Crimson Woman - 4. Rész ~ Szerelem?

Hellobello!
Na igen, ennek is rég hoztam részét, de kezd már lassan a vége felé kanyarodni, bármennyire is nem úgy tűnik :D számolásaim alapján olyan 2-3 rész van már csak vissza belőle... 
És igen, közben elkezdem a többit is befejezni, meg hát újakba kezdeni xD De most a befejezésekre koncentrálok, hogy legyek túl rajtuk, de persze közben jönni fog minden más is... Szokás szerint!
Nem is pazarlom a szót!
Jó olvasást!:)

Felhőtlen pillanatok, mikor nincsen, mi beárnyékolja az egészet. Mikor azt hisszük, hogy minden tökéletes.  Ki tehetné tönkre? Pedig mindig minden múlandó, ahogy a közös pillanatok is. Akár tarthat egy percig,  ötig, óráig, de egyszer vége van, bármennyire is húzzuk-vonjuk azt a befejezést.
Így szakadt meg a boldog perc a szerelmesek között,  kik nem bújtak el eléggé a kíváncsi szemek elől. 
– Cashel? – bukott ki a lányból bármi is, addigra Thomastól már méteres távolságba került,  nehogy még több gyanúsat tegyen, ámbár lényegtelen,  hiszen Cashel látta őket. – H.. H... – próbálta keresni hangját, de nem találta,  csak vörösre gyulladt arca a zavarban és kínos csöndben. Lebuktak! Elkapták őket! Ez már a szégyen mardosó kínja... Legalábbis Noreen már a végsőkön gondolkodott.  
– Mr. O'Donell, örülök, hogy látom. – Thomas az udvariassággal akarta leplezni, hogy mi is történt. 
– Ha megbocsát, én viszont nem – szegezte Cashel tekintetét a férfira, nem leplezve ellenszenvét.  Magyarázatot akart, sőt követelt, hogy mégis mi folyt az előbb ezek között,  noha csak az ölelést látta,  de tudta, hogy ez nem az a baráti típus volt... Sokkal intimebb, többet jelentő. Ugyan, Noreenre nehezen haragudott, hiszen mindig is jó viszony volt közöttük, de hogy ilyen buta legyen a lány, hogy egy házas férfi karjai között keres kegyet...  
– Lehet furcsa volt – nevette el magát kínosan Thomas.  – De csak Ms. Lynch gratulált – mutatott a lányra, aki viszont már süllyedt volna el szégyenében.
– I... Igen. – Noreen remegett, miközben hebegett-habogott. – Gratuláltam. – Tömören egyetértett, miközben fejét a két férfi között kapkodta. Annyira sokkolt állapotban volt, hogy nem bírt normális reakciót kimutatni.
– Gratulált?  – Cashel hangja elárulta, hogy már pedig ezt a mesét nem hiszi el, ha csak ennyi a magyarázat.
– Igen, ugyanis... – igazgatta közben Thomas a kabátját, hogy mégis mit mondhatna... – Tudja, Edith állapotos – bukott ki belőle az ötlet. 
Noreen csak elkerekedett szemekkel nyikkant egyet, mintha éppen valaki jó erősen torkon vágta volna. – Igen ... – suttogta, de most már a cipőjét leste, mintha azon talált volna bármi láthatót.
– Ehhez gratulálok! – Száraz hangon felelt Cashel, majd nyújtotta kezét Noreennek, aki kérdés nélkül kapaszkodott meg benne. – Ha megbocsát,  hazakísérem Ms. Lyncht. Felesége úgyis biztos várja már magát. 
– Igen, persze – mosolygott a férfi továbbra is, míg el nem tűntek a szeme elől, de akkorra már lehervadt a mimika. Szinte majdnem mordult egyet, hogy ilyen figyelmetlen volt, már pedig nem szabad, hogy Cashelnek eljárjon a szája.Semmi esetben sem. Másrészt viszont így csak röpke pillanatot tölthetett Noreennel... Szinte még karjai közé tudta képzelni,  ahogy ott állt pirulkodva, zavartan, és csak azt tudta, hogy akarja. Minden gondolatában megjelent, kitöltötte,  akár víz az edényt, míg túl nem csordult. De nem csak szexuálisan akarta, azzal is beérte volna, ha csak látja... Találkoznának újra már! De mégis mikor? 
Fáradt sóhaj kibukott belőle, ahogy elfordult. 
– Noreen!  – szólalt meg Cashel a néma lány mellett, aki a lába elé nézve andalgott mellette. 
– Hmm, tessék,  Cashel? Mondtott valamit? – eszmélt fel, hogy a férfi hozzábeszélt. Már távolodtak Thomastól, és egyszer sem mert hátranézni, mielőtt gyanús tevékenységnek tűnt volna, sőt semerre sem mert nézni. Fél, hogy akár egy virág is leolvassa arcáról a történteket. 
– Mi történt?  
– Hmm... Igen... Vagyis levelet adtam fel apám nevében – mondta egyszerűen.  
– Thomassal mi történt?  – hangsúlyozta ki erősen a férfi.  Nem hitte el, hogy Edith terhes lenne. 
– Véletlenül találkoztunk – kezdett bele a lány. Vacillált, hogy hazudjon-e, mivel nem volt művésze a hazugságnak. Azonban még sem mondhatta el, hogy mi is volt közöttük valójában.  Az a szégyen... Cashel pedig hatalmasat fog csalódni, és egy titok már nem titok, ha többen tudják.  – Edithről mesélt,  semmi több.  Gratuláltam. 
– Gratuláltál? Nekem az többnek tűnt... 
– Tessék?! – pirult bele Noreen, nehezen tudta megállni, hogy ne árulja el magát.  – Mr. Sharpe házas. 
– Tudom, de mostanában jól kijönnek, ahogy láttam. Múltkor is sétáltak, vagy a tánc, amit senki sem nézett jó szemmel... – igyekezett bemutatni a tényeket, hogy a lánynak essen már le, hogy rossz úton jár. 
– Nos... – ingatta a fejét Noreen. Jajj, milyen útra is tér ezzel? – Ne gondolja túl a helyzetet. Házas ember – hangsúlyozta, ahogy ömlött belőle a hazugság.  Meg sem kellett gondolnia, pedig száján még égett az édes csóktól. – Csak érdekli a művészet és erről néha beszélünk. – Ezzel be is fejezete maga részéről a  témát,  mielőtt Cashel közbevághatott volna. Felpillantott a nála majdnem egy fejjel magasabb férfira. – Magával is jó viszonyt ápolok. 
– De ez teljesen más – mormogta, azonban Cashel sem tudott egyelőre bármit mondani. Nem volt bizonyíték,  ő is csak egy ölelést látott.  Lehet beképzelte? Káprázott a szeme? Szeme sarkából pillantott a lányra. Vajon igazat mond? 

*** 
A falnak dőlt lihegve. Fejét hátrahajtotta, amíg tudta. Felsóhajtott, ugyan nem értette,  hogy mi is folyik vele, de nem ez volt az első alkalom. Értetlen pillanatokban tört rá,  ahogy most is. Csak egy könyvet olvasott, már pedig egy egyszerű szerelemről szólót, ahol a párnak meg kell küzdenie a távokkal. Az ország két ellentétes oldalán éltek... Csak ritka pillanatokban tudtak találkozni, de azt úgy tették meg, hogy mindig legyen idejük egymásra.  Egyszerű kis romantika,  de Noreent felcsigázta. 
Le kellett tennie a könyvet,  hogy ne képzeljen bele mást, azonban így sem tudta megállítani örökmozgó gondolatait. 
– Mi ütött belém?  – nyögte a csöndbe sóhajtva, ahogy végig vonult keze nyakán,  ahol Thomas csókolta.  Zavartan pirulkodott magában az emlékekre, melyek csak perzselték fel vérét. Teljesen megszállta valami köd,  amitől nem tudott szabadulni, hanem szobájának minden pontját tetthelynek érezte.  Bármit is tett, akkor is eszébe jutott Thomas és az igéző szempár,  vagy a hátán végig vonuló érintés.  Mégis mi baja van? Miért látja mindenhol őt? De megint csak az égető simítás, ami a szobában érte egészen lábáig, vagy azok a forró csókok...
Mégis miken gondolkodik?! Szemérmesen szorult keze ökölbe.  Most mit tegyen? 
– Thomas – nyögte halkan. A cirógatás nem tűnt el. Újra-újra megelevenedett, ahogy teljesen egymásnak feszülnek és ő csak maga mellette akarja tudni. Egy suttogó szó,  egy csábító csók, egy perzselő érintés...
Bizsergett teste és forrónak érezte a levegőt, ahogy mocorgott. Értetlenül állt a helyzethez, de elméje tovaszállt már a problémán. Borzongott, akart... 
Lihegésével megtelt a szoba levegője, kezéből kiesett a csukott könyv,  csak a koppanás volt olyan hangos, hogy felébressze. 
– Jajj – bukott ki belőle. – Én...? – húzta ki magát. Felnőtt volt, tisztában volt vele, hogy működik a nászéjszaka, még ha nem illett róla beszélni,  de mikor lassan realizálta, hogy az előbb vágyott a férfira,  és már a gondolattól is izgalom kapta el, még zavartabban kapott a könyv után,  hogy inkább folytassa az olvasást. 
Azonban fél perc sem telt bele, mikor a szobalány kopogott. 
– Szabad? – Kiáltott fel. 
– Ms. Lynch, vendég érkezett.  
– Valóban?  Mégis ki? Apám visszajött már? 
– Nem, kisasszony. Lent Mr. Sharpe várja.  
Szemöldöke feje tetejére szaladt meglepetten. Már majdnem felpattant, mikor feleszmélt, hogy már pedig nyugodtnak kell lennie, nem kelthet gyanút. 
– Köszönöm,  Ellyea. Máris megyek – igazgatta ruháját, majd a tükörbe pillantott egy futó másodpercre, aztán már ment is. 
Thomas lenn várt a hallban, a hangokra felkapta a fejét.  Noreen viszont a tekintetre máris elvörösödött, ami a férfinak is feltűnt. 
– Ms. Lynch! Örülök, hogy látom.  Apjához jöttem. – Mosolya örömmel teli, szavai könnyedek. Örült, hogy látja a vörös hajú lányt.
– Mr. Sharpe – felelte kiszáradt torokkal. – Apám nem tartózkodik itthon  – rázta meg a fejét és a férfitől egy méterre állt meg. 
– Oh, Noreen – suttogta, máris hangszínt váltva és azonnal közel lépett.  – Mitől pirul így?  A végén leleplez minket... – Szemrehányó hangot próbált megütni, de imponált neki. Oh, ha nem lenne titok az egész... Ha mindenki előtt mondhatná érzéseit a lány iránt.  
– Én...Vagyis... Csak meleg van.
– Valóban?  – hajolt hozzá. Ajkuk milliméterekre voltak, de Thomas nem folytatta. – Ismerem ezeket a szemeket – súgta, mire a lány füle is pirult. Zavartan hajába túrt volna, ha a férfi nem kapja el a kis kacsót. Körbelesett, hogy a szobalány már biztos messze jár-e, majd kezestül, testestül szorította be a nőt maga és a korlát közé.  
– Mr. Sh-Sharpe – dadogta ártatlan szemekkel. 
– Ne is mondja – búgta fülébe. – Szenvedtem egészen, míg meg nem láttam. Maga nem? Mondja, hogy nem csak nekem fáj?  
– É-é-én nem. Vagyis – hebegett-habogott össze-vissza. 
– Mondja, mit érez, őszintén? 
– Thomas – hunyta le szemét Noreen. Lába megadta magát – ha a férfi nem szorítja, már régen földre csúszott volna. – Kitölti a gondolataimat. Nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne lenne eszembe. Érzem... Érzem, ahogy érint. Hallom kecsegtető szavait, és... És... 
– És? 
– Üres vagyok, ha nincs mellettem... – Nem mert felnézni. Most, hogy kimondta, csak akkor értette meg, hogy ez nem őrület, hanem egy olyan érzés,  amit sosem tapasztalt: szerelem. Ez lenne, amit a könyvekben írnak? Olyan más... Mardosó és mégis egy földöntúli érzés. 
– Oh, Noreen. – Összedöntötte a homlokukat. Azt sem tudta, hogyan is kezdjen bele, hogyan is mutassa meg ezt a felemelő, boldog érzést, amit okozott a lány. – Nézzen rám.  Azokkal a zöld szemekkel. – Ugyan kérte, de addigra már csókkal tapasztotta le száját. Erős, de kifinomult mozdulatokkal engedte el a kezét,  simított végig karján, vállán, oldalán és derekánál fogva magához vonta, hogy több hely ne is lehessen közöttük.  Eddig egy felesége sem volt ilyen, még Edith sem, bármennyire belopta magát a nő a szívébe. Lucille már más kérdés volt, hiszen hozzá kötődött, de teljesen másképp.  Testvérek voltak... Az más kapcsolatot jelentett, de Lucille után sem vágyott így,  mint e naiv,  egyszerű nő után, akit most karjai között tartott. 
Miért Noreen? Miért most? Miért?  
– Thomas – sóhajtotta Noreen... A 10 perccel ezelőtti sejtelmes, borzongató érzés újra megtalálta. Elevenen még intenzívebben öntötte el a lány agyát, aki ügyetlenül átkarolta a férfi széles vállát. Nem akart gondolkodni, nem akarta tudni, hogy amit most tesz az maga a bűn és nincs rá bocsánat. A férfi a nyakába csókolt, majd egyre lejjebb. Azonban nem állította meg egyszer sem. Megtehette volna, de igazság szerint vágyott már rá. Csak egy kicsit még.  
Thomas lefelé húzta a ruha elülső részét,  próbált magának nagyobb teret adni, egészen a fűzőig. Mordult egyet, nem mintha nem tetszett volna a látvány a számára és a fehér, érintetlen bőr, de túl sok volt a ruharéteg, amit le kellett volna bontania és ehhez a lépcső talán nem volt a legjobb helyszín.
– Noreen... – húzta ki magát, visszatérve arcához. – Noreen – súgta újra. – Mi lenne, ha...
– Ha?
– Ha megszöknénk? – ejtette ki száján, úgy mintha csak köszönt volna, de a nő azonnal lefagyott, mintha csak kirakták volna mínusz 50 fokba. Levegőt is elfelejtett venni, úgy megakadt. Megszökni? Csak ők ketten? Szíve azonnal rávágta volna, hogy igen, minden kérdés nélkül, csak hadd menjenek már el... Sajnos, viszont ott volt esze is, aki megfékezett minden indulatot. Itt hagyni csapot–papot? Edith, apja, Cashel, barátaik... Igaz, Thomas csak átutazóban volt Írországban, de jó maga? Egyáltalán hova és hogyan tudnának élhető körülményeket teremteni?
– Thomas... – fújta ki a benn maradt levegőt. Azt sem tudta, hogy kezdjen bele, mert ez nem így működött, bármennyire is csábította a gondolat. Csak ők ketten, senki más... Övék lenne a világ!
– Nem kell most válaszolnod. Gondold át – cirógatta meg az arcát. – Nyugodtan.
– De, Thomas – futott újra neki, hogy a férfit is szembefordítsa a problémákkal, akadályokkal, amik igenis ott lebegtek közöttük. Talán a legnagyobb, hogy Thomas már házas volt!
– Holnap lesz a napforduló, akkor elég eldöntened...
– Thomas... – rázta meg a fejét, hogy mutassa, ez nem így megy. Nem mehet! – Ezt nem szabad...
– Miért ne lehetne? – fogta közre a lány arcát. Belenézett abba a mélyzöld tekintetbe, mely elrabolta szívét már az első pillanatban. – Mi áll az utunkba? Edith? Az apja? Vagy egész Írország?
– Igen. Házas! Így is szégyen, amit teszünk...
– Szégyen? Szégyelli az érzéseit? Szégyell engem?
– Nem, nem, nem... Nem így gondoltam! Tilosban járunk már, tönkre fogja tenni magát, az életét... – ujjaival körbefogta a férfi csuklóját, majd hozzáhajolt és csókot nyomott ajkára.
– Nem érdekel – adta át magát a férfi az érzésnek. Akaratosan, bitorlóan viszonozta az édes csókot. Nyelvével bejutásért könyörögve, melyet meg is kapott azonnal. Egy keveset, míg szabad, míg senki sem látja őket. Csak ezek az éltető pillanatok, nem több…
Már-már elöntötte a vágy, hogy itt azonnal magáévá teszi a nőt, de mindig is tudta kontrollálni magát, így aztán szépen, lassan vetett véget a pillanatnak. – Gondolkodik rajta?
– Igen, fogok... – biccentett Noreen megrökönyödve, pedig nem akart ezen egy percet sem agyalni. Az egész csak egy mese, lennének következményei… És igazság szerint nem is volt az a bátor nő, hogy megmondja. De erről tudta, hogy egy olyan álom, ami nem teljesülhet be úgy, hogy mindketten boldogok legyenek.
– Akkor... Megyek, úgy sem az édesapjához jöttem igazán – vallotta be ártatlan szemekkel, mosolyogva, mire csak Noreen is felnevetett. Ezt akarta látni, ezt a mosolyt, melyet ő okozott.
– A viszontlátásra! – intett, majd már el is suhant, mielőtt még bárki is megláthatta volna a közös pillanatukat. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése