Novella: Hó


Hellobello!
Most, egy saját írással jöttem, mely egy versenyre készült. Témája a hó és az elmúlás, amit igaz, nekem nem sikerült valami jól visszaadnom... Meg hát valószínűleg esélyem sincs a versenyen, de a vélemények jól jönnek csak ^^
Na mindegy, legalább valamit próbáltam :P

Besorolás:
  • saját
  • egyperces
  • sci-fi
Jó olvasást! :)
– Na, hogy állsz vele, Leon? – A hang oly váratlanul robbant be a csöndben, hogy az említett férfi kezéből kiesett a csavarhúzó. 
– Mondtam már, Wald, hogy kopogj! – Reccsent rá mérgesen,  miközben lehajolt, sajnos, még az asztal alá is be kellett másznia, hogy a neonkéken világító eszközt megtalálja. A kosz tenger olyan nagy volt, hogy tapogatózás közben vastag porréteg lepte el az inge ujját, miközben a fém padlón tiszta csík jelent meg eredményként.
– Bocsi, bocsi! – Wald feltett kezekkel, melyekben egy-egy műanyag pohár ült; direkt öblös léptekkel tette meg a maradék szakaszt az asztalig, majd míg társa keresett, jó maga helyet foglalt a munka mellett. Pontosítva, egy körülbelül 160 centi magas, szénszálas, acél robot mellett, kinek pozitron agya éppen tárva-nyitva mutatta "gondolatait", vagyis a belső körkörös tengelyeket.
– Végre – mormogva ült vissza helyére Leon, és rögeszmésen beletúrt kék hajába, hogy egy hajszála sem állt ugye rossz irányba. Mikor erről sikeresen megbizonyosodott, azonnal elcsente az automata kávét,  melynek furcsán zselés állaga és benzines szaga bármely más embert elkergetett volna, azonban ő nagy örömmel kóstolt bele.
– Hmm – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mintha csak az isteni nektárt szürcsölte volna. Előbbi haragja menten elszállt és lassuló agya újra erőteljesen állt munkába.
– Feltöltötted már?  – Wald kíváncsian lesett rá, miközben a mellette lévő robot kezét fogta.
– Igen, már csak be kell zárni és ne csináld ezt...
– Micsodát? – vigyorodott el szélesen. 
– Már megint fogod a kezét.  Miért nem keresel inkább egy barátnőt?
– Mert már kerestem, és tudom, hogy az én Evam lesz a tökéletes – nyomott egy csókot a robot szintetikus arcbőrére, de máris fintorgott és nyelvét nyújtotta.  – Persze, ha nem lesz olajos...
– Eva? De hiszen nem is nőnemű. 
– De nem is férfi – mutatott rá a tényre.  – Noha nem mondom, ha varázsolsz neki melleket... Tudod, nem azokat a nagyon nagyokat, hanem a közepes feszest. – Kaján vigyorát le nem lehetett volna vakarni a szeplős arcáról, miközben saját mellkasán formálta meg az ideálist.
– Majd csinálsz magad – csukta össze a nyitott koponyát. – Indítsd!
– Öregem,  végre – perdült 180 fokot a széken és sebesen gépelni kezdett a kis klaviatúrán, miközben Leon arrébb pakolt mindent, mielőtt még útjukba akadt volna.
Lélegzet visszafojtva nézték a művüket, a robotot, mely hatalmas áttörést jelentene, ha végre sikerülne is, nem pedig csak újra és újra elölről kezdenék. Az eddigiek mind valahol befuccsoltak, vagy nem volt jó az illesztés,  vagy a modellezés, vagy a gondolkodás,  esetleg a rosszul programozott érzékelés.  Egy ilyen kis csodának rengeteg helyen volt hiba lehetősége. Töretlenül keresték a tökéletest, azonban a sokadik verzió után kezdtek bizonytalankodni...
Finom, halk zümmögés indult meg, majd a masina összes fénye felgyulladt, ebből talán a kék szemek voltak a legszebbek. Nem emberiek, nem is törekedtek Leonék emberire, de mégis varázslatos volt. Megszületett a robotjuk. Felébredt.
A gépezet lassan felemelte fejét, kihúzta magát, fókuszált. Itta az információt, melyet agyának tekervényei azonnal transzformáltak apró jelekként, hogy a belső mag megérthesse.
– Üdv. – A géphang morbid volt, egyáltalán nem hasonlított semmihez – túl más,  merev, nem emberi.
– Azt mondtad korrigálsz a  hangszínen – sziszegte Leon Waldnak, aki csak biccentett egyet, de abban a pillanatban hidegen hagyta akármi is.
– Szia! – Wald kezelésbe vette a helyzetet azonnal, mikor felállt. Igyekezett komoly úriember képét ütni,  de a kigombolt ingben és a Mátrix feliratú pólóban eléggé nem sikerült. – Hogy hívnak?  – Támaszkodott meg az előtte lévő asztalon, miközben közel hajolt a "gyermekéhez".
– Úgy sem tudja megmondani – suttogta fejét fogva Leon mögötte,  és letörölte az izzadságcseppeket homlokáról.
Azonban a robot,  ahelyett, hogy értetlenül reagált volna, válaszolt.  – Hó.
– Hó? – Wald szemöldöke az eget verte. Leon pedig flegmán grimaszolt, ami nála azt jelentette, hogy nem sikerült – mindketten tudták, hogy valahol megint rontottak és az összetett gondolkodás és érzékelés világában ez a hiba gyökeret vert.  Elburjánzott, megfertőzött mást is, akár egy vírust.
– Elrontottad a programozást? – kente azonnal barátjára Leon, aki amúgy csak a mechanikáért felelt inkább,  mint a születendő agyáért.
– Várj még – mordult  Wald, mint egy barnamedve. – Mondd csak Hó, miért ez a neved? – kommunikált tovább a robottal, aki viszont erre némaságba burkolódzott és meredt maga elé. 
– Vajon tudja, hogy hó utoljára 2016 telén volt, azóta egy szem se? Szinte mi is elfelejtettük, hogy mi is az a hó. – Leon, mint egy rossz vénasszony kotyogott közbe. 
– Tudod mi az a hó?
– Természeti jelenség nulla fok alatt.  Fehér,  hideg, vízből áll, nincs két ugyanolyan pehely – sorolta tőkifejezésekben a definíciót.
A két tudós összenézett.
– Mennyi 2 meg 2? – Evezett más irányba Wald komoly képpel. Tudni akarta, hogy mennyire is tájékozott Hó, és hogy mennyire fuccsolt be a programozása.
– Hó – zümmögte válasznak.
– Itt fogunk meghalni – dünnyögte Leon. – Szétkapjuk?
– Szét. – Waldból hatalmas sóhaj szakadt ki. Az első csalódást nagyon megszenvedték, ezt már annyira nem, de még így is elszontyolodtak. A vidám hangulat megfagyott, kedvetlenül léptek a masinához, aki mintha csak értett volna eddig mindent,  vagy előre meglátta a történteket, azonnal leugrott az asztalról.
– Hó – berregte és könnyed mozdulattal rúgta el az asztalt,  ami egészen a falig csúszott. 
– Baszki, Leon! – ordított fel Wald pánikolva. – Állítsuk meg! – ugrott is, azonban fájdalmasan nyögött egyet,  ahogy nekiesett. A masszív fém összeverte, teste sikoltozott a mozdulatok ellen, melyet egy fém és műanyag robot felé indított.
– Jövök már! – jelent meg mellette társa és próbálta ledönteni a gépet, mire az megtántorodott, ledobta magáról Waldot. Úgy tűnt az összeszereléssel aztán nincsen gond, mert tökéletesen találta meg újra egyensúlyát és tartott a szobakijárat felé. – Nem mehet ki!– Wladot talpra tántorgatta, majd játszi könnyedséggel – amivel nem rendelkezett – futott utána. – Hó, ne menj!
De csak azt hallották, ahogy a fém csapódott fémen, és a hátborzongató géphang folyamatosan a nevét mondogatta, mint egy rögeszmés őrült.
– Biztonságiak! – kapott Leon karkötőjéhez és benyomott egy gombot. – Biztonságiak, biztonságiak. C2-es labor, éppen megszökik egy Delta-22-es, 160 centis, ember kinézetű, szénszálas robot, azonnal deaktiválják! – hadarta le pörgő nyelvvel, miközben hármasával ugrált a lépcsőn, rohant át a neonfénnyel világított folyosón, ki az udvarra, ahol a masina meglepő módon megállt. Három fekete ruhás, lézerfegyveres őr vette körbe őt a fagyos hidegben.
– Hó! – lelkesedett a robot, miközben megfordult. Egész tartásában volt valami gyerekes szórakozottság, amit nem lehetett hova sorolni.
– Miért nem deaktiválták? – Förmedt a társaságra Wald.
– Mert veszélyforrássá még nem változott. – Morcos hangon kapta a választ.
– Hó!!! – mutogatott össze-vissza a gép továbbra is.
Majd mindenki megérezte, apró, hideg cseppeket a bőrükön. Felpillantva fehér pelyhek szállingóztak a hűvös, füstös, sötét levegőben. Először csak egy-kettő, majd sűrűn hulltak alá szürke felhőkből, akár csak a meghalt csillagok.
– Hóóó! – mondta újra a robot. – Fehér. Hideg. Vízből álló. Természeti jelenség. Nincs... – rezonált be a hangja. Majd mozdulatai megtörtek, ahogy a pelyhek alászálltak, megállapodtak fém alkatrészein. Minél tovább állt kinn a hidegben, annál merevebb lett mozgása, beszéde felszakadozott.
– Leon?
– Azt hiszem... – nyögte az említett kezét melengetve. –  A váz nem bírja a hideget, szénszálak összezsugorodnak, az illesztések mentén befolyik az olvadt hó, tönkreteszi – suttogta a férfi meredten. Nem léptek közelebb, hogy megakadályozzák a robotot, aki egyre inkább nem tudott mozogni és utolsó pillanataiért harcolt. Hiszen csak 10 perce született, de máris haldoklott.
– 10 éve már, hogy nem esett. – Leon hangja szomorú volt. – Szebb, mint amire emlékszem.
– H...Hó... – lehelte utolsó szavait a gép, majd megdermedt, többet nem mozdult, csak élénkék szemei halványodtak lassan el, miközben a hó beborította fehérrel, mint akár egy halotti lepel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése