Novella: Hoax

Hellobello!
Húúú, de régen jelentkeztem, nos ennek oka, hogy nem írhattam, de most, hogy nekifutottam megint a nyelvvizsga szóbelinek, most már lehet, így érkeztem egy naaaaaaaaaaaaaaaaaaagyon hosszú novellával, ami kissé csavaros, és elgondolkodtató, máshol pedig csak akció... Nem így terveztem, főképp, hogy UNCLE-ből más novellával akartam nyitni, de aztán valahogy ez sült ki belőle. Ügynökösdit fogok még hozni (Kingsman, saját, stb.), és újra érkeznek a novelláim, mert jó adag összegyűlt!
Ahogy azon se lepődjetek meg, ha design váltás lenne, vagy amiatt nem érhető el a blog. 
Remélem veletek minden rendben van, és hát nem is fecsérlem a szót!
 Vagyis, egy utolsót még, hogy karácsonyra lesz egy kis meglepetés, de arról, majd később ;)

Hoax
Besorolás:
  • akció
  • romantikus
  • 18+!
  • fanfiction/AU
  • ügynök
Jó olvasást!
Kissé barnás, megégett papírköteget tartott a kezében, ahol a sorok egymás után futottak végig a lapon, ámbár rengeteg ki volt húzva feketével, és csak kulcsszavak maradtak meg. Felül csak egy név virított: Helene Steiner. – Egy nő? – húzta fel a szemöldökét a férfi, miközben az orosz "barátjára" pillantott. – Egy német nő? – mosolyodott el, miközben az asztalra dobta a lapokat.
– Hjét szentségit! – szisszent fel Illya utána kapva. – Mjost kaptuk... – mormogta, miközben átadta a mellette lévő nőnek is, Gabynak, aki csak ajkát harapdálva vette át.
– Egy német nőtől kéne félnünk? 
– Nos... Nem akármilyen német nő. Sajnos, sem fotó,  sem felvétel nem maradt meg róla, anélkül kell megkeresniük, és megszerezni az információkat előtte... Vagy pedig, az olyan technológiát ad a németek kezébe, hogy fél pillanat alatt elsöprik a többi országot. 
– Hol vannak az információk? – húzta fel szemöldökét Gaby, miközben belemélyedt az irományba.

– Nem tudjuk, de a nő igen. – Waverly gondolkodva ejtette a szavakat.
– Tjehát – ráncba szaladt Illya homloka, miközben ajka megfeszült.
– Igen. Be kell cserkészni a nőt, kiszedni belőle és megszerezni.
– Napoleon – tette csípőre a kezét Gaby. – A te tereped.
– Ez függ, hogy mennyire is szép – nézett kék szemeivel a nőre, mintha őt is fél pillanat alatt ujja köré akarná csavarni.
– Lesz egy kapcsolat majd a városban,  akit meg kell keresni – folytatta a férfi,  miközben a három ügynököt nézte.  Azt hitte, az előző munka összébb kovácsolta őket, de tévedett, még mindig nem gyúródtak egy csapattá.
– Kicsoda?
– Hazel von Scheiphenn – nyújtott előre egy képet, amin egy szőke nő tűnt fel szürke egyenruhában. – Német hírszerzésbeli téglánk. Valódi neve Hazel Gray. – Tekintete egy pillanatra találkozott Gabyéval, aki csak vállat vont.
– Hmm. – Illya komor maradt, közelebbről leste a fotót, majd megforgatta, mintha meglátott volna valamit. Lassú mozdulattal adta vissza, mintha nem is akarta volna.
Napoleon már annál élénkebben nézte a nőt.  – Azt hiszem, nem akarjuk, hogy a világ a németek kezébe kerüljön. 
– Ma indulhatnak is akár! – Összecsapta a kezét és megigazította vastag keretes szemüvegét. Örült vagy sem, hogy három ember kezébe rak egy ilyen fontosságú ügyet, de ha Tellert meg tudták oldani, ez is lehetséges.

***
– Hol ez a nő?  – horkantott a magas orosz, aki a pultnak dőlve nézelődött.  Csak Solo volt annyira rugalmas, hogy kikért magának egy italt.
– Nyugalom. – Hangja halkan csengett, de annál többet árult el. Napoleon belekortyolt az italába,  és továbbra sem fordult hátra.  – A nő már itt van, csak felmér minket. Kapcsolat, csak úgy senkihez nem fordulhat – igazította meg öltönyének ujját a férfi,  miközben a pult mögötti repedt, összeplakátolt tükörbe lesett.
– Tessék?  – háborodott fel Illya és tengelye körül fordult egyet Solo felé,  aki csak mutatott.
Valóban,  az egyik sarokban egy kék ruhás,  szemrevaló szőkeség ült újsággal a kezében. Könnyen eltűnt a kevés ember között átlagos ruházatával, de most, hogy ki lett szúrva, szinte lerítt róla,  hogy nem oda való. 
Az orosz kelletlenül morgott. – Angolok...
Mintha csak ez lett volna a vezényszó, úgy rakta le a nő az újságot.  Fehér táskája után nyúlt,  kék kalapját pedig arcába húzta,  miközben megközelítette a férfiakat, majd melléjük állt. 
– Csak egy teát kérnék – biccentett a szolgálónak, aki megjelent előtte.  – Nagybátyám mindig arra tanított,  hogy a modor mutatja meg az ember elsőnek. – Hangja rekedtes volt és ahogy Solo elnézte a lány nem volt makulátlan.  A kezdeti báj lassan megtört az apró hegek által,  melyek szinte áttetszően sokasodtak rajta. Főképp hogy nem az a tipikus, ceruza-vékony nő volt. Rajta meglátszott a katonaélet mind a hegekben, mind az izmokban és abban a zöld tekintetben, ami rájuk szegeződött.
– Nagybátyja akkor bölcs volt, de tévedett – zavarta le Illya a felesleges köröket. – Ms. Scheiphenn.
– Azt hittem, hogy ítéletnapig fog tartani, mire meglátnak – pillantott az órára.  – De kevesebb, mint 5 perc... Maguk az új rekord.
– Szép bók, ha szabad bemutatkoznom: Napoleon Solo – nyújtott kezet a beszélő a nő felé mosolyogva. Csak Illya volt, aki nem tört meg a hangulatra. Erősen szuggerálta a nőt,  vizsgálta minden porcikáját.  Már pedig nem úgy érezte, hogy a nő angol lenne. Sőt, szinte biztos volt, de ezt nem tette szóvá a nő előtt. 
– Mehetünk?  – törte meg a flörtölést, mielőtt Solo bele tudott volna lendülni.  – Gaby kinn vár a kocsiba már egy ideje.

***
Illya idegesen járt fel-alá. Minden lépésből érződött a kedve, melyet nem is rejtett véka alá.  Egyszerűen nem tudott gondolatainak megálljt parancsolni.
– Kuryakin? – Napoleon a küszöbön állt és kétkedve leste az oroszt. Épp pár perce végeztek Hazellel való beszélgetéssel és úgy tűnt,  hogy Gabyval nagyon is közös húron pendültek. Talán mert mindketten angolok és nők... Azt hitte, Illya is távozott, de mikor meglátta a szobában még mindig.
– Nem angol – mondta kurtán, magyarázva, hogy min zakatolnak agyának kerekei. A gépezet csak nem akart nyugodni, de ahogy egyre többet beszélt Ms. Gray, vagy most éppen Ms. Scheiphennel, annál inkább csak jónak vélte megérzését. – Hogy mondod? – Napoleon szemöldöke ráncba szaladt, arcára értetlenség ült.
– Hazel nem angol.
– Tessék?  Miből veszed? – rázta fejét és beljebb sétált. 
– Túl... – próbálta megfogni, megmagyarázni.  – A beszéde,  megnyilvánulása, az egész lénye...
– Ennyire megvizsgáltad? – tette csípőre a kezét szinte nevetve.
– Nem bízom benne.
– Nem is kell – tűrt hátra egy ében fekete tincset, mely előre csúszott, majd Illya elé állt és vállon veregette nyugtatásképp. – Elég, ha ő bízik bennünk.
Napoleon csak mordulást kapott válaszul, de tudta, hogy Kuryakin ennyivel egyelőre megnyugodott. Ámbár nem értette,  hogy az orosznak mitől gondolja ezt, egyelőre nem is akarta mondjuk,  inkább csak maga előtt fellebegett a lány alakja, mire mosoly játszott ajkán. 

***
A szobában csend ült meg, csak az üveg csilingelő hangja jelzett bármi mozgást, miközben Solo kitöltött két pohárba egy kis whiskeyt, majd átadta a nőnek. 
Ugyan a gondolat ott motoszkált fejében,  amit még Kuryakin mondott, így szeme sarkából leste a szőkeséget.
– Szabad visszakapnom a gyűrűmet, amúgy?  – szólalt végre meg Hazel.
– Tessék? 
– Mikor bekísért.
Solo arcán mosoly villogott.  Lebukott. Zsebéből előhalászta az apró ékszert, miközben átnyújtotta.
– Ügyes – tette hozzá és az alkoholos italba kortyolt,  mely égette a torkát.  Úgy érezte,  szüksége van erre,  hogy nyugodt maradjon.  Az irányítás kiesett a kezéből,  aminek nem éppen örült,  mintha csak elvesztett volna valamit,  pedig biztos volt mindig is magában,  sármjában, mégis úgy érezte,  hogy a nőt nem sikerült megtörni.
– Mondja, Ms. Scheiphenn...
– Csak Hazel.
– Hazel... – mondta, mintha ízlelgetné a nevet. – Hogyan lett végül maga a kapcsolat? Mit tud Helene Steinerről?
– Ez hosszú történet,  de ha kíváncsi – fűzte össze kezét, miközben megkapta saját poharát is. Ellenben nem ivott bele azonnal, hanem csak merengett a fényes, folyékony felület felett, melyből enyhe alkoholos aroma áramlott felfelé.
– Kimondottan – adott még nagyobb hangsúlyt, miközben szembeni helyét megváltoztatta és apró távolságot tartva ült le a hölgy mellé.  Tudta, hogyan is lehet hatni egy nőre,  minél inkább beszédre fogni pár bizalmas mozdulattal. Meg akarta fejteni, hogy miért is nem hatott rá a sármja, miért tűnt minden olyan egyszerűnek. –Hallgatom. – Egy frekvenciával mélyebben szólalt meg, miközben a zöld szemekbe fúrta tekintetét.  Olvasni akart benne,  de mégsem tudott,  bármennyire is igyekezett.
– Az angol hírszerzésben dolgoztam, egészen a múlt évig.  Nem voltam valami jó,  igazság szerint, így mindig társakkal dolgoztam. Végül Yvett került mellém.  Német területre küldtek minket,  csak információt szerezni.  Nem is volt vészes,  vagy veszélyes.  Egyszerű... De a németek addigra tudtak rólunk, és mi... Besétáltunk a csapdájukba egyenesen – sóhajtott egyet. Solo könnyeket vélt fel a szemében, de töretlenül folytatta. – Elhurcoltak minket valahova. Szomszédos szobába kerültünk. Talán nem is esett volna komolyabb bajunk pár kínzáson, ha Yvett szája nem járt el. Jobb volt, felhasználták ellenem, hogy majd a gyengébb biztosan beszélni fog...
Picivel közelebb csúszott Ms. Grayhez. Érezte már,  hogy olyan sebeket szakít fel, amit be is kell foltoznia. Összeért a lábuk,  de a nő észre sem vette, nem húzódott arrébb.
– Előttem lőtte le az... Az a német,  Helene Steiner. Arcán láttam az örömöt, hogy nem bánta. Még napokat ott voltam Yvett hullája mellett, aki fagyos szemekkel nézett, mert nem tudtam közelebb menni, hogy lecsukjam – szipogta. – De nem beszéltem.  Yvett miatt nem! – erősödött hangja, majd végül megeredtek a könnyek, Solo pedig kedvesen átölelte a sírót.
– Bocsásson meg, őszinte részvétem.
De mit számított az ilyenkor? Nem tudta átérezni, hogy mekkora veszteség lehetett. Azonban Illya szavaiban nem hitt. A nő biztos, hogy az ő oldalukon állt,  mondhatott akármit Illya. Az elsőre erős nő,  most hirtelen porcelán törékeny lett. Napoleonban is megakadt a lélegzet, hogy mozduljon, még a végén több szilánkra töri.
– Shhh – simogatta a hátát, majd levette a kalapot és szőke tincsekkel játszott.  Elsőre mennyire is egyszerű, átlagos lánynak tűnt,  de közelebbről az ember szeme akaratlanul is rajta maradt. Az aura, a kifejezések, hangja... Mindentől eltért.
A vékony nyakat figyelte, majd a vállakat, és az apró hegeket, melyek bőre alatt sokasodtak. Már majdnem elnézett volna a ruha alá is, de a nem éppen helyzethez illő gondolatokat félrerakta.
– Yvett biztos látja fentről, hogy maga ilyen kötelességtudóan akarja megbosszulni – simogatta tovább kedvesen.
– Az nem elég.  Nem itt van! – kapta vissza a választ, és elgondolkodott, hogy vajon milyen kapcsolat volt a két fél között,  amire viszont választ nem mosz akart.
– Shhh. Nyugodjon meg – vonta teljesen magához, még ha az inge át is ázott a könnyektől.

***
Csapódott az ajtó. Öblös léptekkel rontott be a nagydarab, magas, dzsekit viselő orosz a bejáraton, maga után rántva Gabyt, aki kissé sápatag arccal nézett szét.  Először Solot vették észre,  majd a mellette fekvő nőt.  Meglepve látták,  hogy ruhában,  tisztes távolságban, hiszen Solo nagy nőcsábász volt és számukra is feltűnt a szimpatizálás Hazellel.
– Megtámadtak minket – mondta kifulladva, miközben Gaby az ablakhoz rohant. 
– Itt vannak – rebegte vékony hangon, miközben táskájából fegyvert húzott elő. Egy fekete Colt... – Már itt vannak! 
Solo talpra pattant.  Ez gyors volt, hiszen csak pár órája érkeztek.
– Gaby innen az ablakból, én Illyával lemegyek, Hazel pedig...
– Benn marad, itt – sziszegte Kuryakin.
– Tessék?  Nem! – csattant fel és az orosz felé fordult.
– Biztonságos!
– Tudok lőni! 
– Elhiszem... – harapta el a mondatot Illya és rántotta magával Solot. Sebes léptekkel és fegyverrel vonultak le, ügyesen szlalomoztak a vendégek között,  miközben a parkoló felé tartottak, ahonnan már jött is az első fekete terepruhás német gépfegyverrel.
– Enyém!  – csapott is le rá Napoleon mosolyogva, miközben levette az öltönyét, hogy annak még se essen baja. Egy motorháztetőre helyezte óvatosan.  Mindketten támadásba lendültek a csapat ellen. A hangtompító kimondottam jól jött ebben az esetben, hogy a szálloda lakóit nehogy megzavarják.
– Illya! – ordította az amerikai, mikor látta a felé forduló pisztolyt, de az orosz nem tudott már reagálni.  Holtan is esik össze,  ha felülről valaki nem lövi le. Az orosz fellesett és Hazel bújt ki egészen a korláton, hogy jól be tudja mérni ellenfeleiket és pontosan tudjon lőni. 
– Még mindig kételkedsz benne? – kiabálta Napoleon, közben egy rádiót tört szilánkosra. Így is el kell hagyniuk a helyet, nem hogy akkor még a nyakukba kapjanak egy újabb kisebb sereget.
– Igen – morogta. – Nem az,  aki. Nem Hazel Gray.
– Honnan veszed ezt, ördög?  – forgatott szemet a másik. Komolyan nem értette,  hogy Kuryakinnak mi a problémája az összekötővel. Az egyetlen, aki a némethez vezetheti őket,  aki bármit is tudhat...
Tovább nem beszélgettek,  mert a katonák mindent megzavartak. Nem nyugodott a lendület,  míg mindenki a földre került.  Valaki holtan,  valaki ájultan, éppen kinek milyen szerencséje volt aznap.
– Fuh. – Szétesett haját pár mozdulattal helyrerakta az amerikai, miközben Illya pedig sapkáját kereste meg. Körbenéztek, ideje volt minél előbb lépni a helyszínről.
– Németek... – Szarkasztikus hangja halkan visszhangzott vissza az épülettömbök között,  ahogy vizsgálta a sebesülteket. Akcentusa még inkább kijött az adrenalin okozta örömben. – Egyik sem hadsereg tag. Nem viselik a jelvényeket.
– Vigyünk egyet beszélgetni? – állt mellé Napoleon.
– Menjünk – legyintett Kuryakin és elhagyták a helyszínt. Felsiettek, mintha mi sem történt volna, a vendégek pedig csak két magas férfit láttak mosolyogni.
– Megyünk!  – Mikor beléptek, már indultak is pakolni. – Még jöhetnek, így gyorsan.
Hazel is megérkezett a tetőről, de felszakadt szoknyával, amit talán a korlát okozott, mikor akrobatikus mozdulatokkal átjutott rajta. Solo rögvest felfigyelt rá,  de elfordította arcát,  hogy udvariatlan egyelőre nem lesz...

***
Az új szállás zsúfoltabb volt, ami jól is jött.  Logikusan a két lány együtt,  ahogy Solo és Kuryakin is egy szobán osztozkodott.
– Ördög... – mormogta Napoleon a lámpa fényénél, mikor még egy újságot tartott a kezében. – Szerinted hol van Helene?
– Szerintem? – vonta fel a szemöldökét és álmos arccal fordult egyet az ágyban.  – Ms. Gray információi alapján itt a városban.  Csak tűt keresünk a szénakazalban, még ha tudjuk is, hogy néz ki... Holnap kiderül.
– Hmm... Mit csinál egy német,  női katona, ha várakozik? 
– Erre jobban tudod te a választ – sóhajtott Illya és ezzel le is zárta a témát.  Lehunyta a szemét,  az álom pedig gyorsan jött és magával is rántotta. 
Napoleon olvasott egy ideig, majd ő is beadta a derekát.  Legalább a napjukban volt egy kis izgalom, de való igaz,  holnap az estélyen fog bármi is kiderülni...
Az éjszaka nyugodt volt, nem fújt még a szél sem és tökéletesen lehetett látni a csillagokat és a kerekedő holdat. Az ablak nyitva maradt, hogy legyen egy kis levegő ebben a melegben.
– Ahhhh – riadt fel Illya, jól is tette, mert halántékához egy fegyver szorult. Reflexből ellökte, így a golyó csak a párnájába fúródott. Kiugrott az ágyból és a kiáltozásra Solo is felébredt. Álmos szemekkel nézte a harcoló feleket. Kuryakin és egy talpig feketében öltözött vékony alak, aki magassága és alkata miatt nőnek azonosított be. A villám csapott belé szinte, úgy mászott ki az ágyból. 
– El ne engedd!  – kiabálta parancsként. Sejtése szerint maga Helene állt velük szembe, bár egyáltalán nem várta, hogy a nő maga jön el meglátogatni őket. Próbálta megkörnyékezni hátulról,  de nehezebben ment. Helene vagy legyen inkább az ismeretlen, kimondottan jó erőnek örvendett, és figyelmét könnyen megosztotta. Védelme biztos maradt, bár támadása háttérbe szorult a túlerő miatt, de nem vetett meg semmit sem. Rúgott, harapott, fejelt.
– Illya, kapd el! – rikkantotta, mikor az orosznak lehetősége akadt, amit meg is ragadott. A nő keze satuba került és Solo meg tudta sorozni.
– Ms. Steiner, igaz? – állt meg vele szembe.
A nő mordult egyet és majd addig rántotta fel lábát, míg Illyát ágyékon ütötte. Üvöltött egy adag német cifraságot, miközben szabadult a szenvedő férfitől, aki megrogyott. Kikerülve rohant az ablakhoz, ahol érkezett és Solo nem volt elég gyors, mikor a fegyvere után ugrott. Csak az ablak félfát találta el.
– Fenébe – futott oda, ahol az ismeretlen távozott,  de mikor kinézett, már semmit sem talált utána. Csend és sötét, a kis utcán senki sem mozgott.
– Idióta – mormogta Illya, miközben kiegyenesedett. Arcán még mindig látszott a fájdalom, azonban több jelet nem nyilvánított ki.
Napoleon visszavágott volna, de való igaz,  lassú volt.
– Ügyes... De egyik kezét alul tartotta, mintha lett volna valami baja...
– Vagy német stratégia.  Könnyebben véd lefelé,  míg fenn is van egy. – Kuryakin kijavította kedvetlenül. – Szólok Gabyéknak. Holnap új szállást keresünk
– Jól vagy, ördög? 
– Mint akit tökön rúgtak...

***
Sóhaj a melegben. Ital a kézben.
– Igazán siethetnének. – Solo csak megjegyezte, de ennél többet nem fűzött hozzá.  Tudta, hogy milyen tud lenni a női öltözködés, főképp ha fontos estre.
– Jönnek – intett a kezével Illya, aki ezzel a mozdulattal meg is igazította öltönyét.  Tökéletesen simult testéhez, igazi eleganciát kölcsönzött neki. Először Gabyn akadt meg a tekintete, aki narancs és fehér színkombinációból választott egy térdig érő ruhát, haját ügyesen kontyba fogta és mosolygott, mely igazi bájt kölcsönzött neki. Szép volt. Mögötte kék, hosszúban pedig Hazel sasszézott, ő picivel merészebbet választott, de az elegáns határain belül, szeme rejtélyesen csillogott és csak felnézett a férfiakra, mikor eléjük ért.
Solo már nyújtotta is a kezét Hazelnek, aki örömmel karolt bele, hiszen így állapodtak meg a tervben, hogy a két "páros" úgy tesz, mintha nem is ismernék egymást. Illyáék már előre is mentek, minden feltűnés nélkül. 
– Igazán... csinos – jegyezte meg Napoleon, miközben szeme sarkából figyelte a szőke nőt. Többször végig futott pillantása rajta. 
– Jól van? Kuryakin is? – terelte más irányba a szavakat, hiszen Illyától hallotta az este történteket. 
– Igen, semmi bajunk, csak váratlan volt a támadás és elfutott... – rázta meg a fejét kedvetlenül, de észrevette, ahogy a nő keze ökölbe szorult. Meg is értette miért, futni hagyták társa gyilkosát, pedig most aztán az egészet le lehetett volna rendezni. – El fogjuk kapni.
– Tudom. Menjünk inkább – fonta kezét szorosabban és előre húzta a férfit a tömegben, látszott, hogy nem akart több szót fecsérelni a történtekre. 
– Mit szólna, ha ma azt mondanám, hogy szórakoztatóbb lesz az este, mint amit eddig velünk töltött?
– Kötve hiszem. – A cinikus megjegyzés nem tántorította el Solot. Igaz, ő csak annyit akart, hogy Hazel végre felengedjen, és jól érezze magát, nem pedig egy karóba húzott nőt, aki mellett alig fogja kibírni a színjátékot. 
– Mr. Solo! – csendült is egy hang, mire mindketten fordultak. Napleon kedvesen vonta magával a nőt és állt meg egy tipikus olasz férfi előtt. Kreol bőr, bárgyú mosoly, olajos tekintet, fehér kigombolt ing, fekete öltöny. Még az akcentusa is árulkodott. 
– Mr. Antoin – biccentett a megszólított és kezet is rázott a vendéggel. – Drágám, hoznál egy kis italt? – Sármos mosollyal fordul Hazel felé, akiben még a levegő is megakadt egy pillanatra. – Köszönöm – tette még hozzá, majd visszafordult az olasz felé. 
Hazel lassan, kimérten vonult el, és előbb ivott egy pohárral, majd csak utána vitte a poharakat. Arcán viszont már egy széles mosollyal, aminek Napoleon valahol örült, valahol pedig nem, érezte, hogy ez a mosoly nem az örömöt képviseli, hanem inkább valami szórakozni vágyó kedvet.
– Köszönöm, Ms... – Mr. Antoin megakadt a mondata közepén. 
– Scheiphenn – adta át a poharat készségesen. – Szólítson csak Hazelnek. 
A beszélgetés ezek után hullámvasútként kapaszkodott más témákra fel. Solo pedig néha alig tudta tartani az iramot. Tényleg nem tudná? Vagy csak sokszor szaladt a tekintete más felé? Ugyan, több nő is megfordult körülötte,  de mindig visszatért egyhez. Egyetlen egyhez...
Végül csak nem bírta,  nyomásként szállt rá, fojtotta meg a gondolatait. A perzselő vágy pedig csak nem tompult, ahány korty itallal akarta lehűteni magát.  
– Elnézést – szabadkozott és minden tervet átvágva lépett Gabyhoz, hogy felkérje egy táncra.  Illya szemöldöke is a magasba szaladt. 
– Hölgyem,  ha engedi? – nyújtotta kezét, de töretlen mosolya most nem sikerült tökéletesre, hogy minden rést elfedjen.
– Solo, mit csinálsz?  – sziszegte, majd a férfi már magával is húzta.  Gabynak pedig meg kellett maradnia a szerepében,  úgyhogy Napoleon nyert magának egy táncot. 
– Mi nem ismerjük egymást...
– Nem is.
– Miért nem Hazelt kérted fel? 
A vádlókérdésre már nem érkezett válasz, ami gyanút követelt. 
– Nem bízol meg benne? 
– Nem erről van szó. Az csak Kuryakin téveszméje, melyet örömmel kerget – fogta át a nő derekát és kezét,  majd máris vezetni kezdte a zene ritmusára, mely fülbemászóan adta a taktusokat. 
Gaby felvonta a szemöldökét,  nem értette a helyzetet.
– Mit nézel?  Tudom, hogy elbűvölő vagyok...
Gaby még mindig nem szólt semmit. A helyzetet mérlegelte, Hazelt és Napoleont figyelte, próbálta a puzzle darabjait összerakni. 
– Azt hittem röppenni fogsz rá. Szép,  intelligens és kicsit zárkózott,  de... – gondolkodott hangosan, miközben pörgött egyet a férfi karjai között.  
– Solo, te... – tátotta el a száját.  Csak kósza ötlet cikázott át agya kerekei között,  de mégis mint valami vírus akadt meg és szétterjedt, fertőzve mindent. – Övé a következő tánc,  mi pedig nem ismerjük egymást.  Amúgy is, megvan a kulcs? 
– Igen... Hazelnél – fújta ki a levegőt és ütemesen lépdelt,  pont ahogy kellett a táncra.  – Elveszem tőle.  – Ezzel a beszélgetés le is zárult,  ugyan a zene ment tovább,  de szavakra nem volt szükség. 
Ezek után,  mikor Gaby visszasasszézott eredeti helyére,  Illya mellé,  aki az egészet rossz szemmel nézte, ment a beszélgető Hazel és Mr. Antoin pároshoz, kik jól mulattak.
– Bocsánat. – Magabiztos mosollyal a szőke nő felé fordult, és kezét nyújtotta a tánchoz, mintha az előbbi "rosszulléte" teljesen eltűnt volna. – Megengedi? 
– Hogyne, Mr. Solo – szabadkozva hagyta ott az olaszt és ment Napoleon után,  ki kedvesen húzta be a táncparkettre.
– Tud táncolni?  
– Tudok. – És egyik kezét a férfi vállára helyezte. Kihúzta magát,  fejét pedig felemelte, így igazi nőies aurát kapott, ha eddig nem. 
Solo átkarolta, magához vonta szorosan és megfogta a kis kezet. Beszippantotta a kellemes, nem édes parfümöt, mely Hazelhez tartozott. Majd alig hangzott el az első ütem,  de máris táncba kezdett, könnyen vezetve a nőt,  aki jól alkalmazkodott a mozdulatokhoz. 
– Miért törted meg a megbeszélteket? Le is bukhattunk volna.
– De nem történt. 
– Még szerencse – horkantotta.
– Tudtam, hogy mit csinálok.–Mosolya csak úgy ragyogott.
– Na és ki lesz az áldozat?  Melyik nő?  – terelte más irányba a témát, mert Napoleon önfényezését nem akarta hallgatni.
– Ki mondta, hogy nincsen egy már? 
– Valóban.  Tényleg egy szoknyavadász. 
– Nem is érdekli, hogy ki? – Úgy érezte,  hogy végre ujjai köré fonta a nőt. Csak idők kérdése volt már.  
– Nem – vont vállat.  – Semmi közöm hozzá. – Diplomatikus válasz volt, de annál hazugabb. 
Keze végig csúszott a keskeny derékon, hogy még szorosabban magához vonja, mire látta,  hogy Hazelben megakadt a levegő. Igen, pontosan ezt akarta. 
– Ne fulladjon meg – búgta a fülébe,  majd újabb és újabb kört tett meg a parketten. 
Táncuk passzentos volt, mindketten jól igazodtak a másikhoz, pontosan lépve a zenére. Elsőre fel sem tűntek a párok között,  majd ahogy energikusan, lendülettel lendültek tovább a mozdulatokba, egyre inkább kivirítottak. Több szem is rájuk tapadt, követve a mozgásukat. 
– Nem fogok – mordult a nő, de Solo erre már csak mosolygott. Többet nem is szólalt meg, hanem inkább partnerét figyelte, kit oly könnyen irányított. Úgy hajlott, ahogy ő akarta. A zöld szemekbe fúrta tekintetét, hogy semmiképp se szakadjon meg közöttük a kapocs, még ha ki is pörgette. 
Nagy levegőt vett,  mikor vége is lett egy csapásra a muzsikának és Hazel kidőlt. Szeme végig vonult a finom arcon, az elnyílt ajkon, az íves nyakon, szaporán süllyedő mellkason. Megbabonázta? Azt talán csak nem.
– Köszönöm – állította talpra és kísérte le kézen fogva. – Rég táncoltam ilyen jót, Ms. Scheiphenn. 
– Valóban jó volt. – Hazel arcán tűzrózsák nyíltak a tánctól, mitől a vonásai megelevenedtek, majd egy mosoly is görbült száján.  – Én is köszönöm,  Solo. 
Napoleon utána nézett, ahogy elhagyta a társaságát a lány és italért ment. 
– Ezt nevezem – ment el mellette Illya, akinek azonnal adta kezébe a kulcsot, melyet elvett tánc közben Hazeltől. Gabytól csak egy pillantást kapott. Innentől övék volt a pálya és ő már pihenhetett a végéig, csak hogy nem akart. Elevenebb volt, mint valaha. Oh, nem is fog. 
Határozottan ment oda Ms. Grayhez, aki kérdőn figyelt fel rá. 
– Mi lenne az? 
– Csak jöjjön – ragadta karon, húzta magával,  ki a tömegből és a teremből. 
– Baj van? – Mintha aggódott volna a nő, vagy legalábbis hangja erről árulkodott.  
Fordultak egy kanyart, majd még egyet, míg már senki sem lezengett a folyosón.  
– Solo? 
– Shhh – dőlt neki a falnak, nézett le a lányra.  – Ne mondjon semmit sem – hajolt közelebb és közelebb, miközben derekánál fogva maga felé fordította.  Csípőjük összeért és Hazel nagy szemekkel figyelte a férfit,  akinek száját mm-k választották el. Solo lassan, felületesen megcsókolta,  adott időt,  hogy a lány döntsön,  de miután nem válaszolt,  akaratosan tapasztotta le a csábító ajkakat. Nyelvét végig húzta a száján,   majd táncba kezdett a másikkal,  aki nem ellenállt, sőt szorosabban tapadt a férfihoz, keze is felkúszott, hogy átkarolja a nyakát,  de már ahhoz lábujjhegyre kellett állnia. 
Napoleon megsimogatta a hátát  végig gerince mentén,  míg ujjai belevesztek a szőke tincsekbe. 
A csókcsata egyre inkább elfajult: a kedves mozdulatokban vágy lobbant fel – birtokló,  akaratos, forró. 
Könnyen vezette a lányt a következő ajtóig, ami egy raktár volt, de erre csak akkor jöttek rá,  mikor beléptek és a gyér fény betekintést mutatott. Nem mintha zavarta volna, hanem az egyik sarokban egy megpakolt asztal volt,  melyről lesöpört egy–két dobozt, üveget és lapot, majd odaengedte a nőt, aki felült és lába közé húzta be a férfit egy csókkal. 
Ágyékuk összeért, amitől Solo csak mordult egyet a szűk nadrágban. Alig bírt magával,  egész este többször érezte,  hogy majd megbolondul az érzéstől. Akarta Hazelt, de még mennyire. 
Lehúzta a kék ruha cipzárját és a formás mellekre markolt, melyek puhán simultak tenyerébe. Még több csókkal árasztotta el a lányt, de már arcán,  nyakán,  mellkasán is, miközben a felhúzott combokon járt keze. 
– Ne szórakozz – nyögte Hazel mámoros tekintettel és a nadrág öve után nyúlt. Mosoly villant az arcán és a kis kacsót elkapta, mielőtt leoldotta volna a ruhadarabot. 
– Shh – suttogta, megcsókolta és közben letolta a ruhát,  intézte a védekezést, mielőtt még egy ilyenből összehozna valami apróságot. 
– Napoleon. – Hazel hangja ingerelte, ahogy keresztnevén szólította. Széttolta a combokat, elhelyezkedett és belesüllyedt a gyönyörbe. Forró,  szűk,  teljesen körbevette. 
Felsóhajtott,  kikereste a másik száját,  hogy még több ponton kapcsolódjon testük. És ennyi, gondolatai a háttérbe szorultak,  érzelmei és vágyai viszont hullámokban csaptak elő – mozdulatait kitöltötte.  A lány még inkább hozzábújt, öltönyt lehúzta róla és az inget pedig kigombolta. Megérezte az apró ujjakat, melyek hátán vándoroltak és többször is bőrébe süllyedtek.
– Hazel... – súgta a fülébe megbabonázva, még mindig fáradhatatlanul mozogva. A kis szoba megőrzi úgyis a titkukat, bár nem figyelték, hogy valaki elhaladna a folyosón,  most csak saját magukra összpontosítottak. 
Ki akarta ismerni az összes porcikáját, ezért csókokkal kezdte el kényeztetni, és érezhetően fokozódott közöttük a légkör, mely szavakba önthetetlenül jó volt, mintha pont egymáshoz szabták volna őket. 
Hazel nyögései erősödtek és a pillanat a végét járta. Mint minden, ez sem tartott örökké,  bármennyire is akarták. Először a lány,  majd Solo érte el az extázis csúcsát, melyen átlendültek, akár a sorompón. Borzongtak, szuszogtak, vérük dübörgött és szívük majd ki akart ugrani az eggyé válás után.  Ez nem egy szimpla aktus volt, ez annál jóval több. 
Ezek után persze észbe kaptak, már pedig nincs arra idejük, hogy még élvezzék egymást,  így hamar visszataláltak ruháikba, mintha mi sem történt volna. 
– Csak utánad – súgta Solo, de még ellopott egy apró csókot,  ahogy maga előtt elengedte a lányt és minden ok nélkül vonult végig rajta tekintete. Ott lebegett még előtte,  ahogy kezei között tartotta,  így bármit megnézett rajta, az aktus egyik pillanata jutott eszébe.
– Hol voltatok? – mordult Illya hirtelen oldalról,  mikor visszaértek. A tömegben senkinek sem tűnt fel Gabyékon kívül, hogy eltűntek. 
– Kinn? – Solo szemöldöke a magasba szaladt, ahogy szerepében díszelgett. – Pontosan időben vagyunk, megszerezted, ördög?  – Negédes mosolyt villantott. 
– Igen – biccentett morcosan és Hazelre nézett,  ki közben elvette a kulcsot és eltűnt a tömegben Mr. Antoin irányában.  
Mindannyian szétváltak és már csak kinn találkoztak.  

***
– Solo! – szólt utána egy hang az ajtóból, mire megtorpant. Sóhajtva fordult az orosz felé.
– Mi lenne az, Kuryakin? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
– Gratulálok – lépett mellé, kihúzott háttal, mogorva arccal, mintha csak kőbe vésték volna. – Sikeresen lefeküdtél az ellenséggel.
– Tessék? Honnan veszed? – vonta fel a szemöldökét értetlenül, miközben egy ébenfekete tincset tűrt vissza a helyére. Eddig büszke volt önmagára, hogy újabb női trófea ütötte a markát, még hozzá nem is akárki. Hazel szép, kívánatos, és szerethető volt a számára, nem átlagos, sem semleges, mint az eddigiek. Azonban, hogy Illya rájött a tényre, hogy volt egy apró affér közöttük, nem nagyon zavarta, vagy mégis? Inkább az ellenség szó,  ámbár Illyától már megszokta, hogy mindenkiben csak ellenfelet lát.  
Kuryakin továbbra is lekezelően figyelte, majd zsebébe nyúlt.  
– Információ, mely Helene-nek kell, igaz? 
– Megint ott tartunk, mint eddig? – forgatott szemet Solo. – Nyugodj bele, Hazel nem ellenfél.  Ebben biztos vagyok – vigyorodott el magabiztosan és türelmesen. 
– Gondolom a beható vizsgálatoddal nem vettél észre semmit? Az a nő rafináltabb, mint hittük. 
– Kuryakin! Hidd el, nem ő az – állította meg az oroszt gondolatmenetében, mielőtt folytathatta volna. Hallani sem akart több szamárságot. 
– Solo – vállon ragadta társát. 
– Egyáltalán honnét gondolod? – rázta meg a fejét,  miközben lefeszítette az erős markot. 
– Milyen érdekes,  hogy pont egy hírszerzésbeli a kapcsolat, nem igaz? Esetleg a tipikus árja kinézet? És, hogy Helene-ről sosem találtunk képet. 
– Ez nem elég – nevette el magát kínosan. – A szomszédot is megtámadhatnám emiatt. elég volt, Kuryakin! 
– Vagy a füle mögötti heg, melyet ha megfigyel az ember egy horogkeresztet ábrázol?  
– Mondom elég volt! Biztosan állíthatom, hogy nem ő az! Mégis mi bajod van vele? – emelte meg a hangját,  kijött béketűréséből. Már–már azon volt, hogy megüti Illyát.  Nem tudta hova rakni barátja viselkedését. Féltékenység?  Egyszerű utálat? 
Kuryakin keze ökölbe szorult és vészjóslóan indult meg Solo felé,  azonban a csatabárdot el kellett ásniuk, mikor fegyver dörgése hallatszott.  
– Gaby... – torpant meg és a fal felé fordult. – Nála volt az akta! – Hangjába szomorúság vegyült aggodalommal és azonnal kifordult a szobából. 
Solo utána nézett egy ideig,  majd zsebre tett kezekkel, nyugodtan sétált át a szomszéd szobába, ahol Illya térdelt és karjai között tartotta a barna hajú nőt,  kinek arca feldagadt. 
– Egy mentőt gyorsan! – ripakodott Solora és közben kezével a egyre növekvő vérfoltot fedte le a nő oldalán.
Napoleon a telefonhoz rohant és azonnal tárcsázni kezdett, miközben levette öltönyét. – Rakd a sebre – morogta, majd máris adta le a címet a készülékbe. – Hol az akta? – csapta le a vezetékest.
– El... Elvitte – nyögte Gaby, aki próbált felülni, de Illya mindig gyengéden visszatolta, miközben gyilkos tekintettel ostromolta Solot. 
– Én megmondtam! – mormogta szinte, mint egy vadállat, aki csak ösztönei szerint védeni akarja dolgait, per pillanat a számára fontosakat. 
– Ez nem jelent semmit – próbálta Solo menteni a menthetőt, de most hatalmas pofont kapott az élettől, melyet jó maga sem tudott még felfogni.  Egóján nagy csorba esett, annyi szent. Magabiztosságában mélyen megrendült.  Ennyire nem lehetett vak? De igen... Egy árulkodó jelet sem látott.  Ő,  Napoleon Solo észre sem vette a szeme előtt folyó dolgokat.  Illya sejtette, azonban nem volt hajlandó megvizsgálni a látottakat, mert Hazel az ujja köré csavarta. Azt hitte, jó maga irányít,  erre minden úgy történt valószínűleg,  ahogy a nő akarta. 
Fájdalmasan eltorzult az arca a gondolatok folyamán.  Illyának igaza volt: az eltűnt képek,  a hírszerzés, a beépülés. Klappolt, de nem teljesen, már pedig meg kell keresnie ezért Hazelt,  illetve inkább Helenet, hogy a maradékot megtudja.
– Megkeresem... – jegyezte meg mellékesen.  – Maradjatok itt!
– Egyedül?  
– Akinek a legnagyobb esélye van per pillanat,  az én vagyok – ejtett meg egy széles mosolyt. Magabiztossága visszaköltözött arcára. 
– Semmi esélyed. 
– Dehogynem. Ismerem a gyengepontját – kacsintott. – Jah és az öltönyömet tisztán kérem vissza – intett egyet és már szaladt is el. Illya és Gaby tud egymásra vigyázni, így miattuk nem aggódott,  de dühe, melyet eddig visszafogott, most kiült arcára.  
– Jövök,  Helene. – Hátborzongató önbizalommal ült be a kocsiba és elhajtott. 

***
Fegyverre fonódtak hosszú ujjai, masszívan fogta és minél nesztelenebbül igyekezett haladni a hideg, beton folyosón. 
Nem volt nehéz kilogikázni, hogy az olasznak milyen információi voltak, főképp,  hogy előtte gyorsan tett egy kitérőt hozzá.  Tudott ő fenyegetni is, ha kellett. 
Női hang ütötte meg a fülét,  mire arca megfeszült. Könnyen megismerte volna  sok közül is a sejtelmesen dallamos hangot, mely most csilingelt. 
Egy nyitott ajtó mögül jött,  meg is lepte, hogy fegyveres őrök nem álltak előtte,  hiszen eddig nem egyet kellett kiiktatnia. 
A pisztolyt felemelve lesett be. 
Négy szürke fal között egy asztal rikított ki, körülötte két hulla, kiknek fején egy– egy lyuk díszelgett,  de vérük már megalvadt. Mellettük egy fekete szoknyában,  bakancsban a szőke Helene állt és két emberét német szavakkal irányította, miközben egy adag papírt tekert fel és tölcsér alakú dobozba tárolt el. A vezető hatalmakat megdöntő információ... Vajon mi áll benne? 
– Meddig bujdosol a sarokban? – perdült meg a nő 180 fokban, így egyenesen Solora nézett,  aki kijött a homályból. 
– Milyen érzés saját fajtádat elárulni, majd minket az országod nevében? – Szorosan fonódtak ujjai a fegyverre, és nagy késztetést érzett,  hogy meghúzza a ravaszt. 
– Néha kell egy–két áldozat valami feljebbvalónak, és sosem árultam el őket, de titeket annál inkább.  Kuryakin mindig is sejtette. Látta bennem az ellenfelet, de te, Solo – mosolya ördögien terült szét arcán. – Vaknál is vakabb voltál.  
Elhúzta a száját az igazságra. – Tényleg?  Inkább te nem voltál elég óvatos – közeledett,  de Helene arrébb sem mozdult. Csak mosolygott, mint aki mindent tud. 
– Ugyan, kérlek.  Azt hitted Hazel bármelyik szava igaz volt. Csak egy bábu a tervben, melyet én testesítettem meg. 
– Hogy csináltad?  
– Olvastad az aktámat, nem igaz? Ami benne van pontosan igaz. Mindig is katona akartam lenni a hazám érdekében.  De egy nőnek az ilyen nehéz,  azonban sikerült. Évek edzése, gyakorlása, egészen 1959-ig, mikor is – mutatott magára.  – Ez megszületett. Egyik küldetésen bomba robbant mellettem. Az arcom tiszta roncs lett. Évekbe került és a legjobb orvosokba, hogy újra szabjanak. Még tökéletesebb lettem, mint voltam. A sok fájdalom meghozta az eredményét, tiszta lappal kezdhettem. Ezért nincs rólam kép,  ezért hiányos az akta, ezek után pedig az angolokhoz menni, hogy tervem sikerüljön, szinte pofonegyszerű volt, ahogy ti is. Az U.N.C.L.E., a nagy U.N.C.L.E. 
Solo türelmesen hallgatta, hiszen így is csak az ellenfelével ismerkedett meg.
– Add ide a papírokat, és terítsünk fátylat az egészre – ajánlotta fel a mese végén.  
– Öljétek meg – fújta ki a nő fásultan a levegőt,  miközben elfordult és hagyta, emberei hadd csinálják, amihez értenek.  
Solo sem volt rest és azonnal rálőtt a lányra,  aki megtántorodott és neki esett az asztalnak, de utána a két németre kellett figyelnie. 
– Csak nem hiszed – szuszogta oldalát tapogatva. – Hogy nem veszek fel mellényt... – És már az egyik hátsóbejárat felé elslisszolt, otthagyva mindenkit.

***
– Köszönöm,  Illya – nézett Solo barátjára.  
– Tudtam, hogy egyedül nem leszel gyors – felelte rideg kimértséggel. 
– Csak neked is akartam szórakozást – válaszolta grimasszal. Sajgott arca és még egy–két helyen, ahol jól megütötték, de a németeket sikeresen elintézte. 
– Mennyi időnk van? 
– Két perc. Ha minden igaz, itt fognak találkozni.  
– Shhh – hajolt lejjebb Kuryakin és mutogatni kezdett egy irányba.  Lépések,  amiket Solo bármikor fel tudott volna ismerni. Helenet látta meg, kissé sápadt arccal és járásában is volt valami bizonytalanság. 
– Akkor most – biccentett, majd már ki is tört.  A nőt körbevevők sorra dőltek el a golyózápor miatt, de Helene sem volt rest, azonnal pajzsként használt egy holttestet. 
– Fedezékbe! Majd támadás – osztogatta a parancsot nyugalommal, miközben szemezett a távolban lévő kocsival. Csak addig kell kibírnia. 
A harc hatalmas káoszt okozott a kis hangárban, ahol a dobozok egymás után dőltek le, a golyók serényen fúródtak be mind emberbe, mind egyéb másba.  Az eddigi csönd megtört. 
– Illya! – rikkantotta a szőkeség,  ahogy először az oroszt, majd az amerikait vette észre. Csak kettő?  
– Enyém Helene – mondta Solo erélyesen és azonnal mozdult, míg Illya pedig fedezte, azonban ahogy kilépett a szőke nő is elindult a kijárat felé.  Még azelőtt kell megállítania, már pedig megfogja, csakhogy ahogy figyelte,  észrevette, hogy a papír nincs nála.  Legalábbis semmilyen doboz, vagy akármi... 
– Illya, keresd az aktát – tört utat magának a nő után.  Nehéznek bizonyult, és jócskán lemaradozott, de ezek után célba vette a nő térdét. 
– Aaaaaah! – sikkantott fel, miközben elvágódott és lábához kapott, amiből bugyogni kezdett skarlát vörös vére, azonban volt benne annyi józanság, hogy tovább vonszolja magát,  noha talpra állni már nem tudott csak úgy.  Ez alatt Solo pedig lazán behozta a lemaradását és elkapta a lány karját, visszalökte a földre.  
– Helene... – Farkasszemet nézett a zöld szempárral. 
– Solo –suttogta negédesen, de arcára kiült a kín. 
– Miért? 
– Németországért, úgy sem értenéd meg – fordult el arca,  miközben térdét szorította. Hangjából sütött a fájdalom.  
– Hol van? 
– Sosem fogod megtalálni – lehelte gonosz vigyorral. – Sosem!
– Add ide és rendezzük le ezt magunk között.  – Kompromisszumot ajánlott fel, mert nem akarta lelőni, sőt nem is tudta volna csak úgy.  
– Nem tehetem – rázta a fejét. 
– Haz... Helene – fogta közre a finom arcot és nézett mélyen a szemébe. Hatni kell rá?  Akkor fog! – Hazugság volt közöttünk is... ? 
– Ne csináld ezt. – Zavartan fókuszált másra. 
– Az egész? 
– Hagyj – nyögte és a kérdésre nem adta meg a választ Napoleonnak, aki tudta,  hogy nyert. Nem örömmel,  nem tapssal, de nyert. 
– Helene – búgta hozzá hajolva. Egy pillanatra elnézett a távolba,  ahol a német autók megállt és őket figyelte. – Még visszacsinálhatod, ha átadod vagy megmondod,  hol vannak az információk.  
Elnevette magát a nő,  torkán érces nevetés tört fel. 
– Napoleon – hunyta le a szemét. – Miért kell mindenbe belekontárkodnod?  Mikor este átmentem, akkor sem kellett volna felkelned és Illyát elintézhettem volna. Az egészbe nem kellett volna benne lenned és most nem itt tartanánk. Csak... 
Átfogta a derekát és úgy húzta karjai közé a lányt,  kinek arcán újabb grimasz sorozat futott végig. 
– Mi ez? – lehelte a férfi,  mikor ujja alatt valami kötést vett észre,  vagyis inkább hogy furcsán vastag a lány hasa, mint szokott és nem a mellény miatt. 
– Hagyj... 
Azonban a férfi felhúzta a felsőt és a kötést szedte le, mely alatt furcsa vágás vonult végig a lány hasán.  
– Mi ez? – fintorgott egyet, de Helene csak fejét rázva forgolódott. 
– Németországért – lehelte és Solonak csak ekkor esett le. Elképedve nézte és ekkor látta, hogy pontosan olyan széles körülbelül, mint egy A4-es papír. Kelletlenül nyikkant egyet. Helene a saját testét áldozta be az akták miatt. 
Közben Illya is megjelent, aki végzett a többivel.  
– Nincsenek meg az információk – sóhajtott egyet és szenvtelen arccal leste Helenet. 
– Mert itt vannak. – Solo hangja hihetetlen halk volt, de érthető a feszült csendben, miközben Helenet nézte.  Tekintetük egybefonódott és mindketten tudták,  hogy ez mit is jelent.  
Helene csak sóhajtott egyet, Solo pedig emelte a fegyvert. 

***
– Az U.N.C.L.E. megint sikereket ért el –mosolyodott el a főnök,  miközben átvette az aktát és végig nézett a csapaton. Illya mereven állt,  zsebretett kezekkel, mellette Gaby, ki még a felépülés stádiumát taposta, hátul pedig Solo ült egy széken mosollyal az arcán.  
– Köszönöm szépen,  a világ hálás.  
– Mint múltkor.  Csak a szokásos – nyögte be negédes mosollyal Solo, miközben kész volt, hogy induljanak is. 
– Amúgy Ms. Steiner?  – kérdezte Gaby, még visszatekintve, mikor majdnem kiléptek. – Elítélték már?  
– Igen, erről jut eszembe – nyúlt be Waverly a fiókjába és egy kissé veres pettyes borítékot húzott elő. – Mr. Solo, ez a magáé. 
– Mégis kitől? – vonta fel a szemöldökét az említett. 
– Yvettől – sóhajtott egyet és elkomorodott a férfi, ahogy átnyújtotta. – Nem említettem, de ha már szóba került, Ms. Steiner öngyilkos lett. 
Addigra már Solo félig kinyitotta, de a mozdulatban megállt, keze beleremegett, ahogy maga elé meredt, majd folytatta a kibontást, nem akarta kimutatni érzelmeit, de arca elborult. 
Egy felirat állt az összehajtott lapok elején: 
" A halál csak egy illúzió, nem más, mint egy kezdet."


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése