Wolf of Lions - Prológus

Hellobello!
Nos, végleg átköltözött a Wolf of Lions (noha a blog még megmaradt, de lassan azt is felszámolom, bár a designt meg fogom tartani) a Tébolyra, ahogy ma végre meg is csináltam a prológus átírását, noha alapjai megmaradtak, csak kibővítettem egy-két helyen, mert nem ártott. Így meglepetten vettem észre, hogy fejlődtem az elmúlt egy évhez képest :D
Ahogy a blogot is rendbe raktam, lehet körbenézni, hogy menyi minden is változott rajta. (Csere, irományok, új menüpontok, hasonlók).
Úgyhogy újra belekezdtem a WoL-be, ami remélem most nem marad félben, hanem folytatom tovább.
Jó olvasást! :)

x x x x x 
(a sorozat előttről van még a jelenet)

Hideg víz fröcskölődött rám, ahogy a vizes ruhát kicsavartam. Éppen egy bársony zöld női darab fordult meg dermedt ujjaim között, de alig raktam le, már jött is a következő, és így tovább. Ruha ruha hátán, egyre csak monoton végeztem a feladatomat, melyhez úgy hozzá voltam szokva. Habár igyekeztem gyorsan végezni, hogy besiethessek a ház melegébe, mivel vacogtam a hidegben. Itt, Deres mellett mindig is fagyos volt az időjárás, még nyáron sem lehetett nagyon levenni a bundákat, mert különben befagyott volna az ember feneke... Reszkettem, a fogaim össze-összekoccantak, ahogy igyekeztem legyűrni a dermesztő hűvöst. Már nem kellett sok, már csak egy-kettő... De hát, mit tehet az ember, ha egy nemes úr szolgája? Igen, jól értetted, szolga voltam, mióta az eszemet tudtam. Rengeteg családnál megfordultam kisebb koromban, míg végül Lord Jeremnél meg tudtam állapodni. Milyen hosszú idő is! 
Nosztalgikus pillanatra elmosolyodtam, ahogy arra a kislányra gondoltam, aki voltam. Rongyos, apró, nagy szemű, szótlanka, aki a sárban tocsogott... Azóta fogjuk rá, hogy felnőttem, talán még a fejem lágya is benőtt, noha ebben már nem vagyok biztos, néha tudtam virgonc lenni, akár egy 8 éves gyermek. 
– Lysa! – hallottam meg távolról a nevemet, mely kirángatott a merengés mély gondolataiból. Sietve gyűrtem bele a vízbe a maradék rongyot és elkezdtem gyorsan áztatni és csavarni őket, hogy tisztuljanak, noha ilyenkor már csak a látszata marad meg, mert a szappan nem tud beleivódni a szövet finom anyagába... De mindegy is volt, sietnem kellett.
– Lysa! – türelmetlenkedett a hang továbbra is, mire nehéz sóhaj bukott ki belőlem. 
– Máris megyek! – kiáltottam majd jól összefacsartam a maradékot, bedobtam őket a kosárba, majd szaladtam is a házba vissza mindenestül. Legalább a meleg várt...
– Itt vagyok, Neasa! – toppantam be a konyhába, ami borzasztóan fülledt volt és már sürögtek-forogtak a szakácsok. Készült a finom vacsora, mely valami levesből és sült húsból, krumpliból és még hasonlókból állt. Összefutott a nyál a számban, nagyon rég ettem valami kiadósat már, de most nem is lehetett. A szolgálók csak késő este étkeztek, akkor is a maradékból, vagy a számukra félrerakott ételből, mely általában száraz kenyér és sajt kombinációja volt, néha talán zöldséggel, ha jó napunk volt, de semmi több. 
– Hol csavarogtál? – csattant a hang előttem és egy kisebb, de idősebb lány állt elém. Velem ellentétben ő nem a húszas évek küszöbén állt, hanem harmincas, de ahogy idősödött, úgy lett egyre házsártosabb. Fakuló barna haját erős kontyba szorította, kékes szemei metszőek voltak és száját vékony vonallá préselte, ahogy csípőre tett kezekkel méregetett engem és a kosár tartalmát is. Sütött az egész kisugárzásából, hogy itt ő a főnök, azt tesszük, amit ő mond, legyen az jó, vagy rossz, lényegtelen. És rosszul járunk, ha nem teljesítjük azt, amit mond... Még a cselédeknek is megvolt a maguk társadalmi rendszere, melyen nem éppen előkelő helyet töltöttem be. Valahogy sosem sikerült kivívnom a többiek tiszteletét, de ruhamosásra, asztalbontásra, felmosásra alkalmas voltam...
– Elnézést, a ruhákat intéztem! – hajtottam le a fejemet, hogy ne nézzek a szemébe.
– Teregesd ki őket, majd segíts be az asztalterítésbe! Stark család fog érkezni nemsokára! Addigra legyen minden kész, utána pedig öltözz át! - grimaszolt egyet, ahogy végig nézett koszos rongyaimon. – Gyerünk, egy-kettő! Vagy talán tapsra vársz? – lendült a keze, mire azonnal beharapva az ajkamat.
– Igenis, Neasa! – hajoltam meg újra és elsiettem a dolgomra. Hát, burkoltan így telnek a napjaim... De hálát adhatok az Isteneknek, hogy így élhetek, ez több, mint amit valaha megérdemeltem, mert volt ennél rosszabb sorom is. A Lordnál legalább van meleg szállás, étel, és tűrhető fizetés, ennél többre nem is nagyon van szükségem, hiszen egy neve-sincs családból származtam.
A teregetés nem hozott semmit sem, nem jött utánam senki, még a hangok is tompán jutottak el a fülemben. Éreztem ugyan a levegőben, hogy valami nem stimmel, csak egy megérzés, de kapargatta szívem felületét, megszakítva ezzel a gondolataimat... De csak legyintettem rá egyet, mégis mi lenne az? 
– Lysandra! – reccsent egy hang mögöttem, mikor siettem a terítés után az ágyamhoz ruháért. Azonnal felismertem: mély, dübörgő orgánum, mely 8 év óta kísérte az életemet.
– Igen, uram? – fordultam hozzá, de szememmel a padlót kezdtem el fixírozni. Nem illet a Lord szemébe nézni. Csak etikett, de én betartottam, sőt eléggé belém nevelték, így aztán még sorstársaimmal is előfordult, talán ezért vagyok a szolgálók legalja is... 
– Gyere velem! – indult el, én pedig a nyomában haladtam. Vajon mi történt? Mi ennyire fontos? Mert a férfi arcáról lerítt, hogy valami történt... 
Magas, szikár férfi volt, már negyvenes éveit tiporta, őszes hajszálak jelentek meg a vörös hajában, mely fülig ért és mindig úgy nézett ki, mintha most kelt volna fel az ágyból. Metsző tekintetétől mindig is remegtem, ha rám nézett, mivel, hogy sosem kedveltük egymást, és ha szólított az általában nem jót jelentett, természetesen nem is mindig rosszat...
Beléptünk a dolgozószobába, mely egy toronyban volt, így ki lehetett látni az udvarra, ahol most éppen esett az eső, és hatalmas pocsolyák gyűltek össze a sárban, ahol a talaj nem tudta a vizet már felszívni. Távol látszott az erdő, ahova a Lord örömmel járt vadászni, minket pedig küldeni fáért...  Egy lónyerítés is hallatszott, de csak halványan a karámok felől, ahova el voltak zárva. Kinn egy lélek sem mozgott, ki is menne ki ilyenkor?
 Egy gyertya adta a szobának a világosságot. Középen volt látható az íróasztal, melyhez egy nyikorgó szék tartozott, ebből a szobából lehetett átjutni a tágas hálószobába, ahova pár kivételes alkalmon kívül senki sem léphet, csak Neasa, ő volt a kedvenc, ő vele találta meg a Lord a közös hangot.
Megállt az asztal előtt, én pedig az ajtónyílásban összetett kezekkel és megemelkedett vállal. Vártam. Szinte hallottam a percek hangját, ahogy kattogva teltek, és kitöltötték dübörgő szívemet.
– Te terítettél az asztalnál? – Hangja szinte metszette a levegőt. Arca merev volt és hűvösséget sugárzott. Tartása egyenes, mint egy nádszálnak. Máris rosszat sejtettem...
– Igen, Lord. – Torkom kiszáradt, bármennyire is igyekeztem nyelni.
– Eltűnt az ezüst evőeszköz szettből két villa. Meg tudod magyarázni? – Egyszerűen mondta, mintha semmit sem jelentene, de fölöttem már összecsapott a két hullám. Igen, valóban én terítettem, de nem vettem el semmit sem. Nem voltam a tolvajlás művésze, sőt semmihez sem értettem a ruhamosáson kívül.
– Tessék, uram? – döbbentem meg, szemem elkerekedett és ajkam "o"-t formált. 
– Ezt találta nálad valaki! – vette elő a zsebéből a beszédünk tárgyait. Megcsillantak az evőeszközök a homályos fényben, én pedig csak még jobban meghökkentem. Nem is jártam a szobámban! Hogyan raktam volna én oda? Ez nem lehet igaz! 
– De uram, én nem... – kezdtem bele, hogy mentsem magamat, noha eddig sem jelentett ez sikert sose...
– Elég legyen! – dobta az asztalra a villákat. – Ne hazudozz itt! Minden jel rád mutat!
– De kérem, uram... – buggyant ki a szememből néhány könnycsepp. Nem én voltam! Nem én tettem! Teljes pánik hatalmasodott el rajtam, tudtam, hogy mit jelent a lopás... És ez nagy teherként szakadt a vállamra. Nem akartam, hogy ez történjen!... Igyekeztem a sírást elnyomni, de sosem voltam erős lélek ahhoz, hogy sikerüljön is. Gyenge, egyszerű senki voltam.
– Nem én... – vágtam újra bele, de alig találtam a hangomat, mintha lépten-nyomon eltűnt volna.
– Nem érdekel a magyarázatod, itt a bizonyíték! – ragadta meg a karomat és húzott maga után. Nem ellenkeztem, de nem akartam menni. Hogy is akarhattam? Folyosóról folyosóra jutottunk, míg ki nem értünk az esőben. A hideg cseppek azonnal eláztatták a rongyaimat, újra fázni kezdtem. De ez ahhoz képest semmiség, ami a lelkemben szállt meg. A rettegés! Belemászott minden csontomba és végig járt. Reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél. Közben vacogtam, dideregtem, sírtam, ahogy haladtunk arra, amerre a kivégzésem volt... Utáltam, gyűlöltem, de... Nem én voltam, valaki ezt tette! És engem változtatott bűnbakká... Nem, nem! Én oda nem akarok menni! Lépteim nem lassultak, nem tudtam ellenállni, megvetni a lábamat a süllyedő sárba, mely bemocskolta a lábbelimet.
– Kérem... – nyöszörögtem feleslegesen. Hátra vitt, az épület mögé, ahol senki se láthatott minket.
– A padra! – utasított, én pedig sírva tettem, amit mondott. Ráfeküdtem hassal a padra, kezeimmel megszorítottam a szélét. Nem mertem ellenkezni, de mikor a hideg deszka érintkezett az arcommal, csak még inkább megszállt a félelem. Jajj, ne! A férfi keresgélt egy ideig, de megtalálta... Megtalálta Azt. Egy vékony, rugalmas vesszőt, melyet hajlítgatni kezdett, hogy vajon alkalmas-e a pillanatra... Bár ne lett volna.
Még inkább rázott az iszonyat. A vessző volt az én mumusom. Nem találkoztam rosszabbal. Bármikor rossz fát tettem a tűzre, akkor biztosan előkerült ez a tárgy, hogy elkergessen a sarokba nyalogatni sebeimet, törölgetni könnyeimet, szipogni. 
– Már elmondtam, mi jár azoknak, akik hazudnak... – nézett rám. Igyekeztem könyörögni, de nem adott időt. A fa lecsapott... A kín élesen végig futott a testemben. Kiáltás szökött ki a torkomon, bármennyire is a nyelvemre haraptam, mely el is kezdett vérezni, megéreztem a vérem vasas ízét... Senki sem jött segíteni, még ha hallotta is a hangomat. Persze, nem csak én voltam már itt, de talán a legtöbbször igen. Soha senki sem jött, mindig csak a csönd és Lord Jerem a vesszővel. 15-ször csapott le rám, 15-ször sikítottam, 15-ször égette valami a hátamat. Ruhám elszakadt és éreztem, ahogy vér kezdett el szivárogni sebeimből, melyek végig szántották a hátamat. Mellettük régebbi hegek is felfedezhetőek voltak, melyeket próbáltam rejtegetni, gyógyítgatni, de örökre ott maradnak, a nyomukat lehetetlenség, bármennyire is kenegetem őket...  Zokogtam, jajveszékeltem, rángatóztam, csak hogy legyen már vége. Hadd ne kelljen nekem ezt átélnem újra, csak fejeződjön be, és hagyjanak egyedül. 
– Azt hittem tanultál már... Ne merészelj ma a szemem elé kerülni! – dobta le a botot és elviharzott, akár a forgószél. Engem ott hagyott a padon a kíntól fetrengve, épp hogy le tudtam gurulni róla a koszba, sárba, de meg sem moccantam. Úgy 10 percig mozdulni sem voltam képes, csak záporoztak a könnyeim és igyekeztem magamhoz térni a földön, kisebb-nagyobb sikerrel. Egész fejem zsongott, testem erőlködött, hogy életet leheljen belém, annyira kimerevedtem a zuhogó esőben. Még a hideget is alig éreztem, annyira égett a hátam a perzselő fájdalomtól, mely még most is fogva tartott. Lassan felültem majd fel is álltam nyöszörögve, borzalmasan kínlódtam.
Igazam volt, a ruhám szétfoszlott, hajam kicsúszott a copfomból és a nyakamat, hátamat csapkodta, mely most kellemetlenül érintett, mikor belelógott az egyik nyálkás sérülésembe és így nem hagyta, hogy a vérem megalvadjon. Megtépázva csoszogtam vissza, alig tudtam járni is, minden lépésnél megrogyott a térdem és az ájulás kerülgetett. Az évek nem edzettek meg, a rettegés gyengének nevelt... Arcom csupa maszat volt, melyet az eső most lemosott, könnyeimmel vegyülve. 
Egyszer csak nekiütköztem valakinek, észre sem vettem, hogy jött. Olyan szűk látókörű lettem, hogy épphogy a lábaim elé tudtam nézni, nem hogy több. Némán néztem fel az alakra, aki egy férfi volt. Göndör, nyakáig érő, fekete hajjal, barna szemekkel, hívogató ajakkal. Bőrruhát viselt. Láttam már az illetőt, de nem nagyon jutott most semmi sem az eszemben, főképp mikor a tekintetünk találkozott és én villámgyorsan kaptam el a fejemet. EZ még most is olyan élesen rajzolódott ki bennem: nem szabad senki szemébe sem néznem.
– Én elnézést... – hebegtem-habogtam összevissza, mikor végre hang jött ki a torkomon, mely talán kis megnyugvást adott reszkető lelkemnek.
– Semmi gond – mosolyodott el, majd végig mért, mintha furcsa dolgot látna, ami így is volt, hiszen nem kicsit voltam megtépázva, hátamon a ruha szakadozva, vértől vöröslően lógott le rólam... Minta egy medvével küzdöttem volna meg. – Hiszen fázol! – ragadta meg a karomat és húzott befelé a meleg előszobába. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, a fülledt légkörre, most kivételesen hálát adtam neki.
– Kérem, uram, ne! – cövekeltem le. Agyún látszott szemeiben egy pillanatra, ahogy vacillált, hogy mégis csak egy szolga vagyok, minket segítsen, de aztán döntött.
– Gyere! Hideg van! Még ha szolgáló is vagy, egy hölgy nem fázhat meg! – intett nekem, hogy kövessem. Nyomában el is indultam csiga-lassú tempóban, de nem telt többre. Hamar beljebb jutottunk, noha magam után sáros, vizes csíkot húztam, ahogy vonszoltam magamat a márványozott folyosón.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg tőlem, majd egy elrohanó szolgának suttogott valamit, de hozzám az már nem jutott el.
–  Lysandra – hajtottam le a fejemet, miközben suttogtam, mintha szégyellném magamat, ami így is volt, hiszen szolgalétemre, ahogy kinéztem...
– Én Havas Jon vagyok – mutatkozott be ő is. – Nyugodtan felnézhetsz! – kedveskedett, de nem mertem.
– Örülök, uram, hogy megismerhettem. Köszönöm, hogy bekísért! – hajoltam meg illedelmesen.
– Nincsen mit! – Majd az előbbi szolgálótól elvett egy köpenyt és a hátamra terítette, mire enyhén összeszorítottam a számat, elnyomtam a torkomon feltörő szisszenést, ahogy a nyílt sebekhez ért a köpeny. Legalább segített, igyekezett, ami nekem rengeteget jelentett, hiszen kevés volt a jó modorú, kedves, segítőkész ember, legalábbis a szolgák között.
– Ha megbocsát! – hajoltam meg újra és indultam a "szobám" felé, hogy ne pazarolja rám az időt. Havas Jon, a Stark-fiú... A neve után már tudtam, hogy kivel is állok szemben, Deres urának fiával... Elég nagy szó, így végképp nem engedhetem meg magamnak, hogy segítsen. 
Ahogy másztam meg a lépcsőket, úgy derengett előttem még alakja azzal a mosollyal. Elmehetett volna, kikerülhetett volna, rám mordulhatott volna, de helyette bekísért...
– Lysa! – jött Nease elém. Én pedig el is felejtettem Jont, Havas Jont...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése