Wolf of Lions - 1.Rész: Az új család

Hellobello! 
Meghoztam a GoT fanficem következő részét a Wolf of Lions blogból. Kicsit átírtam, javítgattam, de a lényege maradt ugyanaz, ahogy a prológusnak is, és majd ha utolérem a blogom, akkor jönni fognak is az új részek, nem kell aggódni ^^  Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)

x 1 évvel később x
(Sorozat előttről)
Szapora léptekkel haladtam az utcákon. Körbe-körbe forgolódtam, hogy nem követett-e senki, vagy nem figyeltek-e fel rám. De úgy tűnt, hogy mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, akár egy szokványos napon, hiszen ez sem volt más, mint a többi. Vagy igen?
Hallatszottak a kovácsműhelyből kiszűrődött hangos csattanások vagy ahogy nyikorgott az egyik széna cipelő kocsi, lovak prüszköltek, emberek kiáltoztak. Némán haladtam végig,  míg egy vékony sikátorba siettem be, ahol nem lézengett egy árva lélek sem, majd egy tisztább kis térre jutottam. Nem volt kikövezve, de a közepén egy szökőkút álldogált, mely régóta nem spriccelt vizet. Még emlékeimben halványan élt, hogy egy koron működött, de most már megkoptatta az idő...  Egyik sarkában egy sötét figura moccant meg, és kilépdelt a fényre.  Jon volt az, arcán egy kedves mosollyal.
– Késtél! – jegyezte meg, miközben elém sétált ugyanazzal a bájos, lábamról levevő arckifejezésével.

– Sajnálom... – motyogtam és a cipőmet kezdtem el vizsgálni.  Még mindig nehezen ment, hogy közvetlen tudjak lenni vele, vagy úgy akárkivel igazán. Olyan nehéz volt, hiszen zsigereimben éreztem a szolgáló énemet, olyan mélyen gyökerezett bennem, pedig találkozásunk óta eltelt már egy teljes év... Mégis tartózkodtam tőle, bár Jon eddig még nem hányta a szememre, amiért hálás is voltam.
De akkor is, ő egy nemesi család fia, én pedig egy szolgáló. Hogy fér a kettő össze? És ha rájönnek? Engem irdatlanul megbüntetnek... És mégis... Mellette maradtam. Vágytam arra, hogy valaki szeressen, ha már a szüleim nem tudtak soha sem. Egy csepp öröm, az élet hatalmas szenvedéssel teli tengeréből.
– Semmi gond– állt tanácstalanul mellettem egy pillanatig, majd átölelt. Fejemet vállára döntöttem, akaratlanul is élveztem a pillanatot, hiszen csak ez volt nekünk: a pillanatok. Keze végig simította a hátamat. Felszisszentem, mikor vadi új sebeimhez ért.  Nem meséltem még el, hogy ma eltörtem egy tálat,  egy fontos tálat és kaptam 10 vesszőt... Igyekeztem egy sóhajba fojtani az enyhe fájdalmat, de megérezte, és eltolt magától.
– Megint? – nézett rám nagy szemekkel. Nem tudtam állni a tekintetét, inkább megint a cipőmet fixíroztam, hogy hátha csak hagyjuk az egész történetet.
– Eltörtem egy tálat... – jegyeztem meg.
Nehezen fújta ki a levegőt,  de nem mondott semmit sem inkább, talán jobb is volt. Homlokunkat összedöntötte, és közelről figyelte az arcomat; légzésünk súrolta egymást.
– Nem bírom nézni...
– Kérlek  – suttogtam. – Ne mondjad, ura... Jon! – ráztam meg enyhén a fejemet.
– Ez így nem mehet tovább.  Mindenért téged tesz felelősnek, ha még nem is te voltál. Gyűlöl téged.
– Igen – bólintottam egyetértve vele.  – Egy szolgáló vagyok csak, és örülhetek, hogy egyáltalán találok tetőt a fejem fölé nem rossz fizetéssel.
– Nekem nem! – ellenkezett. Nem folytatta, csak magához húzott. Kevés idő állt rendelkezésre számunkra,  ő egy nemes fattya, én meg egy szolgáló voltam.  Nem ugyanazon a szinten voltunk, és sosem leszünk, az a legelszomorítóbb. Képtelenek vagyunk áthidalni ezt a távolságot. 
Így csak ezek a percek jutottak nekünk, nem több. Bár így is mindent kockára tettem, mert csak úgy kijárni nem lehetett, de Jonért... Az egész teljesen más tészta.
– Mikor találkozunk újra?  – kérdezett meg, mikor már-már búcsúzkodtunk.
Mosolyt csalt az arcomra. – Majd megüzenem – válaszoltam jókedvűen. 
– Addig is... – derekamnál fogva átölelt, erősen megtartott, nehogy szökni tudjak, és már meg is csókolt. Ebben a pillanatban is ellenfeszültem kissé... Nem tudtam hozzászokni, ahogy a legelsőnél sem, ott annyira megrémültem, mit teszünk, hogy ellöktem magamtól, elfutottam. Nem voltam képes csak úgy feldolgozni, hogy valaki táplál irántam ilyesfajta érzéseket. Utána Jon nem is keresett, hacsaknem néha összefutottunk az úton, de semmi több, akkor kezdett számomra derengeni, hogy hiányzik. Azelőtt beszélgettünk, élveztük egymás társaságát és én... Elcsavarta a fejemet. Észre sem vettem, de máris úgy ügyködtem, hogy találkozhassunk, hogy beszéljek vele... Ő pedig jött, nem akart engedni.
Azóta már megszokássá vált szinte a dolog, néha-néha beleremegtem, bár lehet nem is ettől.
Boldogan engedtem át magamat a pillanatnak, az érzésnek.  Szája lágyan tapadt az enyémhez, nem erőszakoskodott. Felpezsdítette a véremet, nyelvünk találkozott,  majd egy picit megharapta ajkamat.  Mosolyogva szakadtunk el és mentünk utunkra. Sokáig levakarni sem lehetett az arcomról a vigyort, az ilyen pillanatok éltetnek. A tudat, hogy valakinek fontos vagy, és nem csak mint szolga, aki takarít,  főz, ruhát mos... Nincs annál fantasztikusabb. Idő elteltével visszaérkeztem a házhoz. Lepakoltam a nagy köpenyt és már siettem is Neasahoz, mielőtt megfed, hogy miért is voltam ily sokáig el.
– Végre megérkeztél! – rikácsolta. – Meghoztad a kosarakat? – Még sem sikerült kikerülnöm. 
– Igen, Neasa! Kiraktam őket a pajtához – kötöttem közben a derekamra egy koszos fehér kötényt, hogy visszasorakozzak a többiek közé.
– Akkor menj és mosd ki a szennyest! – utasított. Továbbra is úgy gondoltam, hogy bármennyire is bájos első látásra eme hölgy,  belülről egy igazi kis hárpia...
Meghajolva a dolgomra siettem. Rengeteg ruha várt már rá,  amiket kivittem a kúthoz. Vízbe áztattam és szappanoztam, majd dörzsölésnek és csavargatásnak fogtam neki. Egyik szebb volt, mint a másik, de valahogy már nem láttam bennük azt a csodát, mint fiatalabb koromban. Mivel én csiáltam ezt a feladatot, így a ruhák szépsége kikopott számomra... Lehet, ha magam hordanék ilyet, de nincsen rá keresetem, így felesleges ezen álmodoznom.
Mire befejeztem, addigra ujjaim átfagytak a hidegtől,  alig tudtam mozgatni őket.  Görnyedő testtartásomból ropogva egyenesedtem fel. A vizet kiöntöttem, a ruhás kosarat pedig magamhoz ölelve szaladtam be a meleget adó házba.  Szépen sorban teregettem ki őket, majd a konyhába evickéltem. Egyrészt, hogy harapjak valamit, másrészt,  hogy Neasat megkérdezzem, segíthetek még bármiben.
– Neasa! – ültem le mellé,  miközben a hagymát aprította apróra.
– Mi lenne az, Lysa? – pillantott rám megenyhülve.
– Végezte.  – vettem magam elé kenyeret és sajtot. Vékony szeletet vágtam belőlük és majszolni kezdtem. Szokványos íz elöntötte a számat.  Mindig ez, de több mint a semmi.
–    Rendben, mára szabad vagy! – jelentette ki. Meglepődtem,  hogy még csak este hét körül lehetett, nekem pedig se takarítás,  se térítés,  se mosogatás,  sem semmi munka nem lett kiosztva, enyhén szólva váratlanul ért.
– Pedig... – motyogtam halkan.
– Nem. – Válasza azonnal minden kétséget elűzött belőlem.  Csak bólintottam.  Vacsorám végeztével már indultam is, hogy elhagyjam a helyiséget.
– Lysa! – hallottam meg Neasa hangját.  Lehet, hogy mégis talált valamit a számomra?  Jobb lesz, sietni...
– Ne felejtsd el, hogy holnap szabadnapra megyek – jegyezte meg könnyedén.
– Oh, rendben – bólintottam. Ez, azt jelentette, hogy holnap helyette is dolgoznom kell. Hurrá... Már magam előtt láttam, ahogy este kidőlök az ágyon a fáradtságtól. 
Lépcsőig jutottam csak.
– Lysandra! – hallatszott egy hátborzongató hang, akinek gazdája... Lord Jerem.
– Igen, uram? – fordultam meg és elé lépdeltem. – Mit szeretne, uram?
– Sétálj velem egyet kinn! – Jelentette ki és már ment is a bejárat felé,  ahol Gedet már ácsorgott a Lord köpenyével és az enyémmel is. Gedet volt Lord Jerem fegyverhordozója. Először azt hittem, hogy ez valami magasabb szintű munka, mint kiderült nem. Pont ugyanolyan, mint bárki másé, minden dolgot neki kell intéznie, ami a Lorddal függ össze,  főképp házon kívül.  Akkor neki kell ruhát mosni, lovat takarítani,  ágyat bevetni és még lehetne sorolni... Viszont legalább világot lát, amit irigyeltem, hiszen jó magam csak az épület falai között keringtem, nem hogy még akkor Északról el is utaztam volna valaha.
Kinti levegő hűvösebb lett, mint mikor még mostam. Összehúztam magamon a köpenyemet, hogy a hideg levegőnek esélyt se adjak beférkőzni. Némán haladtam Jerem nyomában. Hangos léptekkel távolodott el az épülettől. Nem az udvarba mentünk, hanem ki az utcára.  Még mindig nem szóltunk egymáshoz, csak mikor a nagy térre értünk.  Hatalmas volt, itt volt minden héten, pénteken a Nagy Piac, de itt kaptak helyet a szabadtéri színház fellépések, fontos bejelentések és ünnepekkor is itt szokott összegyűlni a nép. Épületek falai vették körbe,  középen egy vékony köves út látszott,  ami egy fa pódiumhoz vezetett. Ott történtek az előadások.  Hátul pár pad volt található,  mindig is a Stark család foglalt ott helyet.  Pár katona lézengett csak, azon  kívül kihalt volt.
– Szeretsz nálam élni? – tette fel a váratlan kérdést.
– Tessék, uram? – döbbentem meg. Mi ez, ily hirtelen? A gyér logikámmal nem tudtam hova tenni a dolgot, így torkomon akadt a szó.
– Válaszolj!
– Igen, persze – jelentettem ki magabiztosan. Noha, nem volt igaz. Nem szerettem ott élni, de annyira szegény voltam, hogy ennél jobbat nem kívánhattam, hacsak nem a testemmel akartam volna kereskedni. De azt meg soha!
Tekintetünk találkozott, amit azonnal el is kaptam.
– Emlékszel, amikor eljöttél hozzám?
– Igen, uram. – Hogyan is felejthetném el azt a napot? Újabb családtól mentem el, egyszerűen a bérem annyira kevés volt, a szállásom pocsék, hogy ennél még a tiszta ég alatt való alvás is jobbnak tűnt. Képtelen voltam ott maradni, még kislány voltam csak. Mégis eltűrtem, míg a család feje egy párviadalban meg nem halt... Akkor én is vettem a sátorfámat és örökre ott hagytam a házat. És itt Deresben Lord Jeremnél kopogtam, aki szíves-örömest vett magához, csakhogy bármilyen kedves férfinak mutatkozott, egy idő után megmutatta a foga fehérjét. Viszont tökéletes szállásom volt, bérem se volt rossz és lehettek szabadnapjaim is. Ennél nem is akartam többet, de nem is remélhettem. Ez is már 8 bő esztendeje történt...
– Menjünk vissza! – komorult el a tekintete és elindultunk hazafelé. Nem értettem meg, hogy minek volt ez a kis kitérő, főképp nem a kérdéseket, de nem zavartattam magamat miatta.

x Másnap délután x
Fáradtan dőltem egy székre a konyhában. Lábaim alig tudtak megtartani, folyt rólam a veríték. Ilyen, ha nincs itt Neasa. Ma kora reggeltől csak robotoltam, felsöpörtem, az istállóban rendet raktam, megmosdattam a lovakat, főzést felügyeltem, ruhákat mostam... Nem vagyok egy vezető egyéniség, ezért meg kellett küzdenem a parancsokkal, hogy kövessék a többiek is. Hál' égnek, ma semmilyen vendég nem érkezett, mert akkor biztosan elrontottam volna valamit, és akkor jöhet a vessző...
– Lysa! – kiáltotta valaki. Csak egy dünnyögés telt tőlem és fejem az asztal lapjának döntöttem. Nem akartam felállni, csak még pár pillanat és esküszöm, hogy utána megyek! Mély sóhaj bukott ki belőlem.
– Lysa! – hallatszott közelebbről a hang.
– Itt vagyok! – jelentettem ki, majd komótosan talpra álltam.
– Hát végre megvagy! – rontott be Neasa. Egyes barna tincsei kihullottak már a szoros kontyból, kékes szemei pedig zaklatottságot sugároztak.
– De hamar megjöttél! – lepődtem meg, hiszen még csak kora este volt, azt hittem, hogy kilenc óra tájt fog megérkezni, mivel eddig olyankor szokott. Barátait látogatta ilyenkor tudtommal, bár már sok pletyka a levegőbe szállt róla, de én hittem neki, hiszen családja itt senkinek nem volt, illetve maximum egy-két kivétel, de a többiek...
– Ne téblábolj itt! Nyomás a Lordhoz! – utasítgatott.
– Mi történt? – ráncoltam a homlokomat értetlenül. Fáradt is voltam, nem akartam mást csak egy meleg, puha ágyikót, melybe belesüppedhetek, vagy legalábbis a szalmaágyamat.
– Nem tudom, de hívatott! Menjél! – hessegetett el a kezével. Zavartan indultam el. Vajon, mi történt? Ugye, nem én csináltam valamit? Elfogott a félelem. Ha, megint olyan eset, amihez semmi közöm, de megbüntet... Ez az egy gondolattól már kirázott a hideg. Légzésem felgyorsult, kezeimmel elkezdtem a ruhám ujját húzogatni. Ha ideges lettem, akkor mindig muszáj volt valamivel elfoglalnom a kezemet, mert az legalább lenyugtatott. Igyekeztem faarcot vágni, de ahogy egyre közeledtem a Lordhoz, egyre feldúltabb lettem.
Megütögettem a dolgozószoba ajtaját és vártam. Minden egyes másodperc csak rontott a lelkiállapotomon. Néha csodálkozom, hogy még nem zakkantam meg.
– Szabad! – jött a mély hang. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem. A szoba semmit se változott, az asztal és a szék még mindig a szokásos helyükön álltak, az ablak be volt csukva, néhány gyertya világította meg a kicsinyke szobát. – Halkan! – szólt rám az asztal mögül. – Feleségem alszik!
– Igenis, uram! – bólintottam és beljebb lépkedtem. Tisztes távolságban lecövekeltem. – Mi lenne az, uram?
– Mindjárt! – lesett rám, majd egy papírt vett elő és egy lúdtollal könnyedén elkezdett írni. Sercegő hang betöltötte a szobát, mely egyre inkább pánikot keltett bennem. Mi a fene folyik itt? Nem tudta elolvasni az írást, túl cikornyás lett, nem mintha tudnék olvasni. Se írni. Ilyen dolgok a nemeseknek fontosak, ez különbözteti meg az alja népet az értelmiségiektől. Persze, mindig vágytam meg tanulni olvasni, hogy mit is rejthetnek a könyvek, mennyire ki tudna nyílni a világ számomra, de még nem volt időm. Talán, majd egyszer. Unalmamban maximum rajzolok, ha találok hozzá tintát és papírt, de az is jó régen volt.
Pár perc elteltével, be is fejezte a levelet és lepecsételte.
– Van valami, ami nagyon fontos a számodra? Mármint tárgy? – állt fel a szék mellől, kezében a levéllel.
– Nem hiszem, hogy lenne ilyen, uram! – vontam vállat. Őszintén szólva, saját dolgom a ruháimon kívül nincsen. Nem mintha hiányozna, de egy kacat miért lenne fontos számomra? Ha olyan embertől kaptam volna, de az életemben Jonon kívül nincs ilyen személy.
– Értem! - bólintott egyet. – Fogd a köpenyedet és vidd ezt el Ned Starknak, ez a válaszom a levelére! Most azonnal indulj! – adta a kezemben. Furcsán nézett rám, mintha szomorú lenne? Lehet, hogy csak képzelődöm, de a gondolat gyökeret vert a fejemben, nem tudtam kiirtani. Szomorú... Miért?
– Azonnal, uram! – hajoltam meg.
– És... – érintette meg a vállamat. – Vigyázz magadra!
– Rendben, uram! – mentem ki a szobából. Éreztem a hátamon a tekintetét, míg el nem tűntem a kanyarban. Fura volt az egész, mintha búcsúzott volna tőlem Lord Jerem... Mi történhetett, hogy ilyen fontos a levél, vagy egyáltalán mi ez az egész? Miért nem Gedet viszi egyáltalán?
A hideg szél az arcomba csapott, megborzongtam. Jól magam köré csavartam a köpenyt és úgy indultam útnak. Sár tócsákat kerülgettem, de néha-néha így is megcsúsztam, megrogyott lábam, összekoszoltam ruhám. A közeli fogadóból hangos muzsika szólt ki vidám nevetéssel. Az utcákon kevesen lézengtek. Páran rám köszöntek, akik ismertek.
– Mi járatban, leány? – hallatszott a kapunál egy hang, melynek gazdája egy őr volt, talpig prémes köpenyben, kezében lándzsával.
– Levelet hoztam, Lord Starknak – fogtam bele.
– Rendben. Tovább mehetsz! – engedett be az épületben. Itt végre kellemes hőmérséklet volt. Egy szolga mászott elém és a köpenyért nyúlt. Alacsony fiúcska volt, barna réteges ruházattal és gyér hajjal. Nem tudtam a korát megállapítani, hol fiatalnak, hol idősnek tűnt.
– Oh, nem. Ha lehet, magamon hagynám. Viszont Lord Starkhoz kell mennem, Lord Jerem levelet küldött velem – tébláboltam, hogy kinek kéne átadnia a fecnit. 
– Engedje meg, hogy elkísérjem! –  bólintott és elindult az egyik folyosón. Gyorsan a nyomában eredtem, mielőtt még eltévednék. Már jártam itt, de sose voltam képes megjegyezni az útvonalat és továbbra is lenyűgözött a ház szépsége, mint egy palota, ahol hercegek, hercegnők, királyok és királynők laknak... Hatalmas.
 Halkan ujjaival érintette meg a faajtó lapját, mikor odaértünk. Jó magam alig hallottam meg a kopogást.
– Várjon! – mosolygott rám, majd el is távozott.
– Szabad? – hallatszott egy öblös hang belülről.
Benyitottam, egy nagyobb szobába léptem be, valószínűleg ez is dolgozószobaszerű volt, hátul volt az íróasztal, egy prémmel leborított székkel. Az asztal előtt pár méterrel, egy másik asztal foglalt helyet, rajta egy hatalmas térképpel és gyertyatartókkal. Mellette székek sorakoztak, az egyik ilyenen foglalt helyet Catlyn Stark. Vöröses-barna haját fonatban viselte, kékes-szürke szemei rám villantak. Ahol előbb még vidámság volt, most feszültség alakult ki, mintha nem örült volna az érkezésemnek, vagy legalábbis valami fontosat szakítottam meg.
– Elnézést! – nyögtem ki. – Hogy ilyen órában zavarom a Lordot és Ladyt – hajoltam meg.
– Gyere beljebb! – Lord Eddard hangja kedvesen dalolt. Egyszerű barna mellényt viselt, egy vastag vászon inggel. Barna haja majdnem a szemébe lógott, ugyanilyen színű szemei pedig csillogva figyeltek.
– Lord Jerem küldött, hogy adjam át ezt a levelet. – vettem elő a pecsételt üzenetet. Majd odanyújtottam. Feszülten figyeltem, kevés szó hangzott el, míg az iromány tartalma meg nem ismerődött. Éreztem, hogy Lady Stark neheztelt rám és, hogy nem örült az érkezésemnek. Egyre jobban kíváncsi lettem, hogy mi történt. Miért fontos ez az egész? Miért most?
– Tudsz olvasni? – nézett rám a Lord.
– Nem, uram! – intettem nemet a fejemmel biggyesztett ajakkal.
– 
"Lord Stark!
Be kell, hogy valljam, meglepett az ötlete. De beleegyezem, ha a lány is. Lysandra legyen az Önöké, de hasonló képességű lányt vagy fiút várok vissza még holnap reggelig.
Tisztelettel: Rellack Jerem " 
 olvasta végig.
– Tessék? – döbbentem meg. Csere? Miért? Hogyan? Ki? Kérdések tömkelege száguldott a fejemben, teljesen összezavarodtam. Azt se tudtam, hol kezdjem, vagy mit kéne mondanom.
– Tehát, beleegyezel? – mosolygott rám azonnal a lényegre térve. Pedig jó magam köpni-nyelni sem tudott, nem hogy felocsúdni a meghökkenésből. Csere... Én a Starkoknál és valaki Jeremnél. Miért?
– És a bérem? Meg... – jutott eszembe az anyagi oldala. Nem akarok csóró lenni, de számomra ez is fontos volt, csak, hogy meg tudjak élni belőle.
– Persze – kezdett bele. – A béred megmarad, vagyis hát még egy ezüsttel emelem, szabadnapot pedig biztosítunk, mint eddig Lord Jerem, ha megfelel.
– Én... Én... – könnybe lábadt a szemem. Nem szomorúságomba, inkább boldogságomban. Végre, ott hagyhatom Lord Jeremt, hiányozni fognak ugyan a többiek, de vége lesz a vesszőzéseknek. – Nagyon hálás vagyok. – térdeltem le és lehajtottam a fejemet tisztelettudóan, akár a lábát is csókolni tudtam volna, olyan sokat jelentett ez nekem. – Nem is tudom, hogyan fejezhetném ki a hálámat...
– Nem szükséges! – lépett elém, majd kezét nyújtva talpra állított. – Köszönd Jonnak! – suttogta a fülembe, hogy csak én értsem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése