Jolly-Joker: Prológus

Hellobello!
Tudom, tudom, hogy ez most nem nagy újdonság, csak átköltöztettem a Jolly-Jokert is ide, mert így legalább minden egy helyen van... Hogy ez jó vagy sem, háááát. Én örülök, hogy nem kell blogok között ugrálgatnom, hanem ez meg az ItS hozzám tartozik. 
Igaz, így sem fognak a részek frissítései felgyarapodni, de igyekszem hozni, amint átportáltam ide is. Néhol beleírtam, de nem változtattam rajta...
Jó olvasást! :)

"A bűvészet első számú szabálya: legyél te a legokosabb ember a szobában."
Csak egy kötél. Masszív, hosszú, vastag. Lógott alá a mennyezetről, az egyik legmagasabb pontról. Alatta lakkozott, ébenfekete, fából készült, könnyen szétszedhető, de mégis stabil színpad terült el a messzeségben. Valahol a távolban a nézőközönség ült, állt, tombolt. Vászonszerű, vízlepergető anyag keretezte az egész helységet, mely megtámaszkodott a tartóoszlopokon. Apró lámpák lógtak le és ontották magukból a fényt, hogy mindenki mindent láthasson, még a legapróbb trükköt is. A színpadról kis ajtó vezetett el, amerre a fellépők ki- és bejárhatnak, míg a közönségnek nagyobb jutott. 
A színpad közepén egy feketébe öltözött, karcsú lány állt hamiskás mosollyal az arcán. Meghajolt egyszer, meghajolt kétszer és még többször.  Rövid, barna haját hátraigazította, miközben integetni kezdett. Zöldes szeme csillogott, viszont nem csak a sikertől. De a nézők tomboltak, orkán erejű zajban kiáltottak, éljeneztek, fütyültek. Kevés ilyen alkalom volt, mely ennyire megmozgatta az embereket. Ilyen siker... Szinte szavakba önthetetlen. Emberek százai örültek, élvezték a műsort és vörösre tapsolták a kezüket, csak hogy a lányka újra végigcsinálja. 
– Köszönöm!  Köszönöm!  – kiáltotta a lány a hangzavarba, ahogy integetett a közönségnek. – Maguk nélkül nem ment volna! – kezdett bele, és a morajlás úgy halkult el, mintha hirtelen letekerték volna a hangerőt. – Ha önök nincsenek, nem állnék itt, se én, se a Galax. Köszönjük szépen!  – csettintett egyet, mire megint szőrén-szálán eltűnt újra, és a nézők hatalmas tapsba kezdtek bele. Hullámban morajlottak és tapsoltak, mintha csak egy focimeccsen szurkolnának. Sőt... Ez. Ezt szavakba se lehet önteni,  hogy amit csinált, az másoknak mennyire tetszik.
A fény felvillant, a sorokat szántotta végig, míg középen a nézőteret kettéválasztó folyosón meg nem állapodott. Pontosan a lányon, aki ott tűnt fel. Még taps, és még, még, még, egyre több! A Lovasok óta nem volt ekkora siker egyik cirkuszban sem, mint ma este, vagy éppen bármelyik este, amit a Galax rendezett.

Majd csak újabb csettintés, és újra a leányzó volt-nincs.
De mielőtt még bármi is történhetett volna a vörös függöny aláereszkedett, elzárta a lehetőséget. A lány ennyi volt aznapra! Pedig még mindig tapsoltak, ujjongtak, ahogy bírtak.  "Vissza,  vissza, vissza!" Morajlott a tömeg és kántálták egyszerre, de a lány újra csak intett, ahogy a függöny elé kimászott, majd huss, már el is tűnt, mintha csak egy villanás lett volna. Ezzel is még nagyobb káoszt okozva. 
– Ivy! Gyere már!  – jött a hang az ajtón keresztül és a lány a kötelet összeszedve igyekezett is el. Cirógatta rendesen egóját a siker,  de mindig tudott határt tartani. – Jön már a következő!  
– Megyek már – kiabálta és megkettőzte lépéseit. A kötelet maga után húzva vitte, hogy az egyik sarokba ledobja, de mikor odaért és hangos puffanással ért földet,  akkor valami kattanó hangot is adott. Mi volt ez? Visszafordulva hunyorgott a sötétbe, mikor is a gyér fény valamit megvilágított. Egy kártyát.  Utánanyúlva megfogta, megforgatta. Nagyobb volt, mint az átlag,  az egyik oldalon egy hatalmas szem foglalt helyet, mely mintha egyfolytában fürkészné az embert, olyan érzést keltett. Alatta: "A Szem vár" felirat tűnt fel. Mi van? Ivy értetlenül nézte, majd megfordította, ahol viszont egy vörösre mázolt ajkú, fehér bőrű,  sminkelt, sipkás bohóc volt látható egy felirattal: Joker. Alatta: "Mi jelentkezünk!" Mi a fene?Merült fel a lányban a kérdés és mielőtt még újra szóltak volna rá,  azonnal zsebébe rakta és viharzott is ki. Lesz ideje még ezen gondolkodni, hogy mi ez, mit jelent. Most először csak a sikerre tudott gondolni, újra sikerült,  újra végig vitte. Hogyan is csinálta? 

1.) Felmenni a létrán 
Egyre magasabbra és magasabbra. Az ember mindig ezt akarta tenni, egyre magasabbra jutni, bármiről legyen szó.  Mind a munkában,  mind az iskolában,  mind a családban.  Kiemelkedni, több lenni, mint az átlag.  Sokaknak sikerül,  valakiket egy egész világ ismer, de más pedig csak egy csoportban tört a csúcsra.  Melyik éri meg? És miért?  Milyen tényezők játszanak közre, hogy azt mondhassuk: többek vagyunk, mint az átlag. Egyáltalán mi az átlag?  Mi számít normálisnak és snassznak, ami teljesen egyértelmű? A válasz egyszerű, de még sem egyértelmű, hogy már pedig nincs olyan, hogy átlagos. 
Egyre feljebb lépdelt a fehér lépcsőfokokon, a létrán, mely a magasba nyúlt. Csak a fokokra fókuszált, melyek egyre közelebb vittek. Egyre és egyre közelebb,  míg teljesen fel nem érte és magasodott mindenki fölé.  Őrjítő taps zsongta be a teret, ahogy meghajolt, szinte a talajt súrolva fejével, olyan mélyen.  Keze izzadt, teste remegett, torka pedig kiszáradt, ahogy izgatottan nyúlt a tőle nem messze lévő masszív kötélhez.

2.) Nyakba akasztani a kötelet
Szorul a hurok.  Bármilyen helyzetben lehetséges.  Nem feltétlenül kell valóságosan, elég képletesen is. Mikor az ember annyira elbukik, hogy érzi,  egyre szorosabb a hurok, egyre nehezebb, egyre fojtogatóbb. Akár egy érzés,  valaki a szeretetével is képes lenne rá,  míg valakinek a munka jelenti azt a bizonyos hurkot, mely megfojtja, megöli. Mindenkinek más,  mindenkinek volt egy pillanata legalább,  amikor tudta, hogy az a bizonyos kötél megszorult, túllépett egy határt,  túl merész volt. És végül, általában mindig ugyanaz az eredmény: valami meghal, akár egy érzés,  akár egy pillanat, akár egy emlék,  de valami elveszik. Persze,  vannak kivételes esetek is.
Sokszor csinálta már végig,  most mégis úgy érezte,  hogy ez teljesen más lesz. Teljesen, de teljesen más. Csak érezte,  valami hatodik érzék súgta meg, hogy valami el fog dőlni emiatt. De ahogy a kötélre nézett,  melyet a nyaka köré font. Csak pillanatai lesznek szokás szerint. Zsigereiben érezte,  tudta, hogy melyik az a pillanat. Se egy másodperccel előbb,  se később nem szabad, vagy elbuktam. Kisétált a létra szélére, és vett egy mély levegőt.  A tömeg felmorajlott és egyszerre ordította: "Ugorj!".

3.) Leugrani
Nincs kérdés,  nincs válasz,  csak a tett beszél.  Nem kell megmagyarázni, hogy mit miért,  hanem csak tedd meg, és utána már sodródhatsz az árral. Csak fejest kell ugrani, újat kell megismerni, különben lemaradunk, és az idő nem vár,  nem áll meg, hogy összeszedjen, hanem cél nélkül halad tovább.  Lemaradtál? Ott maradtál. Kegyetlenül vágtáz tovább,  sose stoppol le.
Lehunyta a szemét és dőlt előre.  A gravitáció elkapta és zuhanásba rántotta le. Egyelőre nem szorult a kötél,  csak az ellenlevegő csapta a rövid sötét haját az arcába. Már csak pillanatok. Egy kicsi, egy kevés.  Nem kell sok, csak egy icuri–picuri. Ráfókuszált a kötélre a nyakában. Már csak centik voltak, végül feszülni kezdett a madzag és rántotta vissza. Torka összeszorult, szemét kinyitotta.

4.) Abrakadabra
Ki ne szeretné a varázslatot?  Mely megmenekíti a valóságtól, mely újabb világot nyit meg, csak hogy el tudjunk bújni a valahova? Ahol mások lehetünk,  ahol hihetünk a mágiában, ahol bármi megtörténhet. Szeretjük a szemfényvesztést. Egyrészt, mert újabb probléma,  mely megfejtésre vár,  másrészt egy csoda, egy új,  ami néha megmagyarázhatatlan, és talán így a jó, mert jót is lehet vele tenni. Segíteni magunkon, másokon, de persze valami borzalom okozója is lehet...
Csak egy csettintés. Ennyi kellett, és Ivyre hatott a mágia. Bekebelezte, felszívta és huss. Volt–nincs. Az előbb még zuhant, most pedig eltűnt.  A tömeg morajlani kezdett, az eddig pattanásig feszült csönd szétrobbant, és a hitetlenkedő ujjongás vette át a helyét.  De hova is tűnt az akrobata?

***
A férfi a falnak támaszkodva nézte az előadást. 
Elég közel volt a lakkozott színpadhoz, de mégis úgy érezte, hogy túl távol ahhoz, hogy lásson, hogy IGAZÁN lásson. A Galax Cirkusz nemrég toppant be a városi életbe,  ami már eddig is neves egy cirkuszi csoporttal adott elő. De New Yorkba még csak most érkeztek, ennek ellenére három nap alatt bármikor adtak elő, mindig jöttek a hírek,  hogy telt ház volt. A kritikusok csak dícsérték, és az emberek pedig úgy kapkodták el a jegyeket, mikor volt rá lehetőségük.
Csak azért jutott ő is be, mert volt az igazolványa, de amúgy esélytelen lett volna. Még jó, hogy FBI-os volt, így aztán bárhol, bármikor pillanatok alatt szerzett egy belépőt. Mióta a Lovasok megjelentek, azóta a cirkuszok, a jó cirkuszok Aranykorukat élték, felforgatták az egész világot.  Mindenki varázslatot akar, noha sokan úgy,  hogy pénzt is kapnak mellé,  ezért néha volt pár pofátlan kritikus. 
A lányról sokat hallott. Kora ellenére igazi tehetségnek mondták,  így amint tudott, azonnal bejutott a Cirkuszba. Ivy Lex, legalábbis ilyen névvel volt a műsorban benne, de hogy tényleg ez a valódi neve is...

Tapsba kezdett, mikor a nézőtér felmorajlott, és a lány levetette magát.  Figyelmesen nézte a zuhanást, a kötelet,  hogy vajon mi is lehet a titka, hogyan csinálja. Nem egy akrobatát látott már,  de egyiknek sem fordult meg nyakra rakni a kötelet és úgy aláugrani.
– Mit csinálsz?  – leste a kötelet és a színpadot, hol is a trükk, mit alkalmaznak, mi is a varázslat. 
Végül már csak egy-két méter választotta el, mikor a lány, hopp, eltűnt.  Volt-nincs. A kötél üresen hullott alá és néma csönd máris eltűnt, mikor aztán színpad közepén egy csapásra meg is jelent. Mindenki éljenezni kezdett, taps,  fütyülés és orkánban ordibálás. Lenyűgözte a közönséget, nem is kicsit, amihez még a hajlongás sem volt elég.  Arcán ártatlan,  sejtelmes mosoly villogott egy élénk pillantással egyetemben. Keze még remegett az izgalomtól és arca kipirult, ahogy a távolba nézett örömmel. Valamit tudott, valamit sejtett, valamihez értett,  amit még a férfi se tudott per pillanat megmondani, de akármi is volt az, most még ő is fejet hajtott, hogy nem látott bele a trükkbe.
– Akárki legyél is – vágta zsebre a kezét a férfi.  – A Szem megtalált. – Elfordult a színpadtól és kisétált. – A következő – jegyezte meg utoljára, mikor elhagyta a kijáratot.  – Készen állunk az következő Lovasra. Világ, érkezünk újra! 

2 megjegyzés:

  1. Régen is szemeztem ezzel, de tegnap rábukkantam a hírdetésedre és Miért ne alapon belekezdtem :D Nem csalódtam! Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, hát köszönöm szépen :3 Örülök, hogy elolvastad! Igyekszem hozni a következő részét

      Törlés