Novella: Egy... Egy... Egy...

Hellobello!
Nos, hát először is van egy hírem, mi szerint nem sikerült a nyelvvizsgám fele, így nem írhatok... Úgyhogy decemberig nagyon ritkán fog jönni bármi is, ámbár igyekezni fogok valamit produkálni, de semmit sem ígérek... Sajnos, így alakult...:( Bocsánat!
Másrészt viszont ma egy Cherik novellával érkeztem, ami az oldal első igazi slash tartalma... Éljen! Hát, őszintén szólva nem tudom, hogy sikerült, úgyhogy véleményekkel szabad bombázni!
Remélem tetszik.

Egy... Egy... Egy...
Besorolás:
  • Fanfiction/AU
  • 18+
  • Romantikus
  • Erotikus

Jó olvasást! :)



Egy tavasz.
Egy nap.

Egy este.

Egy vacsora.
És rengeteg vendég.

A levegő párás, fullasztó, pedig minden ablak nyitva, de olyan sok ember gyűlt össze, hogy mozdulni is alig lehetett volna közöttük.
Az egyik termet megtöltötte a zene, ahol zsúfoltan, de táncoltak a párok.  Egy lépés itt, egy lépés ott, majd pörgés-forgás és újra elölről kezdve.
A másikban terítve volt, ahol az étel folyamatosan fogyott, de az ital még gyorsabban. Pezsgő,  borok, még valahol sör és likőr is körbejárt, de erre a tömegnek szükség is volt ekkora mennyiségű ételre-italra, különben csak a rossz pletykák szállnak a levegőben, hogy a házigazda túl zsugori.
A nők minél díszesebben öltöztek, hogy mutassák rangjukat és persze versenyezzenek, hogy ki is a legszebb, míg a férfiak csak a szokásos fekete-fehér kombinációt választották általában,  de kivétel erősítette a szabályt. A moraj egyre magasabbra csapott, ahogy esteledett és ezzel arányosan fogyott az ital is. Sokaknak megeredt a nyelve és akaratlanul is túlkiabálni kezdték egymást. Hangos nevetés,  morranó nem tetszés és akkor még a zene... Élt az egész ház.  Ilyen élénk még talán sosem volt, mióta megépítették. Lélegzett és látott,  néha kifújt egy-egy személyt az udvarra, hogy ott leljenek kis pihenő időt, mert a hangulat meg sem állt.  Nem várta be a lemaradókat, hanem csak egyre fokozódott.
Egy kocsi. 
Egy érkező.   

Egy férfi.  

Egy nő. 
És még valaki.

Beléptek az érkezők, akik csak mosollyal nyugtázták a kialakult légkört. Az egyik egy magas férfi volt frakkban, mellette pedig egy nő ácsorgott vajszínű ruhában, aki csak ide-oda kapkodta a fejét.
– Charles! – zengett a levegő,  és egy férfi sietett eléjük. – Már azt hittem, hogy lerobbant a hintó, hogy ilyen sokáig késlekedtek. Ms. Grey – csókolt kezet a vörös tüneménynek, aki Charles mellett állt. 
– Erik – biccentett mosollyal Charles. – Nos, nem így történt. Moira jött volna, de ő beteg lett ma reggel, így aztán Jeant váratlanul érte, hogy jönnie kellett.
– Jobbulást Moiranak. Remélem nem bánja, Ms. Grey, hogy eljött. 
– Nem hiszem – nézett ki a férfi válla fölött,  mintha keresne valakit. Majd ajkát beharapva el is mosolyodott. – Ha megbocsátanak – pukedlizett, majd el is hagyta a két férfi társaságát, akik kis ideig utána néztek, majd csak nevettek, ahogy a lány egy ismerőshöz lépett oda.
– Látom,  kissé késtünk – fújta ki Charles a levegőt. 
– Ugyan, csak annyit, hogy itt már minden elindult – nézett rá Erik cinikusan.
– Kivel érkezett? Raven? – döntötte oldalra a fejét Xavier keresve a lányt szemével.
– Igen – biccentett. – De ő is valahol már eltűnt mellőlem.
Egy pohár. 
Egy kis alkohol. 

Egy beszélgetés. 

Egy érzés. 
És az érdektelen nők.

Lassan csordult túl a pezsgő tartalma az üveg nyílásán, miközben Charles azon igyekezett, nehogy a hab túlfusson.
Az első kortyok után máris megkönnyebbült, sokkal inkább érezte magát a társaság tagjának, hogy fel tudott oldódni, nem mint előtte.  Így a sustorgó hangok – melyeket folyamatosan hallott – halványultak. Agya nyugodtabban forgott tovább,  most hogy már nem figyelt csak Erikre, ki közben mellette állt és folyamatosan beszélt. 
– Erik – szólt közbe. – Ez csak egy ünnepség.
– Ahol reng... – kezdett volna bele, hogy ellenkezzen, végül csak elcsöndesült, ahogy egymás szemébe néztek mélyen.
A kék pillantás, mely mintha azonnal tudott volna bármit. Ezért sem szerette a telepatákat, mert oly könnyen olvastak gondolatai között,  és az érzés,  hogy szavak nélkül tudnak róla bármit... Hiányolta hirtelen sisakját,  de csak remélte, hogy Charles ezt nem hallja, ámbár úgy tűnt, hogy nem.
– Mi az? – zökkentette a valóságba Xavier hangja. Csak ekkor jött rá, hogy sokáig voltak csöndben,  mely így már kellemetlenül zavaró lett.
– Semmi, semmi. Mindig is nehezen emésztettem meg, hogy ilyen optimistán állsz a világhoz.
– Erik... – sóhajtott egyet, mert ezt a témát nem itt akarta kivesézni, nem mintha erről ne beszéltek volna annyit már. – Miért ne állnék? – nézett szembe társával, aki csak mogorva arccal figyelt. Volt idő,  mikor nem volt ilyen komor. Charles emlékezett azokra a napokra... Ami volt, elmúlt.
Újra kortyolt az italából.
– Amúgy pedig úgy tűnik, hogy jól áll a mutáns és ember közötti projekt.
– Valóban? – Erik maró gúnnyal ejtette ki ajkai között a szót. Kötve hitte, hogy Charles bármire is jutott volna. Az emberiség nem változik... A béke sosem fog létrejönni, ezzel tisztában volt, ezért nem is próbálkozott ilyennel. 
Egy terem.
Egy zene.
Egy tánc. 
Egy tekintet. 
És csábító pillanatok.
Tekintetével követte a táncoló alakot. Meglepődve konstatálta, hogy Erik nagyon is tud táncolni. Sőt! A férfi keze között lévő ismeretlen nőn látszott az áhítat, öröm, hogy ilyen partnert fogott ki. Magneto erőteljesen, de mégis finoman vezette, mintha csak mindig is ezt csinálta volna... 
Hirtelen Charlest furcsa érzés kapta el. Valami mardosás. Nem olyan erős, de szurkáló, érezhető, amit nem tudott elhessegetni, hogy felejtse. Ott motoszkált, szívét zargatta. Mégis mi lehet ez? Ahogy nézte a táncos párt, egyre jobban megülte. Már–már saját magát zavarta, hogy mi ütött belé, így inkább elszaladt italért. Valami erős, azonnal ütő...
– Hol voltál? – vonta fel szemöldökét Erik, mikor Charles visszatért. Addigra már a zene is abbamaradt és a következő párok álltak fel szemben egymással. 
– Italért... – pislogott ártatlanul, de Erik csak összevonta a szemöldökét. 
– Nem táncolsz?
– Most... Most még nem. Majd később – kortyolt a folyadékba, mintha abba keresné mentsvárát, mely megmenti az érzéstől. 
– Jól vagy, Charles? – fogta meg a csuklóját Erik, nehogy még egyszer ajkához tudja emelni. Ismerte ezt a Xaviert, aki az italba nyomja gondolatait... 
De mindketten úgy érezték, mintha megcsapta volna őket a villám. Charles megrezzent, Erik pedig elkapta a kezét, mintha csak tűzbe nyúlt volna, melynek lángjai felcsaptak, forrón nyaldostak mindent, amit értek. 
– Igen. – A válasz egyszerű volt, de mindketten tudták, hogy nagy hazugság, bármennyire is Xavier igyekezett az ellenkezőjét mutatni. Ezzel már fordult is volna ki, de Erik akaratlanul is elé lépett, elállva az útját. Fölé magasodva nézett rá ellenvetést nem tűrő pillantással, mintha csak uralkodni akarna... 
Egy folyosó.
Egy ajtó. 
Egy perc. 
Egy gondolat.
És a titkok csöndje. 
– Erik... – súgta-búgta, ahogy a falnak ütközött. Kihúzta magát, de a férfi így is magasabb volt nála. Pislognia kellett, hogy figyeljen, nehogy elmélázzon, mert az alkohol hatására olyan gondolatok csapták meg, melyek még eddig sosem. Még a férfi sustorgását is meghallotta, igaz, ezek csak gondolatok voltak. Nem mert belenézni, belehallgatni, mielőtt olyat talál benne, amit nem akar. 
– Ne mondj semmit, ne nézz a fejembe! – Sziszegte, ahogy közelebb és közelebb hajolt. Erik ugyan nem tudta, hogy Charles hallgatja-e vagy sem, de nem is akarta. Parancsként üzente. Kezei közé zárta, mintha csak védeni akarná valamitől, valakitől... Miközben egyszerű dolgot akart.
A beteljesületlen álom, mely oly sok idő óta emésztette, mely most akár meg is valósulhatna...
– E... – De nem tudta befejezni. Döbbenet az első érzése, majd mielőtt még elhúzódott volna Erik, elkapta, ingébe markolt és húzta vissza, hogy újra csókban forrjanak össze. Mintha meg akart volna halni, robbantásként élte meg. Elméje szétrepedt, szíve túlcsordult, csak a férfi neve lebegett a semmiben. Nem mintha Erik nem hasonlót élt volna meg. Ahelyett, hogy Charles ellökte volna... Ez álom lenne? Nem, Xavier valóban visszarántotta. Magabiztos mosolyra görbült szája és a professzort teljesen a falnak szorította, aki felszisszent, de ezzel egyetemben harapta meg ajkát.  Nem adta oly könnyen magát, ami csak még inkább feltüzelte. Vére száguldott,  kitöltötte mindenhol, így hamar feszülni kezdett az a fránya nadrág. 
– Erik... – suttogta Charles kipirulva. – Va- valaki jön – bukott végül ki belőle nehezen, ami az egész pillanatot megtörte. De valóban lehetett tompán hallani, hogy valaki nem sokára be fog fordulni, és akkor meglátja őket.  
Magneto teketória nélkül a legelső zárat nyitotta és betolta az ajtón Xaviert, nehogy szem elé kerüljenek. 
Egy szoba. 
Egy csók-csata.
Egy asztal.
Egy nyögés. 
És elmondhatatlan vágyak. 
A sötétben nehezen tájékozódtak, de körülbelül haladtak a közepe felé, ámbár idejük nem sok volt, hogy szemük szokja a homályt és körbenézzenek. 
Falánk, perzselő csókok csattantak, ahogy bemelegedtek. Eltűnk a kezdeti nehézség, miszerint mi a fenét is művelnek. Senkit sem zavart, ahogy szállt rájuk a vágy köde.
Egészen egy asztal széléig jutottak, amihez hozzászorult Xavier, noha egyáltalán nem bánta, csak már rendesen szenvedett a szűk nadrágtól. Jól esett volna már megszabadulni tőle, így minden mozdulat maga volt a kín, főképpen mikor Erik hozzányomta csípőjét. 
– Ahhhh – bukott ki belőle,  mikor Erik megérintette lent, aki csak még jobban felbátorodott. Kissé talán durva mozdulatokkal falta az ajkakat és szabadította meg a férfit a ruhától. Kedves mozdulattal fogta meg Charles  férfiasságát, ami erősen ágaskodott. Gondoskodó, de céltudatos mozdulattal kezdte izgatni. Majd megőrült, azonban csak azért is időt adott maguknak, pedig belseje már üvöltött, hogy tegye magáévá most azonnal. De vadállat sem akart lenni, hogy aztán büntetésképp sose tarthassa karjai között a fájdalom miatt.
Charles abbahagyta a csókot, hátrébb döntötte fejét és sóhajtozott. Beszívta a szoba egyhangú illatát, mely Erikével keveredve teljesen megbabonázta, majd megérezte a forró, meleg ajkakat nyakán,  mely csak még inkább izgatta. 
Próbált gondolkodni, de nem sikerült, így csak megkereste Erik foszlányait, mutatta, hogy ő mit érez. Magneto nem utasította el, nem mordult, hogy mégis mit keres a fejében, hanem beharapta nyakát. Tetszett, amit mutatott neki a professzor, és picit cseppegtetett a sajátjából. Nagyon is egy húron pendültek. 
– Ne... Én mindjárt – tolta volna el magától, mikor érezte, hogy csak pár pillanat és robbani fog. 
– Shhh – torkollta le a másik, és nem hagyta abba izgatását, sőt egyre csak gyorsabban, szorosabban csúsztatta kezét, amitől az a pár pillanat is lerövidült. 
Charles nyögve élvezett Erik kezébe, zihálva dőlt neki az asztalnak.
Egy suttogás. 
Egy vágy.
Egy gondolat. 
Egy extázis.
És a szoba titkai.
Mélyen szívta be a levegőt, remegett, miközben markolta a falapot. Hangosan mordult, a kellemetlen feszülés égette, de valahogy mégis... Mégsem volt olyan rossz. Fájt, fájt, azonban...
Erik igyekezett lassú lenni, ámbár majd szétszakadt a vágytól, hogy durván  kihasználja Charlest. Erősen fogta a férfi derekát, lágy csókot nyomott hátára, hogy egyenlítse a fájdalmat. Olyan szűk, meleg... 
– Erik – súgta az előtte levő, és mintha csak felkérő lett volna táncra, úgy mozdult meg. Lassú, kimért lökésekkel. Ugyan perzselte először, minden izma sikongott, de csak beharapta ajkát. Az utóérzés már nem fájdalom volt, hanem élvezet. Akarta, még többet, még jobban. Hátrafordult, a kigombolt inget megragadva húzta magához és éhes csókkal tapasztotta ajkát. 
– Még... – súgta és Magneto nem habozott. Csípője rendületlenül ringott előre-hátra, egyre mélyebbre és mélyebbre. Testük összecsapódott és a nyögések felerősödtek, ahogy ő  belőle is halk szuszogás kezdett kitörni. Majd megbolondult, majdnem eszét vesztette. A rászálló köd körbevette, melynek egyetlen pontja volt Charles, és most, hogy gondolataik is egybefolytak... Az aktus még magasabb szintekre emelkedett. nem csak fizikailag, hanem mentálisan is együtt voltak, mely olyan pluszt adott, amit szavakba nem lehetett önteni. Egyek voltak, együtt voltak. 
– Áhhh – dőlt teljesen az asztalra Xavier, mikor újra kéz simult merevségére, már pedig Erik rá is gondolt... Légzése felgyorsult, vére dübörgött és csak Erik zihálását hallotta. Szíve majd ki akart ugrani, minél mélyebben érezte magában. 
– Shhh, még meghallják! – Magneto lágyan duruzsolta, de minden mozdulata durva volt. Őszintén szólva zene volt füleinek a másik hangja, de mégis csak bármikor jöhet valaki véletlenül. 
Egy élvezet. 
Egy vég. 
Egy szó. 
Egy ígéret. 
És újra a sok vendég. 
– Hmm – görnyedt meg Charles. Tűréshatárával játszott Erik, aki néha hol lassult, hol gyorsult, de volt mikor teljesen becsúszott. Most már könnyebben mozgott, mint az elején. Charles izmai megadták magukat méretével szemben, így a kín alább hagyott, édes élvezet költözött a helyébe, mely egyre csak fokozódott. Azt lehetne hinni, hogy nincs hova már, de... Mikor egy újabb extázist élt meg, és társa kifacsarta... Már majdnem összeesett, lábai alig tartották, csak az asztal, de Erik nem lankadt. Sokáig bírta.
Még egy, még egy és még egy lökés, mikor Erik teljesen előre lendült. Xaviert magához húzta, belecsókolt nyakába, bár mordulássá alakult a vége, majd felnyögött. Megremegett egyszer, kétszer. Megrándult, majd elélvezett. 
Előredőlt, rádőlt Xavierre, aki apró csókokkal támadta száját, de zihált, alig volt magánál, míg tartott a pillanat, mely olyan csodálatos volt. Így hogy egymás mellett, mint testben, mint elmében... Teljesen más volt, mint eddig, mint bármelyik nővel, aki megfordult alatta. 
– Charles – súgta halkan, engedett szorításán, és kijött belőle, de úgy érezte, hogy férfiassága még mindig lüktet, még mindig akaródzik vissza. – Ígérd meg... 
– Megígérem! – vágta rá minden kérdés nélkül, így is hallotta a megfogalmazódó szavakat már gondolatban. Hogy a vágy, az érzelmei beszéltek... Oly mindegy volt. Erik már nem csak a barátja volt.
Hozzáfordult, újra megcsókolta, beletúrt a sötét tincsekbe, mélyen nézett a kék szemekbe, falta az ajkakat, míg lehetett, hiszen most, hogy vége volt a pillanatnak, nem sokára menniük kell. Nem akarta. Még vágyott az együttlétre, csak még egy picit. Bár ne lenne vége... 
Egy titok. 
Egy gondolat. 
Egy álca. 
Egy szoba. 
És a visszatérés. 
– Hol voltatok? – kérdeze Jean, aki a pultnál várta az érkezőket. Ugyanis Charles és Erik eltűntek hosszú időre, pedig már esteledett bőven. A parti is csöndesült, pedig egy órája még tombolt mindenki, de a szufla kifújt. 
– Csak...
– Beszélgettünk – fejezte be Erik Xavier helyett egy mosollyal, mely mögött Charles többet látott. 
– Igen, beszélgettünk – harapta be ajkát a professzor és karját nyújtotta Jeannak, ámbár le nem vette szemét Erikről.  
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét a tünemény, mert érezte a furcsa légkört, noha Xavier ügyesen elbújtatott minden csalfa gondolatot. 
– Valóban – vágta rá a kettő, szinte összenevetve a kis titkukon, mely senki másé, csak a szoba és ők őrzik meg örökké.

2 megjegyzés:

  1. Te gyilkos... Ez túl szép volt így a két film után... *meghal* Köszönöm, hogy olvashattam :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, én köszönöm, hogy tetszett :3

      Törlés