideg padlóra zuhant, beverve tarkóját, így egy pillanatra elsötétült a világ. Pislognia kellett, hogy szeme fókuszálni tudjon és láthasson bármit is, most a fölé tornyosuló Khant, aki lehajolt és hajánál megmarkolva emelte meg fejét. Sziszegve mozgott, ahogy a férfi kérte, bár mintha a fejbőrét akarta volna letépni...
– Ismersz egy Spock nevű vulkánit? – suttogta halkan. – Látom igen – mosolyodott el, ahogy a nő arcára kiülő kifejezéseket vizsgálta. Jaylah nem direkt, de akarva–akaratlanul is lerítt arcáról, hogy ismeri a nevet, ismeri az illetőt.
– Nem! – kiáltotta, mire újra visszaesett a földre. Megtámaszkodva, megkapaszkodva igyekezett felállni, de a férfi nem hagyta. Erőfölényben volt, amit ki is használt, bármennyire is  erőlködött a nő. – Fogalmam sincs, kiről beszélsz!
– Oh, dehogynem – hajolt le újra hozzá, pofátlanul közelről mosolyogva. – A szemed mindent elárul.
Enyhe morgásként válaszolt és azon volt, hogy feláll, megint szembe vele, de a csapás gyorsabb volt, azonnal elsötétült előtte a világ és eszméletlenül feküdt el a talajon. Khan egy ideig még nézte az arcot, melyről most sütött a béke – nem pedig a harag –, a szemek mindent elzártak. Lassan alányúlt, karjai közé kapta és egészen a falig vitte.
– Köszönöm – duruzsolta halkan. – Ugyan nem tudom, miért hagytál felébredni, de segítettél – rakta le, mellé pedig a botot, majd már tova is suhant, hogy intézze a dolgát, és a többi kapszulát, a családját.
– Khan – hallotta meg a saját nevét közelről, de nem hagyott időt neki, hogy beszélni kezdjen. 

Lehajolt, végig cirógatta a csábító ajkakat, majd le is tapasztotta sajátjával. Nem érzett ilyet, hiszen csak létrehozták... Nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért tette, de jó érzéssel töltötte el, hogy végre valakinek nem a képessége, ereje, esze kell, hanem az egész lénye... Mintha csak visszarepült volna abba az időbe, mikor még együtt volt a családjával, együtt szelték az űrt új dolgok után... Beengedést kért nyelvével, amit meg is kapott és tovább, tovább, tovább ízlelte a hívogató női szájat.

A lifthez rohant, száguldott végig a folyosón, hogy megállítsa a férfit, aki már megnyomta a gombot. Nem! Még el tudja érni! Farkasszemet néztek, ahogy egyre szűkült közöttük a távolság, már csak méterek voltak, mikor az ajtó becsukódott és elnyelte szeme elől a férfit. Becsúszva fékezett le, épp hogy nem ment neki az összecsukott fém falnak. 
– Fenébe!  – sziszegte és azonnal a kis képernyőre pillantott,  ahol a kék pont mozgott, még a férfin volt a nyomkövető, ami jó pontnak számított.  Türelmetlenül várta ki az időt,  míg a lift visszajött, szinte örökké is tartott. Elnyomott több sóhajt is, ahogy agya azon zakatolt, hogyan is kapja el. Igaz, szólt már a vezetőségnek, hogy véletlenül elengedte,  így az egész központ riasztva volt, de most egyelőre még mindenki kerete Khant. Nem szabad, hogy géphez jusson, mert akkor Spock nyomába fog loholni, míg meg nem találja... Feszülten trappolt a kabinban, míg leért és alig, hogy nyílt az ajtó,  már ugrott is ki belőle,  mintha csak tűzzel kergetnék. Végig száguldott a termen,  folyosókon, alagutakon, átjárókon, míg be tudta előzni,  ugyanis Khan sem volt rest, az is tépett tovább.  
Már látta a barna hajat és a futó alakot a távolban,  mikor aztán a kereszteződésben elé ért, éppen nem ütközve neki. A férfi is lefékezett, meglepte, de a nő kezében lévő tárgyra pillantva azonnal meg is értette, amit egy hetyke mozdulattal ki is csapott. 
– Ennyi? – taszított rajta egyet, de az alak semmivé foszlott mielőtt még hozzáért volna, ekkor tört ki Jaylah oldalról, neki esve a férfinek. Ezzel földre is küldte,  amit kihasznált. Mellkasára ült és elkezdte püfölni, ahogy érte.  Kezdett felocsúdni ugyan Khan, de végül inkább valami okból hagyta, nem emelte kezeit védekezésre. 
Meggörnyedt a nő,  ahogy abbahagyta, kissé zihált, és pár tincs kibomlott a copfból, így arcába hullott. – Miért? Miért csinálod ezt? 
– Miért ébresztettél fel? – kontrázott rá a másik halkan. 
– Nem tudtam, mi vagy... 
– És most? Tisztában vagy vele pontosan? – nézett fel rá élénk tekintettel, majd már lökte is le magáról és a fehér nyakánál fogva skatulyázta be. Érezte ujja alatt bőre melegét,  lüktető ereket, melyekben folydogált az éltető vér.  Életfunkciók sokasága vonult végig csak keze alatt, amit egy erős mozdulattal megszüntethetett volna, helyette csak farkasszemet nézett vele. 
– Nem ember vagy... – krákogta. – Téged csináltak ilyenné egy rakat többivel együtt... 
– Jó helyen keresel – gúnyolódott vele. 
– Nem... Nem ismered az alapvető dolgokat, nem ismered, ami az élethez tartozik, csak az utazás,  csak a legénység,  csak harc... – vájta bele körmét a férfi szorongató kezébe,  hogy lefejtse azt. 
– Ugyan – nevette ki Khan, de düh gyulladt szemében.  – Nem ismersz, és ne merj így beszélni róluk. 
– Egy géniusz vagy, egy szuperkatona, tökéletes az érzelmek kijátszására, miközben... – erőlködött nekifeszülve, de Khan jóval erősebb.  
– Tévedsz... 
– Akkor bizonyíts! – vicsorgott és kezdett arcába szökni a vér,  ahogy a fulladozás kialakult. 
– Nem... – rázta meg a fejét.  – Borzalmas trükk amúgy. Miért ébresztettél fel? 
De addigra már csak Jaylah harákolt. A nyomás ráereszkedett, szíve dübörgött,  ahogy ellenkezett és próbált kitartani, de a levegő vészesen kevésnek tűnt.  
– S... Se... – kezdett bele, de egyszerűen képtelen volt folytatni. 
Khan nézte, az aurájába hajolt és szánalom csillant szemébe, amiben visszatükröződött a nő arca. 
Végül elkapta a kezét.  Jaylah teste azonnal reagált,  mély levegőt szívott be megkönnyebbülten, ahogy elterült a padlón.  Egy pillanatra mozdulni sem bírt, csak hogy végre kapott levegőt. Levegőt! 
– Semmiért... – köhögte haloványan, ahogy szervezete lassan helyreállt, noha most hihetetlen fáradtság vette körbe.  Mire Khan meghökkenve fordította vissza a fejét.  Először,  hogy jól hallotta-e, másodszor,  igazat is mond-e a nő,  de most valahogy úgy tűnt,  ahogy éledezett a kábulatból. Felszisszent, hiszen nem akarta elhinni, egész létezése ezért volt, mert felhasználták, nem mintha ő másokat nem, de csak békét akart családjának...

Fehér bőrét cirógatta, hallgatta a lágy sóhajokat, miközben végig vonult az íves nyakon, egészen kulcscsontjáig, ahol kedves puszikkal ostromolta. Egész teste felizzott, ahogy a bársonyos női hangocska ingerelte, pedig nem összefüggő beszédet  hallgatott. Olyan ösztönök bukkantak elő, mik régóta nem,  melyeket eddig nem nagyon ismert, mint érzelmeket,  persze a tudás róluk ott szunnyadt elméjében, de teljesen más volt tudni, mint tapasztalni. Régen is volt, más is volt. 
Felkapta könnyedén, akár egy párnát, és a falhoz szorította, csak egy szisszenés zökkentette ki az erős,  sebes mozdulatokból, mire enyhe grimasszal és újabb csókokkal reagált,  feledve a valóságot, feledve mindent.

Besétált a terembe, ahol senki sem volt az őröket leszámítva, hiszen nem hagyhatják figyelmen kívül Khant, különben még a végén újra nyúlcipőt húzna. Körbepillantott, majd szembe az speciális,  üvegfalú dobozra, ahol benn állt a férfi két kezét háta mögött összekulcsolva, mogorva arckifejezéssel. Szeme se rebbent, mikor belépett a kadét, aki miatt fogságba került.  Ugyan Jaylah ébresztette is fel, de utána már szólt a vezetőségnek. Egyrészt,  hogy hibája miatt jó pontot szerezzen. Másrészt,  a dühöngő fegyvert nem tudta volna egyedül megállítani. Nehezen vallotta be, de Khan egy kicsivel jobb harcos volt, mint ő.  Harmadszor pedig ha Spock után ment volna... Vagy ki tudja hova a kapszulákkal... Belegondolni sem akart, hogy egy csoport szuperkatona mire lenne képes.  Szükséges lépés volt... De most mégis Khanhoz jött el. 
Lassan a térelválasztó falig sétált, egészen közel.  
– Vissza akarnak fagyasztani. 
– Oh, jól tudom – csattant a férfi hangja megvetően.
– Kértem neked időt még – jegyezte meg mellékesen. Khan szemöldöke az egekbe szaladt, ajka elnyílt, de hang nem tört ki rajta. Csak tátogott valamit döbbenetében. – Nincs mit – vont vállat a lány, és már fordult is volna ki a teremből, hiszen többet nem nagyon tudott neki mondani. 
– Várj! ... – lépett a falhoz a férfi. – Miért?
– Örülj neki és töltsd úgy, ahogy akarod – kerülte ki. 
– Akkor maradj! – dörrent a hangja és Jaylah megállt az ajtóban visszatekintve. – Úgy... Khm – köhintett egyet a felindulásra. – Úgy sincs itt senki és... Köszönöm – bökte ki lassan, nem mintha annyira örült volna a dolgoknak, de az idő mindig jót jelentett a számára. 
– Mindenki érdemel életet. Tudom, milyen mikor telik az idő és nem tudja az ember jól felhasználni, ugyan egy pár évet eltapostál már – dőlt neki az ajtófélfának és kadétruháját kezdte el húzogatni. 
– Logikátlan egy nőszemély vagy – nevetett fel. – Kiengedsz, elkapatsz, majd adsz időt... Nem vagyok játékszer!
– Nekem aztán nem. Azt sem tudom igazán ki vagy...
– Ezt már tisztáztuk...
– Tisztáztuk? Szuperkatona, létrehozott, egy tucat többivel, aki csak azokat védi, és? Ez a jellemed? – lépdelt vissza. – Kötve hiszem – támaszkodott neki az üvegnek, így olyannak tűnt, mintha csak centik lettek volna közöttük, érezhette volna akár a leheletét is, ha nincs ott az üveg. – Nem öltél meg, mikor lehetőséged adódott, így inkább egyenlítek, ne kelljen adósnak maradnom. 
– Che – szisszent fel. Nevetségesen naiv, egyszerű gondolatok voltak, amik igazán meglepték Khant. – Menyi időm?
– Egy hét, ha minden igaz, de ez már nem rajtam múlik, hanem a vezetőségen és a te viselkedéseden – lökte is el magát az üvegtől. – A viszontlátásra!
– Várj! – harapta be ajkát a férfi, ahogy hajába is túrt idegességében. 

Ölelte, szorította, meztelen vállába harapott, ahogy tartotta. Mélyen szippantotta be a bódító illatát, melyet árasztott. Halk sóhaj tört elő belőle, ahogy szinte eszét vesztve hajtotta tovább magát, kiélvezve a gyönyört, forróságot, az érzelmi skála legmagasabb fokait, melyhez képes volt egy személy elvezetni... Bújt, tapadt hozzá, hogy minél több centijük legyen közös, míg a pillanat szét nem robbant és átsuhant rajtuk az extázis öröme. Csak egy pillanat, mégis sokat jelentő, örökre megmaradó.
Jaylah!

Nesztelen léptekkel szlalomozott a fehér kapszulák között, melyek hosszú sorokban feküdtek egymás mellett, előtt, mögött... Emberszabású, lecsiszolt dobozok, melyek mindegyikében feküdt egy alak. Botját húzta a padlón és igyekezett minél csöndesebben lépkedni a fehér bőrű nő, most még legkisebb zajt sem akarta csapni, nehogy felébressze az alvó arcokat. Sorra nézegette őket, míg végül megállt az egyiknél, egy ismerős arcnál, egy ismerős békés, nyugodt férfinál. 
Lassan leguggolt mellé, így rákönyökölve nézte a férfit és próbálta elképzelni, hogy vajon újra fognak-e még találkozni. Valaha, valamikor, valahol... Khan!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése