Novella: A Végrehajtó

Hellobello!
Na hát ma egy saját novellával éreztem, mely a sci-fi világában játszódik, igaz nem olyan mélyen, de azért benne, pontosítva cyberpunk... 
Mert néha ilyen is kell, de innentől újra visszaállok a befejezni valókra :P Tudom, tudom...

A Végrehajtó
Besorolás:
  • 12+
  • sci-fi
  • saját
  • egy részes

Jó olvasást!


– Elítéltek? – A fekete, punk hajú srác éppen a kezében fogott egy vékony falú poharat, melyben neonfolyadék csörgedezett, de illatából azonnal lehetett következtetni, hogy alkohol is található benne az édes aromák mellett.
– El. – A vékony lapú asztalra dőlt egy másik illető,  akiből alig látszott valami, csak a vállán villogó női test, mely alig takaró ruhákat viselt. Fölötte egy felirat: 12. Kezébe temetkezett, ami teljesen érthető is volt ebben az állapotban, hiszen pánikolt. Nem akart meghalni – igaz, tönkretett egy egész üzletláncot, hogy a számlákat feltörte, nyilvánosság elé tárta, mert megbotránkoztatta a mennyiség. De annyira leleményes nem volt, hogy saját nyomát elrejtse, így idővel, de lebukott. A tárgyalások nem voltak hosszúak, hamar megszületett a döntés,  sőt.  A kormány azonnal halálra ítélt, pedig az ilyenért nem ez járna,  de mivel  kormány is bűnös volt az üzlet sikerében,  jobbnak látta, ha kiiktatják Tescart. A diktatúra már csak ilyen, ki tenne ellent egy despotikus hatalommal szemben, ha bármikor elvihetik a család tagját, csak mert valami nem tetszett az államfőnek? A félelem nagyúr, pedig Hitler és Sztálin jó pár évszázada elmúlt, azóta már elkezdődött 2643 nyara... Azonban ahogy a mondás tarja: a történelem ismétli önmagát. Egy háború kellene, hogy megdőljön bármi is. Egy vezető, akinek nem számít semmi, csak a szabadság... Mert hogy ezek nem fognak meghalni... Az is biztos, mióta a tudatáthelyezést tökéletesre fejlesztették. Igaz, kegyetlen drága, de mit jelent az egy diktatúra fejének, ha tovább viheti gondolatait?
– Akkor... – nézte a poharát az első kérdező. Megborzongott. – Ez azt jelenti, hogy...
– Nem lesz kivégzésem – rázta Tescar a fejét, miközben felhúzza a csuklóján megjelenő vonalkódot, vagyis a kivégzésének jelét.  – Őt küldik el, Noonen.
Noonen azonnal kiitta a pohara tartalmát pedig rendesen égette a torkát, azonban most semmi sem érdekelte.  Így is nehéz volt megemésztenie, hogy barátja meg fog halni... Sőt,  fel sem tudta dolgozni, csak felejteni akart, de azt nagyon! Lehet, hogy fel is kell belőle,  a végén még kiderül,  hogy az egész csak egy álom volt... Remek lenne!
– Mikor? – nyögte lassan, nyalogatva a száját. 
– Három napon belül. – Másik teljesen nyugodt lett, kihúzta magát és kissé sírástól bedagadt szemét társára vetette. Meg fog halni...
– Biztos van valami megoldás... Menekülj most! Csinálj más személyit, szabasd át az arcod, akármit!  
– Noonen!  – reccsent rá.  Ugyan örült, hogy barátja legalább valamit próbálkozik, de nem mintha ő nem gondolkodott volna ezen. Másik,  fém kezével festett kék hajába túrt,  hátha ezzel eloszlatja az idegességét, de végül csak kezét nézte.  Végig az illesztések, csavarok mentén. Kissé megkopott, és besötétedett az évek alatt, de hozzátartozott. Ugyan nem olyan tökéletes,  mintha valódi keze lenne, de még így is szívéhez nőtt.  Voltak benne jó dolgok, mint például hogy nem törik el, vagy simán beverhet egy pofont, ellenben néha javítani kellett, vagy csak átvizsgálni, nehogy egyszer csak beüssön a krach.
– Tudod, mit mondanak...
– Igen... Tőle nem lehet megmenekülni. Akármit csinálhatsz, ő megtalál és megöl... Csak azért mert a rühes Castellok katonája.
– Senki sem tudja, hogy nő vagy férfi,  vagy hogy néz ki, mert sosem marad tanú.  Tökéletes gyilkos. – Befejezte a másik. 
– A Végrehajtó – biccentett Noonen, és a sírás kerülgette. Ordított volna, hogy ez nem lehet. Kiabált volna és addig nem nyugodna, míg cafatokra nem verhet egy robotot. Tombolni akart, ellenkezni, hogy vele ez nem történhet meg, hiszen Tescar az egyik legjobb barátja... Néha tett meggondolatlan dolgot, de hogy az a halálig sodorja... Nem akarta elveszíteni!
– Skacok – szisszent fel egy mellettük ülő kopasz alak, akinek szemében neonfény égett,  vagyis ez is be volt ültetve. – Nyugodtan akarunk inni, nem kell Őt hangosan emlegetni – intett egyet, és már dőlt is vissza, hogy saját társaságában nevessen tovább a vicceken.
– Kész agyrém, hogy félünk Tőle – bukott ki Noonen száján,  miközben újabb italt kért a felszolgáló robottól, aki derék fölött teljesen normális nőnek tűnt,  sőt még túl jónak is, de alul már egy kerékhez kapcsolódott, ami az egészet eltorzította.
– Mindenki. Okkal. – harapta be ajkát Tescar. – Kérhetek valamit?
– De gondolj bele... Senki sem látta még, csak "létezik"...
– Senki, de mindenki meghalt, akinek meg kellett. Noonen, kérdeztem valamit!
– Jah, persze, bocs – csóválta meg a fejét az említett és ránézett. – Lökjed.
– Ne engedd, hogy holtestem a cseppfolyósítóba kerüljön – bökte ki lassan. – Anya mellett akarok lenni...
– Mindenképp – bólintott rá azonnal Noonen, noha tudta, hogy erre semmi esély.  Ő sosem hagyta meg a holtesteket a munka után.  Azok eltűntek... Ámbár egy napig mindenki láthatta a hullát,  csak utána soha többet.  Akár nyomozás,  akár boncolás, vagy bármi,  de a test többet nem került elő. Elveszik, eltűnik, csak eg emlék marad. Ebben is tökéletes Ő.  Nyomot sosem hagyott.
– Oda a polcra, anya mellé – suttogta elhallóan megremegve. Szavai elcsuklottak, sírás kerülgette... Bele se akart gondolni. Már így is napok óta emésztette fel az idegesség, most pedig a félelem fojtogatja... Talán nem sokáig, hiszen három nap. Beleborzongott. Könnyű halála lesz vajon? Vagy valami extra, aminek során már lelkileg megpusztul és csak a fájdalom? Inkább bele sem akart gondolni, és kért magának egy újabb italt. Felejtés! Mindenek fölött, csak ne emlékezzen, csak ne fájjon, csak részegen történjen meg, mikor nincsen racionalitási értéke... Nem akart érezni, nem akart gondolkodni... Ha már el kell dobnia az életét, akkor azt úgy tenné meg, hogy fel sem fogja. Nem akarja utolsó gondolatnak a felé forduló fegyvert látni. 
– Mindenképp, haver. – Noonen vállba bökte, de ennél többet ő sem tudott tenni. Mit is lehetne? Halálra való ítélés, amikor maga a tökéletesség jön megölni? Azt sem tudta, hogy hol kezdjen el gondolkodni... 
Pohár pohár után fogyott, hangjuk halkult, ahogy a józanság kisétált a társaságukból. Kivételesen nem ujjongtak, ordítottak, eget rengetően nevettek, hanem szépen mindketten kidőltek. A szomorúság ott lebegett közöttük,  és sehogy sem tudták elhessegetni. 
Már a távozásra készülődtek, mikor fizettek és öltöztek. 
– Majd holnap átjövök. Noonen hangja vékony és alig hallható volt. Ajkát lefelé biggyesztette, szemével pedig erősen fókuszált. 
– Hívj előtte... Ha nem veszem fel, ne gyere – szorította meg az asztallapot Tescar. Kerülte barátja tekintetét,  így nem látszottak az arcát csíkozó könnyek.  Előre is lendült,  kezén babrált, míg végül a motorja csipogása hallatszott  a karkötő kulcsa feloldotta a zárat. – Majd holnap... – intett, vissza sem fordult. Nem akarta látni Noonent, mert csak nehezítette volna a dolgokat. Nem volt ugyan rossz este, de mindkettejüket megszállta a tény,  hogy legközelebb már nem tudnak ketten inni együtt.  
A kis piros motor ott lebegett a levegőben.  Lámpája élénken világított és alig várta, hogy gazdája felüljön rá. Csak be kellett pötyögni a címet és lassan, automata üzemmódban el is vitt oda bárkit bármilyen messze is legyen. Természetesen figyelve a forgalmat, ami sokkal kiszámíthatatlanabb, mint évszázadokkal azelőtt az aszfalti út.  
Tescar csak felült és mire magához tért volna, addigra a picin lakása – 40. emeleten – előtt termett. Bár inkább sose ért volna haza... Még tartotta benne a lelket, hogy addig is él.  De most... Nehezen akart ajtót nyitni. Mi van, ha ott lesz benn Ő?  Lesz ideje belépni,  vagy az ajtóban meghal? 
Körbenézett egyszer, kétszer majd a lakást is körbejárta. Azonban úgy tűnt,  hogy minden sértetlen, végül bement, becsukta az ajtót több kulcsra is elforgatva. Bármennyire is fáradt volt, nem akaródzott aludni sehogy sem, ámbár végül a matrac beszívta, az álmok elvitték egy másik világba akár akarta, akár sem. A fizikai valója eluralkodott, pihenőt adott a lelkinek... Nem mintha most nem rettegett volna a haláltól. Így is mindenütt ebbe botlott bele. 
Váratlanul ébredt fel, valamikor az éjszaka közepén,  de talán jobb is... Vagy nem? 
Forróságot és égett szagot érzett,  mely a nyakától nem messze húzódó lézeres penge okozott. Máskor több percekbe beletelt, míg fókuszálni tudott, de most fél másodperc alatt meghőkölt. 
Ágya mellett egy csuklyás alak állt,  de a kékes lézerfényben látszott valami az arcából. Egy szem, mely mintha nem is rendelkezett volna pupillával. Rajta át egy széles heg, mely kifénylett a sötét bőréből.  Talán kreol, de a félhomályban ki tudta volna ezt megmondani? 
A köpeny alól csak keze jött ki, vagyis annak csonkja inkább... Könyök alatt egyszer csak megszakadt bőre vonala és fémes illesztésekkel kapcsolódott a lézerpengéhez. Acélujjak, és a tenyérből az erős fény. Oldalt egy rakat gomb, csavar sorakozott végig.  
Tescar szinte kiugrott az ágyból félelmében.  Az először homályos alak kiteljesedve egy torz valaminek látszott. A Végrehajtó! Ekkora állatot csináltak belőle a Castellok? 
– Kérlek!  – nyögte halkan, de az ismeretlen csak követte a mozdulatait: felállt, falnak préselte.  
– Csatlakozol, vagy sem? – sercegte vékony,  nőies hangján.  Csak még irtózatosabb volt a tény,  hogy ezt a szörnyeteget egy nővel tették meg. Már pedig most már teljesen ki tudta venni a vékony alkatot, ahogy a domborulatokat hozzásimult.
– Mi van? – értetlenkedett. Teljes pánik hatalmasodott el rajta. Tescar próbálta eltolni magától, de amilyen gyengének tűnt,  olyan masszívan állt egy helyben, arrébb sem mozdulva. Nem tudott rá emberként nézni,  akitől menekülhetne. Szemében a halál egyenesen a Végrehajtóval volt egyenlő,  pedig csak egy nő... Egy tönkretett,  ki tudja min átment nő... Képtelen volt ránézni is, pedig retinájába égett a pillanat, mikor meglátta. Hát tényleg hamar beteljesülne...
– Csatlakozol az Ellenálláshoz, vagy a Castellok általi senki leszel? – ismételte, ámbár hangja nem tűrt meg újabb kérdezést. 
– Csatlakozom! Csatlakozom! – bukott ki belőle gyorsan. Fogalma sem volt, hogy miről van szó,  de amint látott lehetőséget, meg is ragadta. Élni!  Élni kell! Nem érdekelte,  ha fizetni kellett volna, csak hadd éljen. 
A következő pillanatban a lány a szoba másik sarkában volt és csak ekkor vette észre,  hogy mennyire is nem mert levegőt venni sem. Mély sóhajokkal egyetemben nyerte vissza önmagát,  habár még mindig remegett, akár egy nyárfa levél. Ennyi lett volna? Ettől fél mindenki? Hiszen ez csak egy nő... A nő. 
 – Majd találkozunk – suttogta Ő, és fordult is el, ahogy karjára nézett,  amin egy "kész" felirat villogott neon betűkkel. 
Alig lépett ki az ajtón,  mikor robbant valami. Tescar pedig volt–nincs.
Egyik pillanatban állt,  majd a robbanás mellkas magasságból indult. Eltörte a nyakát,  szétrobbantotta bőrét,  csontját, izmait. Húscafatok szóródtak szét,  még a lámpára is jutott egy fülcimpa. A vér pedig a falra loccsant. Nagy foltokban kezdett csordogálni, beszínezte a szőnyeget is. Pár csontdarab a padlóra koppant, de a holttestnek nem nagyon maradt azonosítható része kivéve a vére,  de látványra csak egy adag cafat.
– 102. – A lány kiment a motorhoz. Kezén pedig ott villogott: "Tescar Niendal". 
Hívást kért be. – Készíts egyet egy átültetéshez. Tescar csatlakozott – fogta rövidre,  bármennyire is dumált még valaki a másik vonal végén, ezek után már csak a motor elsuhanó hangja jelezte, hogy történt is valami az éjszaka közepén a robbanáson kívül: már pedig nem az, hogy Tescar meghalt, hanem, hogy Tescar csatlakozott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése