Seven Deadly Sins - 2. Rész: Wrath

Hellobello!
Sajnos, nem nagyon van időm írni, most, hogy elkezdődött az iskola és nekem egyben ez az utolsó évem is, de amint lehet, szeretném hozni a folytatásokat, új fanfictionokat és már saját novellákat is, ahogy elgondolkodtam kritikán is, de persze ez idő és idő, ami nekem most nagyon szűkében van, hiszen ez az év nekem nagyon számít, ezen kívül szalagavatóra, meg minden másra is kell készülnöm. Mondjuk ezt nem panaszként mondom, csk "ismertetném" a helyzetet, hogy emiatt nem tudok gyakran részeket hozni...
De most itt lenne a Seven Deadly Sins következő része, mely LOKI és Sin (OOC) kapcsolatát építi fel: egy újabb állomás. 
Remélem tetszik! Véleményeket örömmel várok 

Seven Deadly Sins: Wrath
Besorolás:
  • Fanfiction/Au
  • 16+
  • akció
  • dráma

Jó olvasást! :)
Apró villanás,  csillogás, majd hatalmas fényözön. Az egész termet elöntötte a retinaégető világosság, mely egy apró kis kőből jött.  Ez a kavics – ha lehet így mondani, de mérete miatt lehet – alig volt nagyobb egy gyermek öklénél, viszont annál érdekesebb volt. Selymes,  kék, élénk fényben világított a körbevevő masszában, miközben apró villámlások, szikrák vették körben, mintha csak reagálna az őt ért támadások ellen... Ami majdnem így is történt. 
– Gyerünk már! Gyerünk már! – rikoltotta egy magas hang a háttérben, amihez egy női test tartozott. Vörös hajkorona, melyet kontyba fogott fel. Ing, rövid szoknya és fehér köpeny. Egyaránt volt utcasarki és orvosi benyomású az összhatás, ami mindig is jellemezte a vöröskét. Nagyon is szerette kihasználni ezt a kettősségét, hogy könnyen bújt bele bármilyen szerepbe, hogy mellette megmaradjon a csábító, hívogató nő, aki egy forró éjszakának kimondottan tudott örülni. 
De most egy rágót rágva nézte idegesen a gépet, hogy végre, oly sok nap eltelte után, csak sikerül az, amit akart. Mindennap ezt remélte, de eddig befuccsolt, most mégis látott benne valami lehetőséget, hátha... Akkor is leszívja a kő energiáját, ha az apjának sikerült a világháborúk idején, akkor most neki is menni fog, noha nem rendelkezett egy Zolával, aki géniuszként megoldotta volna a problémát, ámbár rengeteg tudósa volt, de valahogy egyik sem volt ilyenre specializálódva, így inkább maga látott neki. Apja nevelte olyanra, hogy értelmes, okos, meglátó típus legyen, talán emiatt is tart a Hydra ott, ahol, mióta az apja eltűnt, hála Steve Rogersnek. Hogy ennek a ténynek örült vajon? Oh, igen! Mindig is rühellte Johannt, aki csak egy kísérleti alanyt látott benne. Mindig igyekezett megfelelni neki, de soha sem volt képes. Johann a legapróbb hibát is megtalálta és alig várta, hogy megbüntesse miatta... Nem volt könnyű gyermekkora, ha lehet azt mondani pár napra, amit akkor töltött, hiszen egy év alatt teljesen felnőtté cserepedett, hála mindenféle vegyszernek, szérumnak, mely még most is élteti a szervezetét. Na meg persze Skadi, a kalapácsa… De az megint más, az csak erőt adott neki, nem pedig életet, képességet és olyan női testet, mellyel mindenkit képes levarázsolni a lábáról, bár ezt meg kitanulta. Meg hát a bőrimplantátumnak is sokat köszönhet, nem kell vörös, csontos arcát mutogatnia a világnak, ezzel is feledi, hogy ő valójában Johann Schmidt lánya… Annak ellenére előnyei is voltak a dolognak, de sokkal, de sokkal kevesebb, mint hátránya.
Nehezen nyelt egyet a hirtelen rátörő emlékekre. Utált emlékezni, minél előbb a háta mögött akarta tudni azt a Sint, aki olyan védtelenül itta apja minden szavát. Nem, azóta megváltozott. Azóta hozzászokott, hogy mindent magának kell elintéznie, és meg is tette, hogy a Hydra uralma töretlen maradhasson. Ő már a Hydra vezetője, az ő kezében van a szervezet, mindenki azt teszi, amit mond és akkor majd övék lesz a világ. Egyszerű, de mégis hosszas folyamat volt, melyet jó pár éve már vitt. Beilleszkedett, akár egy féreg és úgy kezdte megtörni az ellenfeleit. A Bosszúállók még semmit sem sejtettek, de a Hydra addigra már mindenhol ott volt.


" Ha levágnak egy fejet, akkor kettő nő a helyére. Hail, Hydra!"

Újra a kőre pillantott, mely még mindig ellenállt. Némán, csendben várakozott, hogy végre megtörténjen az áttörés, úgy érezte, hogy most fog eljönni a pillanat, így is nehezen szerezte meg a követ, akkor most már legyen sikere, nem?
Megremegett a szoba, a levegő vibrálni kezdett és hirtelen a hőmérséklet hatalmasat ugrott felfelé. Fullasztó, nyomasztó meleg támadt, melytől az ember fuldoklott már akár, de Sin homlokán csak izzadtság cseppek gyöngyöztek. A halál nála nem volt variáció lehetőség, noha nagyon is vágyott már rá, hiszen annyi évet, évtizedet megélt már... De csak kitágult szemmel leste a követ a beállt feszültségben, melyet szinte tapintani lehetett.
Majd végül minden egy pillanat volt. Felszikrázott, felfénylett, elektromos mezőt generált és robbant be. A nőnek nagyon minimális ideje volt felfogni bármit is, de addigra a lökés felkapta és a falhoz hajította. Nyekkenve, köhögve ért padlót.
– Oh, anyám!  – pislogott erősen,  hogy a porfelhőben lásson,  de nem is kellett oldalra fordulnia, már látta a kő kékes ragyogását. Lassan felült, kitapogatta fájó pontjait, ahol a ruha is felszakadt. Ennyit a nyerő megjelenésről, most biztosan úgy néz ki, mint akit egy rossz, koszos, akció filmből rántottak elő.  
Reccsenés hallatszott, ahogy ujjai között kettéroppantotta a tollat, annyira ideges volt. 
– Rajtam nem fogsz ki – mormogta magában,  ahogy kihúzta magát,  leporolta a ruháját és elegánsan elhagyta a szobát,  hogy más módon értse meg a kő működését. 
Hogy honnan is volt a Tesseract amúgy?  Ez egy bonyolult,  hosszú sztori,  melynek a központi alakja nem más volt, mint Loki. Ő tőle szerezte meg, mikor újra lehozta Midgardra. Aljas, pofátlan csellel, de hát Sin mindenkihez így állt.  Attól mert egy édes,  szenvedélyes éjszaka... Vagyis kettő... Illetve több volt közöttük,  attól még kihasználta terveihez. Most mégis meg kellett keresnie az istent, aki ki tudja, hol a jó fenébe lehet a világok között, mivel, hogy Thor óta elkezdett hinni a mitológiában. Főképp,  hogy bosszút akart állni Rogersen és a Bosszúállókon
 Egyrészt apja miatt,  mégis csak ennyit érdemelt a becsülete,  másrészt viszont a  csoport nagyon is útjában álltak, hogy a Hydrát kiterjessze az egész világra.  Túl sokan pártolják, szeretik őket,  és egy diktatúrához szüksége van még több szövetségesre, erőforráshoz, emberhez...

***
Sinnek megvoltak a módszerei, hogy akár egy istent is előcsalogasson. Ehhez szüksége volt egy nagy robbantáshoz, pár repülőgéphez és egy speciális ruhához, mint Tony Starké. Igaz, nem olyan tökéletes, de arra bőven elég,  hogy jelet hagyjon benne a búzatáblák egyikén, főképp, ha az a Tessaractot mutatja. A zűrzavar pont elég volt, hogy világ szinten káoszt okozzon. És sajnos a Hydra újra a képbe került,  de ezt a kockázatot képes volt vállalni, hiszen ha a kővel végre sikerre jut, akkor nincs, ami az útjába álljon.  
– Miért van az,  hogy ha lejövök, akkor mindig egymásba botlunk? – jött egy hang a lépcsők mögül,  mivel hogy Sin egy elhagyatott romot választott meg helyszínül, ne hogy már figyelni tudja valaki is őket saját emberein kívül.  
Lassan a szikár alakhoz fordult, ki komor, zöld tekintettel leste és ajkán egy gúnyor játszott.  Most asgardi díszruhában lehetett látni.  Arany-zöld-fekete színek tengerében, noha a szarvasos sisak most lemaradt. Nagyon siethetett, ha így volt képes megjelenni. De Sint most is elkapta az a bódító köd,  mely vonzotta Lokihoz. Sose fogja megérteni, hogy mitől és mi is az, de ott lebegett körülöttük.  
Loki ennyire most nem érezte a vonzalmat, noha a nő továbbra is csábító volt a számára,  de ott lappangott fejében a gondolat, hogy pont ez a vöröske lopta meg. Egyik pillanatban még enyelegtek, majd a másikban arra ébredt, hogy a nő sehol a kővel együtt. Aljas, pofátlan, gyerekes tett, de mégis sikeres… Azonnal elfogta a harag és arca kimerevedett. Pont annak a nőnek a hívására jött le, de szüksége van neki is a kőre, vissza kell szereznie!
– Nem is tudom – tette össze a kezét Sin, miközben lassan előre lépdelt.  – Lehet a Sors. 
– Biztosan... Egy isten pont ebben fog hinni – grimaszolt a másik, miközben azon agyalt, hogyan is folyjon le a beszélgetés úgy,  hogy az a számára jövedelmező legyen. – Múltkor valamit elloptál. Csak nem visszaadni készülsz? 
– Nem, nem. Fájhat a lelkednek, de nem – kuncogta Sin, noha nem volt olyan nagy kedve jó pofizni. 
– Úgy sem tudsz vele mit kezdeni, igazam van? 
– Khm... – csikordult meg a nő foga, ahogy állkapcsa megfeszült.  Eszébe sem jutott, hogy ilyen könnyen leolvasható az arcáról a probléma. – Nos...
Loki már szinte markában fogta a győzelmet,  csak a Tesseractért kell zavarba hoznia Sint, s onnantól nyert ügye van. Legalábbis így gondolta, ahogy a nyelvét leharapott, szótlan nőre pillantott.  Mai napig sem tudta, hogy mire kellene az Sinnek, ahogy azt sem, hogy a Hydra tagja, sőt egyenesen a mostani vezetője. 
– Honnan is tudnál ilyeneket... Na, add vissza! – nyújtotta a kezét higgadtan, hogy minél előbb letudja a beszélgetést, mert még van fenn ügye, amit jobb nem elnapolni. 
– Oh, Loki – lépett előrébb a vörös.  – Az igazság,  hogy... – duruzsolta kedvesen. – Nincs nálam most. – Édes,  csilingelő hanggal suttogta a fülébe,  mire alig bírta visszafogni magát,  és felnevetett. 
– Sin – kapta el hirtelen az erős kéz,  figyelmeztetve, hogy inkább ne játsszon a tűzzel,  vagy megégeti magát.  – Nem kérdezem többet,  hol van? – nézett a hasonlóan zöld tekintetbe, ahol meglepő módon rengeteg érzést érzett: csalódottság,  harag, kegyetlenség,  szórakozottság és valami hideg merevséget, amitől a nő sokkal idősebbnek nézett ki, mint amennyi. Sose kérdezte,  hogy ki ő,  hogy mi a története, de Sin nagyon óvatosan mesélt.  Sose mondott többet,  mint amennyi elég volt... Mégis Loki ahogy így a szemébe nézett,  mintha most fejtette volna meg a bonyolult, passzív személyiséget. Nem egy egyszerű nő volt, sokkal összetettebb, mint hitte.
– Mert mit csinálsz? – gesztikulálta erősen, ahogy rántott egyet a karján. – Megpróbálsz megölni? – fordult vele szembe és széttárta karjait, hogy egész teste fedetlen legyen. – Akkor most tedd meg, nehogy habozz – mosolygott sejtelmesen és eszelős fény csillant meg a szemében, mire a férfi ingatni kezdte a fejét. Túl egyszerű lett volna. Hiszen a pillanat itt volt, és ha megöli? Csak egy szép, vérző, enyésző holttest marad utána, a kő pedig sehol sem.
– He he... – mosolyodott el kényszeredetten, majd Sinre nézett és megragadta az állát. – Hidd el, bármivel próbálkozol is, megtehetném, de nálad a kő... – magasodott felé, hogy tiszteletet csikarjon ki. Hirtelen izgatni kezdte gondolatait, hogy Sinthea kicsoda is, miért ilyen magabiztos, miért nem tudja megtörni, miért érzi úgy, hogy nem ellenfél és egy oldalon állnak, hogy sokkal több, mint aminek mutatja magát.
– Nos... Amiért találkozni akartam, az az, hogy elmond, hogyan... Khm "idomíthatnám" meg.
Loki oldalra döntötte a fejét hitetlenkedve, ahogy még mindig vigyorgott. Eljött az ő ideje, hogy kezébe vegye végleg a dolgokat.
– Csak nem? Nem jöttél rá? – vonta fel a szemöldökét. – Tudod, hogy mi az ára – engedte el, noha előtte még gyorsan megcirógatta az arcát. Megengedheti magának, ha már ennyi közös pont után is még nem ugrottak igazán egymás torkának.
– Csak nehogy elbízd magadat... – forgatott szemet a nő. Értett a helyzethez, sejtette, mikor is kell meghunyászkodnia, hogy a saját céljait elérje. Amit akart, meg is szerzett. 
– Kő nélkül nem fog menni. Látni akarom! – váltott Loki komoly stílusba.
– Hmm... – húzta fel az orrát Sin, majd egy megejtett mosoly után belekarolt. – Egység haza! – jegyezte még utólag meg azoknak, akik a romok között várakoztak talpig fegyverben, készenlétben. 
– Uhhh – szisszent fel Loki, akinek figyelmét nem kerülte el az apró morgás.  – Ennyire félsz tőlem?  
– Nem, de nem gondoltad komolyan, hogy karcolás nélkül távozhatsz, ha nem egyezel bele? – sóhajtott és már huss, el is tűntek.  Csak a por kavarodott fel utánuk, melyet a teleportálás eredményezett. Nem örült Sin, hogy a Hydrába bevigye, hiszen ahhoz nem bízott az istenben, de áldozatokra hajlandó volt, maximum Loki is kapni fog egy kis cellát, ha éppen nem egy golyót a fejébe. 
A fehér folyosón el is engedte, ahogy megérkeztek, miközben intett a legközelebbi őrnek és kamerákra is vetett egy pillantást. 
– Ehjj – nyögött fel a páncélozott férfi,  mikor megrogyott a térde,  de sokkal jobban viselte már,  mint a legutolsót. – Egyszer beavathatnál, hogyan is vagy képes erre és azonnal megfeszült a katona láttán. – Hol vagyunk? 
–Pontosan? Németországban még mindig. Haladjunk! – fogta meg a karját és már húzta is magával, hogy ne pazaroljanak időt.  
Loki végig mérte a helyet, a folyosókat, katonákat, ahogy köszöntek a nőnek.  Lassan világossá vált előtte,  hogy Sinthea valóban nem akárki,  ami még imponált is a számára,  hogy nem egyszer tolvajba botlott bele még régen a kiállításon. A tágas folyosókról keskenyebbre, sötétebbre jutottak, ahol ajtók sorakoztak egymás után,  de egyiknek sem volt tiszta üveg ajtaja, hogy beláthasson bárhová,  viszont fülével annál jobban érzékelt.  Alapmoraj, mely tele volt zümmögéssel, kiabálással, halk sikolyokkal,  és egyéb felismerhetetlen hangokkal. Néha-néha köpenyes alakok is elhaladtak mellettük, majd egy olyan szakaszra érkezettek, ahol az emberek sürögtek-forogtak folyamatosan. A levegő meleg, kissé kesernyés szaggal telt meg. De a nő még mindig könnyedén szlalomozott, sőt az útjából elálltak az emberek, ami magas rangra vallott. 
– Nem említetted,  hogy valami vezető vagy – törte meg a néma csendet, mely kialakult közöttük.  Úgy tűnik, egyikük sem örült igazán a másiknak, sőt a kölcsönös harag hullámzott kettejük között.  
– Vezető? Meglep, hogy sosem esett le, hogy ki vagyok, bár nem is kérdezted, pedig Thort is láttam. – Azonnal arrébb terelte a témát, nehogy magáról kelljen beszélnie, így is ingoványos talajon járkált, hogy behozta a szervezet egyik szívébe, még ennél többel nem akarta informálni is.
– Thor? – csikordult meg foga döbbenten. Nem tudta, nem is sejtette és újra elkapta az égető harag. – Mikor? – torpant meg és ezzel együtt visszarántotta a nőt is. 
– Loki – fordult felé mérgesen, hogy ezzel telik el az idő, de ugyanolyan tekintettel találkozott.  Nem sejtette, hogy ennyire zavarja Lokit, ha bátyja is szóba kerül.  
– Mikor? – szorította a falhoz karjánál és nyakánál fogva a nőt,  aki egy pillanatra megremegett. Félelem?  Nem, szimplán az izgalmas helyzet, melyek megmutatják az igazi valókat. Noha a marok szorult nyakán, de csak pofátlanul vigyorgott. Izgatta, ha nem kedveskednek vele,  talán a régen ért traumák miatt, de most, hogy ki volt szolgáltatva... Vére azonnal dübörögni kezdett ereiben, ahogy az adrenalin lassan elöntötte. 
– Nos... – kezdett bele, miközben egyik lábát felhúzta Loki derekáig. – Utálom a Bosszúállókat, és mindet meg fogom ölni, főképpen Steve Rogerst – nevette el magát őrülten. – Adtam okot a bizalmam megkérdőjelezésében?
– Igen, mikor loptál – felelte higgadtabban a férfi,  noha gondolatai száguldottak a fejében és a felhúzott női láb kimondottan zavarta most, ahogy próbálta agyát a problémára szűkíteni, nem pedig a csábító combra. 
– Oh... Valóban – húzta el a száját, ahogy eszébe jutott. – De mégis itt vagy.
– Kell a kő.  
– Nekem is. És míg nekem van hadseregem, embereim, amire felhasználhatnám addig neked? – kezdett vörösödni, ahogy fulladozott. 
– Ki vagy te? Egy okot mondj, hogy miért ne most helyben öljelek meg. 
– Mondok többet – köhögte. – Egyrészt nem tudsz, másrészt, azonnal mindenki ellened fordul itt, mert itt nem egyszerű vezető vagyok, hanem minden irányítója. És harmadrészt ugyanazt akarjuk: hatalmat, győzelmet, a világot.
Loki hirtelen elengedte a torkát és a nő végre egy mély lélegzetet vehetett.
– Alkut akarsz? – nyalta meg az ajkát,  ahogy a vöröst figyelte. Nehezen tudott bármit is meglépni, hiszen bizalma nem volt eladó.  
– Csak jól jársz – fonta karba a kezét Sin. 
– Mit ajánlasz? 
– Hatalmat, egy sereget, fegyvert, részesedést, a segítségedért cserébe.  Ilyesmik. Csupa előny,  érték.
– Nem – rázta meg Loki a fejét azonnal,  ahogy közelebb hajolt. – Sereget, ami megtámad? Fegyvert, amivel szíven szúrsz? Minek nézel, te?!  – nézett lenézően rá,  noha kecsegtette az ajánlat,  de hirtelen túl veszélyesnek látta az amazont, most hogy lassan csöpögtette hatalmának nagyságát. Erős, akaratos nő,  aki bármit el tud érni az ütőkártyáival, főképp, ha közöttük egy végtelen kő is helyet foglalt. 
Sin arca megfeszült egy pillanatra,  hiszen ez eddig mindig bejött,  de Loki még csak el sem gondolkodott, hanem azonnal nemmel válaszolt. 
– Akkor? Kár lenne megölni téged, de nem fogok habozni. 
– Nem is ezt mondtam... – söpört ki egy kósza, fekete tincset Loki. – Erősek lennénk együtt,  ez tetszik, de ahhoz mást kérek – halkult el a hangja, ahogy lepillantott a nőre.  – Nem. Mást,  sokkal másabbat. – Mély hangja kongott a levegőben, ahogy Sin idegeit felborzolta, akár egy hűvös szellő a kánikulában.
Sin nem vágott közben,  csak egy apró grimaszt engedett meg magának.  Valahogy máris rosszul állt a szénája az alkuban. Biztosan vesztesen jön majd ki belőle,  így nem akaródzott már most a megkötése, viszont a kíváncsiság elhatalmasodott felette, akár valami felsőbb hatalom. 
– A bizalmadat akarom, a gondolataidat, terveidet, azt a hatalom éhes vezetőt, aki egy társsal leigázza a világot. Nincs szükségem pénzre,  fegyverre – suttogta a fülébe,  ahogy szabad keze végig vonult a nő arcélén és nyakán,  ahol az előbb szorongatta. A nyoma még piroslott, amit Loki kissé sajnált, hiszen nem akarta, csak... Csak az indulatok elszabadultak, noha erre nem volt bocsánat, a magyarázat is kevés,  hiszen kezet emelt akkor is rá...
– És te mit is adsz cserébe?  – döntötte oldalra a fejét Sin, mivel hogy ez eddig kimondottan nem tetszett neki. Gondolatait megacélozta, hogy az illat nehogy megbódítsa, mely hullámokban ostromolta receptorait. 
– Mit kérsz?  
– Az erőd, segítséged, szövetségeseid, és a bizalmad, természetesen csak céljaink elérésével összefüggőket, a többi nem érdekel. Kemény lesz, bírni is fogod? 
– Kételkedsz bennem? Nem te hívtál emlékeim szerint? – vonta fel a férfi a szemöldökét.  – Noha nem leszek az alattvalód. 
– Társat mondtál,  nem? – kerülte el Sin a többi kérdést. – Bár sosem voltak társaim – mormogta mérgesen. 
– Akkor úgy hiszem,  neked lesz nehezebb. Tehát?
– Hmm – szisszent fel Sin a sürgetésre. – Egye-fene... – vont vállat, és emelte a kezét, hogy ezzel látszólagosan megkössék a szövetséget, noha ezt még írásba fogja önteni, hogy legalább valami érveljen mellettük. 
– Milyen snassz – ingatta a fejét Loki, ahogy szemében furcsa fény csillant, de belecsapott a kézfogásba, szándékai szerint úgyis Sin lesz az elszenvedő alany, bár még mindig nem sejtette igazán,  hogy a nő sem az ostobák közül került,  csak szimplán jól állt neki a maszk, mely az arcához ragadt... Szó szerint. 
– Akkor végre mehetünk tovább?  – intett előre,  majd minden szó nélkül meg is tette, miközben nyakát masszírozta meg. Mintha az erős szorítás még mindig égetné a bőrét.  Akkor még egyik sem sejtetette, hogy ez az alku az egész életüket megváltoztatja... 

***
Sin ott állt a kék fények özönében, melyek körbevették, egész alakját nyaldosták, hogy végül teljesen bekebelezzék. A nő arcán lenyűgözöttség, döbbenet egyaránt keveredett, miközben szinte ugrálni tudott volna örömében, hogy sikerült elérnie, amivel már egy ideje küzdött.  
Loki szintén meglepetten állt nem messze tőle,  de nem azért,  mert örült,  hogy nem nyúlt mellé, hanem ilyennek még sosem látta a vöröskét. Az arckifejezések olyan őszintén sugároztak orcájáról, ahogy egy felszabadult, szabad mosoly játszott ajkán. Eddig mindig nyomta valami a nő vállát, az örökös teher, melyet évtizedek óta cipelt, de most mintha letört volna róla az az álarc,  a megjátszás, mely gyökeret vert mindennapi életében.  Eddig barmikor látta,  mindig más volt, mindig újat mutatott, de most... Most a valódi önmaga egy morzsája úszott a felszínre. 
– Mi az? – kuncogta Sin, ahogy a ledermedt Lokira vetette a pillantását. 
– Mondjuk egy köszönöm? – köszörülte meg a torkát.  
– Oh, nem. Nem szoktam mondani,  csak ha valaki tényleg megérdemli – öltött nyelvet rá szórakozottan,  ahogy az egyik energia kockára pillantott, majd a kőre.  Végül kihúzott háttal tipegett Loki elé.  
– Pedig megérdemlem, úgy gondolom. 
– Oh, nem is tudom – állt teljesen elé incselkedve, ahogy kibontotta haját,  mely fürtökben omlott a vállára. Mélyen beszívta Loki hívogató illatát,  melynek kissé engedett és érezte,  hogy egyes falak fejében leomlanak, utat adva érzelmeinek, vágyainak. Nehéz sóhaj bukott ki belőle,  melyre Loki reagálva húzta magához,  átölelte derekát.  
– Akkor azért valamit kapok?  – jegyezte meg sejtelmesen, de Sin már nem érezte át benne a gúnyos hangnemet. 
– Hmm, vannak ötleteim,  hogy mit is... – nyújtózkodott fel, átölelve nyakát,  ezzel hozzá is simult.  
– Mutasd meg, lehet tetszene is... – mordult egyet a férfi,  aki belement a játékba. 
Hirtelen kopogás tört meg mindent, és az ajtóban egy fekete egyenruhás katona jelent meg. Furcsa szemmel nézett a párosra, majd főképp a főnökasszonyra. Sötét szemeiben furcsa csillogás ragyogott, ahogy arcán villámgyorsan egy grimasz futott végig.  
– Rumlow! – mosolyodott el Sin. – Jó, hogy jössz.  Látom, visszaértetek. 
– Igen, Sin – biccentett, ahogy kihúzva magát állt az ajtóban meg. Loki csak a közvetlen kapcsolaton ráncolta a homlokát,  de nem nagyon érdekelte. 
– Akkor vidd el a követ és egy ideig ne gyere a szobámban – kuncogta és húzta magával Lokit. – Hol is hagytuk abba? – kérdezte, ahogy az egyik sarokba értek, ahol senki sem volt és már bújt is azonnal hozzá. Forró, heves csókban forrtak össze pillanatok alatt. Már–már nem tudtak közelebb menni egymáshoz, annyira belemélyedtek a mozdulatokba. Loki épphogy Sint el tudta vinni a szobába, mielőtt még belebonyolódott volna az aktusba... Éhesen simított végig a hamvas, puha bőrön, hogy minden egyes centit újra megismerjen, nem mintha Sinthea nem... Mindig is élénk fogyasztó volt a partnerek terén, de Lokihoz hasonlót még sosem pipált. Teljesen más volt, teljesen az ujja köré csavarta titkon, melyet sosem ismert be, természetesen. Erős, sietős mozdulatokkal jutottak el az ágyig, ahol Loki rálökte a matracra és fölé magasodott, de ahelyett, hogy folytatta volna, inkább elhajolt.
– Remélem megérted – suttogta mézes–mázosan a nő fülébe és egy szenvedélyes csókkal jutalmazta újra. – Örömmel... De máskorra kell napolnunk, bármennyire is szexi vagy – dünnyögte, ahogy a zöld tekintetbe pillantott, melyből értetlenség sugárzott. Sin alig tudott kigabalyodni a vágyainak hálójából, hogy feleszméljen, szimplán csak Lokit akarta. Most, abban a pillanatban, ott. Viszont mikor a férfi alakja szikrázni, villódzni kezdett és át tudott rajta nyúlni, akkor úgy ébredt fel, mintha csak egy rémálom lenne. 
– Mi a franc? – szisszent fel és azonnal kiteleportált a szobából, hiszen egy Loki–mással akart lefeküdni és ez nem kicsit csapta arcul. Mi a fene folyik itt? Szitkozódva, szinte a köldökéig lelátva, nem szemérmesen vonult végig a folyosón kócos hajjal, válláról lecsúszott, és lábán feltűrődött ruhában. 
– Rumlow, hova viszed? – fordult még a bejárat felé, ahol Crossbonest látta meg, aki visszafordulva élesen vigyorgott, amihez Sin nem volt szokva. Ismerte Rumlowt, tudta, hogyan viselkedik, hiszen eléggé behatóan megfigyelte már... Kezében ott látta a fénylő követ, melyet nem, egyáltalán nem a kijárat felé kellett volna vinnie, és ezen most meg is akadt haragjában. 
Megremegett az alak, majd fényes körvonalakkal egyetemben vette fel Loki alakját. 
– Kölcsön kenyér visszajár – kuncogta a férfi. Sin döbbenten meredt rá. Mégis mi folyik itt? Hol van Rumlow? Mit keres ott Loki? Bármennyire is gyors gondolkodásúnak vallotta magát, most mégis pár másodpercbe beletelt, mire lassan derengeni kezdett neki, hogy vajon mi is történik körülötte. 
– NEM VISZED EL! NE MERD? LOKI! – mennydörögte, ahogy máris teleportált, de a férfi sem volt rest és haladt tovább kifelé ezer más hasonmással együtt, így Sin képtelen volt egyiket is megkülönböztetni a másiktól. – Loki, te rohadék.  – Az áll–Lokik rendkívül zavaróak voltak, ahogy villogva tűntek fel körülötte, miközben annyira megtévesztette mindegyik, hogy ütni–vágni kezdte őket, csak hogy eltakarodjanak az útjából már.
– Ugyan már, kedves – jött egy hang Sin füle mögül, majd újra váltott, ahogy a hasonmások sokasodtak a nő körül. – Visszakapod, hiszen emlékezhetnél az alkunkra. Bizalom – kacsintott, miközben eltávolodott, de a nő még mindig egy helyben állt. Loki nevetve ment tovább. Meglepte, hogy mennyire könnyű is volt, noha még mindig ott lappangott benne az érzés, hogy azonnal maga alá gyűrje a vöröst, de erőt vett magán. Pedig borzolta rendesen vágyait a nő hangja, mérgesen csak még hívogatóbb volt, de most móresre akarta tanítani, hogy nem minden úgy megy, ahogy szeretné... Sőt még kimondottan élvezte is, főképp ha visszatér majd...
– Nem viszed el! Nem engedem! – termett volna mellette, mikor erős fény csapott le az égből. Meghátrálva ugrott el az útjából és a földön elterülve feküdt el a porban a vakító fénytől, és mennydörgő hangtól, ahogy az egész föld beleremegett a csóvába. És hopp, Loki eltűnt... Nem tartott sokáig, de addig Sin rendesen megszenvedte: a totális halláskárosodás, megvakulás garantált volt a szédüléssel egyetemben, így botladozva mászott vissza az épület felé.. Kellett nekik megmutatni a Hydrát... Kellett neki bármit is tenni... Kellett neki egyáltalán Loki segítsége.
– Megbánod ezt te még, ha újra az én utcámba térsz, Loki – motyogta maga elé fuldokolva haragjában. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése