Cikk: Húsba hasító penge

Hellobello!
Na hát, ma egy cikkel érkeztem, noha nem így akartam, de ... Nem is nevezném cikknek, hanem egy bejegyzésnek, egy számomra és szerintem mindenki számára fontos témáról, az önpusztításról, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni... Leírtam gondolataimat, de ezzel senkit sem bírálni, lenézni akartam... Ez csak az én személyes véleményem, tapasztalatom... 
Remélem megértitek, és ti is átgondoljátok... 
Ösztönző hatással volt rám Nick Vujicic előadása, mi szerint változni akarok, meg hát... Kikívánkozott belőlem.
Jó olvasást!

Hol is lehetne elkezdeni? Melyik az a pont, ahol az ilyen igazán kezdetét veszi? Ez... Ez az egész egy nagyon bonyolult téma szerintem, amit nem könnyű megfogalmazni, megoldani, persze vannak erre orvosok, de azok tényleg segítenek? Valakinek igen, valakinek nem, de talán érdemes előbb megállítani ezt a folyamatot.
Statisztikák mutatják,  hogy a mostani diákság körében 15 főből legalább egy önpusztító van és 20-ból pedig egy már öngyilkossággal is próbálkozott, ami szerintem nagyon sok. Észre sem vesszük,  akár a barátnőnk is lehetne az, de ha nem bensőséges vele a kapcsolatunk, akkor sosem fogjuk ezt megtudni, hacsaknem mi magunk tapasztaljuk a jeleket. Lehet külső,  lehet belső,  kinél, hogy jön ki, de általában az ilyet titkolják. Rengetegféle módon lehet, mindig vannak kifogások, mi pedig jóhiszeműen képesek vagyunk elhinni.
Pedig csak képzeljük el, hogy mondjuk, a legjobb barátunk hazamegy egy borzalmas nap után: a tanár piszkálta; a busz is késett; felelt, amire nem tanult; kidobta a párja; otthon a veszekedésre tér haza; és ezek még nem is eget rengető problémák. Nem szellemileg vagy fizikailag sérült,  nem halt meg egy közeli szerette, vagy hasonló,  de mégis bármit kiválthat, el sem tudjuk képzelni.
Tehát hazamegy. Nagy vonalakban ismerteti anyjával a napot, vagy nem is beszélnek,  szimplán a szobájába vonul. Leül fáradtan, kedvetlenül és gondolkodik, hogy milyen volt a napja, vagy mit kezdjen magával.  Tanulni nincs kedve,  csak akár egy kedves szóval is fel lehetne dobni, nem hogy egy szeretet teljes öleléssel, most egyik sem, hanem csak magában,  egyedül ül. Mereng, hogy hasznos-e, hogy hiányzik-e valakinek, hogy miért ilyen borzalmas az élete, vagy magukon a problémákon agyal. Képtelen dűlőre jutni,  szimplán már sír, hogy reménytelen a helyzete, hogy az élet hatalmas hullámai összecsaptak a feje fölött. Nem tud mit tenni, csak érzi, hogy fáj, hogy mardossa, és képtelen elengedni, csak álmatlan éjszakákat okoz, személyisége halványul, még ha az emberek felé hatalmas mű mosollyal fordul, akik észre sem veszik, hogy valami változott...
Majd tekintete megakad egy ollón. Gondolkodás nélkül ragadja meg, fordítja teste ellen és mielőtt rádöbbenhetne, mit is tesz, addigra lesújt. A penge könnyen süllyed a bőrbe, húsba,  csíkot hagyva maga után,  ahol először vérpöttyök jelennek meg, majd már szivárog a vörös folyadék.  A vér kibuggyan, végigfolyik a bőrön. 
Első vágás,  második,  harmadik és így tovább,  addig míg a fájdalom annyira szorongat, vagy a vér látványa ébreszti fel, hogy mit is tett. De már késő,  csak nézi a csörgedező vért, mely nem akar apadni. De mégis legalább erre koncentrál, a fizikai fájdalom megfogja, nem kell a saját lelki gondjaival küzdeni,  mert ez leköti. Fontos folyamat a kezelés,  hogy másnap az iskolában, vagy a munkában nehogy valaki meglássa, így erre is hatalmas időt áldoz. Észre sem veszi, hogy ezzel túlélt egy napot. De akkor már holnap... Majd azután... És még többször. Egyre több vágás, egyre több vér,  egyre több fizikai fájdalom, hogy kielégítse saját problémáit.
Közben szülei,  barátai semmit sem tudnak, csak ő és a penge napról napra. De egy idő után az sem lesz elég,  pedig fehér hegek sokasága szántja már a bőrét,  akár kezén,  akár lábán és még ki tudja hol, de éhsége túlnőtt, valami nagyobbhoz nyúl, akár nagyobb penge, akár valami rosszabb, ki tudja, de ez a függőség addigra már felemésztette lényét, felfalta kontrollját, hogy megállítsa magát, mert csak menekülni akar. El ebből a világból, a szörnyű valóságból, hogy legalább a szobája sarkában úgy érezze, hogy a fém szereti, élteti, fájdalmat ad a további napokhoz, valamit, amivel tovább tud élni... Meddig? Melyik emberi élet érdemli azt, hogy a neki kijelölt kor előtt haljon meg? 
A késről átáll valami másra, valamire, ami akár az életébe kerülhet, vagy annyira begubózik a fájdalomba, kínba, szenvedésbe, hogy az öngyilkosság az egyetlen fény az alagútban... Csak kifut a sínre, vagy kiáll az erkélyre, túlgyógyszerezi magát, esetleg most már nem apró vágást intéz, hanem végig szántja egész csuklóját, végig a fő erek mentén. Könnyű megoldani sajnos, ha az ember nem figyel, már pedig hajlamosak vagyunk csak magunkra koncentrálni, ami nem baj! Egy ember sem tökéletes, így ezt is, az önpusztítást is el kell fogadni, mert van ilyen, inkább csökkentsük a számát, ha már eggyel, az is jó... Ezt miért írom? Mert élőadásban láttam Nick Vujicic előadását, amiben ugyan nem ez volt a téma, de ez is felmerült. Szinte szívből szólt, és már-már a végén jó magam is sírtam, hogy milyen önzetlen, problémái ellenére mekkora életkedv található benne, melynek árnyéka nincs meg az én lényemben... És változni akartam, akarok, mert sok olyat tettem, ami nem volt példamutató, ugyan már nem tudom kijavítani, és nem is akarok miatta visszautazni az időben, mert én hoztam a döntést, vezekeljek vele együtt. 
De már kicsit eltávolodtunk a témától. Mi van, ha az illető többet tesz, ha az apró vágásoknál nem áll meg, hanem egyre mélyebbre süllyed az a kés, egyre nagyobb, hosszabb vágást ejt, amiből a vér már nem csak szivárog, hanem ömlik, vagy ennél rosszabb, nem is vágás, hanem gyógyszerezés, drogok, és bármilyen olyan tett, amivel a fizikai lényére tud hatni, hogy a lelkit minél jobban elnyomja, háttérbe szorítsa, csak hogy ne érezze. Ne kelljen hallani a száguldó kérdéseket, melyekre nem kap választ; az emlékeket, melyek ordítanak élénken, és elevenítik újra fel a múlt szilánkjait; a lelke zokogását, hogy képtelen megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy túl gyenge, egyedül van és nem megy...
Pislogunk egyet és az a mű mosoly elhervad, maga az illető is elfonnyad, az emléke pedig szertefoszlik... Volt-nincs, ki fog emlékezni? Vajon bennük valaha is megfordult, hogy szüleik, barátaik hogyan reagálnák le ezt a hírt: meghalt vagy bántotta magát, miközben ott voltunk "mellette". Magukat okolnák, nem aludnának a gondolattól, sírnának az emlékektől, mert igen is ott marad a szívükben... Érdemes? Nem azt mondom, hogy nincsenek fájdalmaink, mert vannak, az élet néha kimondottan kegyetlen és érezhetjük úgy, hogy a talaj elmozdult alattunk, nincsen kiút, ennél rosszabb már úgy sem lehet. de egy ismerősöm mindig azt mondja, hogy "van lejjebb, mindig van rosszabb". Belegondolva igaza is van, hiszen valahol éheznek, vagy valaki az életéért küzd... de igazság szerint a kettőt nem lehet összemérni szerintem, mert mindkettő nehéz helyzet, csak mindkettő másképp. Ez emberfüggő is, sőt rengeteg mindenen alapszik... Ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy összemérjek másokat, vagy degradáljam az önpusztítás szintjeit, esetleg, hogy én semmit sem tudok, vagy hasonló, mert nem ez az igazi önpusztítás... Meglehet. Én most azt mesélem el, amit ismerek, amit gondolok, amit én magam érezek ebben a témában. Mert ez egy súlyos probléma a mostani társadalomban és jó magam is átéltem. lehet nem azt az igazi vagdosóst, de ez is egy oldala... Ebbe  nem is akarok igazán belemenni, talán majd egyszer, máskor, mikor jó magam is felkészültem erre a témára…
Fáj látni, amikor észreveszem az ilyet, mert egyre többet látok. Tudom, nem fordulnak szülőkhöz, pláne orvosokhoz, de mikor a legapróbb jel is feltűnik, a szívem összefacsarodik. Látni, hogy milyen nehezen küzdenek az emberek, hogy hova menekülnek... Önmagamra emlékeztetnek... 
Nehéz az ilyet megemészteni, nehéz vele bármit is kezdeni, de sosem szabad hagyni. A kés, olló, sniccer, egyéb vágóeszközök rendkívül csábítóak tudnak lenni, főképp, mikor mélyponton vagyunk, úgy hívogatnak minket, akár a szeretők. "Csak egyet! Csak egyet!" És sosem állunk le egynél... A heg pedig nem tűnik el, örökre ott fog maradni, mutatni, hogy mit tettünk, lehet büszkeség, de lehet szégyen is, ki hogy érzi... De szerintem az az igazi büszkeség, ha a penge ellen fordulunk, ha képesek vagyunk ökölbe tett kézzel azt mondani, hogy nem és magunktól kilábalni a problémák sokaságából, ez az igazi erő.
Egy aprócska üzenet azoknak, akik nem tettek ilyet:
Nézzetek körbe, figyeljetek, mert a legközelebbi ismerős is lehet ilyen, ha pedig látjátok, akkor nem eszeveszetten rohanni orvoshoz, szülőkhöz, hiszen csak még kényelmetlenebb helyzet alakul ki, hanem leülni vele, megölelni, bizalmat adni, biztatni, hogy mesélje el, de semmiképp sem erőltetni. Szépen lassan, legyünk mellette, már ez is rengeteget segít, ha valakiben támaszt lát a tettes. Higgyétek el, a legapróbb cselekedet is segíthet, nem kell ezért világot menteni. 
Akik pedig tervezik, vagy megtették:
Hívogat? Incselkedik veled, hogy tedd meg? Esetleg mindennapos rutin már, vagy csak összedőlt az eddig felépített egyszerű világod? Ha azt mondom, hogy mindig van rosszabb? Ha azt mondom, hogy igen is fontos vagy? Ha azt mondom, hogy ezzel nem oldasz meg semmit, csak könnyítesz a lelkeden? Mondhatod azt, hogy ez téged nem érdekel, teljesen megértem, felfogom, tudom milyen érzés, de akkor csak annyira kérlek, hogy azon gondolkodj el egy pillanatra, hogy milyen érzés lesz a szüleidnek, családodnak, barátaidnak, ha majd kiderül mit tettél, mert egyszer ki fog... Az arcukba vagy képes nézni? Meg tudod érteni, hogy nekik milyen érzés, hogy ezt tetted magaddal? Hogy édesanyád álomba sírja magát; apád nyugtalankodik, noha nem mutatja jelét, testvéreid, barátaid pedig megrendülnek, fájni fog nekik is, de nekik lelkileg az, amit okoztál magadnak... Mondhatjátok azt, hogy én nekem fogalmam sincs, hogy milyen a helyzetetek, valószínűleg ebben igazatok is lesz, de abban nem, hogy nem tudom milyen érzés a csörgedező vér bőrünk mentén, a széles, vékony vágás és az utána maradó apró, fehér heg, melyet soha a büdös életbe nem lehet eltüntetni... 
Nem tudom, hogy ezzel bármit is elértem, de ha igen... Ha nem... Mindegy. EZ a ti döntésetek... De tudjátok, hogy fontosak vagytok, és mindig is lesztek. És én tudom, hogy erősek is, hogy ezek a problémák nem véglegesek, meg tudjátok oldani őket és az élettel tovább repültök... Lehet irtó nyálas lett, vagy kissé szomorú, de igyekeztem mindent beleadni, hogy átadjam a mondanivalómat, mert:
FONTOSAK VAGYTOK! SZERETLEK BENNETEKET!

Köszönöm!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése