Wolf of Lions - 2. Rész: Minden itt kezdődött el

Hellobello!
Hát sajnos, vagy nem sajnos, de tanulás miatt most még csak a javításokra volt időm, úgyis van mit, de már egy Kingsmanes novella is készül, szépen sorjában mindent. Bocsássatok meg, hogy ennyire el vagyok havazva, de remélem tudtok várni. Májusig ezeket rakom ki a legtöbbször, ha tudok, írok, de a tanulásra koncentrálok most leginkább!
Nem is fecsérlem a szót!
Jó olvasást! :)

Képtalálat a következőre: „game of thrones tumblr gif winterfell”
Másnap már hajnalban kidobott magából az ágy, olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam tovább aludni. Új szobámba is alig rendezkedtem még be, de nem mintha annyi dolgom lett volna. Persze, most is kaptam magam mellé szobatársat: Hazelt. Pár évvel lehetett talán nálam idősebb, de eddig kedvesen mosolygott rám, noha sok szót nem váltottunk. Szőke hajjal rendelkezett, melyet különös fonatokba rendezett minden reggel. Zöld tekintete nyugalmat árasztott ugyan, de néha úgy éreztem, menten meggyilkol vele. 
Aznap reggel első utam a konyhába vezetett, először is, hogy reggelizzek, majd pedig beálljak a munkába, mert eddig még nem osztottak semmit sem rám, és hamar neki kéne fognom, hogy alkalmazkodni tudjak. Tegnap gyorsan körbemutatták az épületet és kiválasztották a helyettem lévőt, akit el is küldtek Lord Jeremhez, egy fiatalka fiúcskát, nem ismertem, de kissé sajnáltam. Valószínűleg átkozni fog, hogy erre a helycserére sor került valaha is... Szegény.
– Jó reggelt! – hallatszott több oldalról  is a köszöntés. Úgy tűnik mégse keltem olyan korán, mint hittem, pedig a folyosókon senkivel sem találkoztam. Sürögtek-forogtak a szolgálók, szeletelték a zöldségeket, csontozták a húst, tűzet raktak és ehhez hasonlók.
Gyorsan jól laktam kenyérrel és sajttal, meg egy kis teával. Itt sem volt bőségesebb az étel számomra, de még mindig jobb, mint koplalni.
– Új lány! – szólt valaki a sarokból. Hazel volt az.
– Igen? – léptem hozzá mosolyogva és meglepve, hogy ilyen fölényesen parancsolt rám, de nem ellenkeztem.
– Igen, asszonyom – javított ki. – A megszáradt ruhákat pakold el! – utasított, én pedig csak meghajoltam és mentem a dolgomra. Nem pont így terveztem a reggelemet, reméltem, hogy más munkát kapok, azonban úgy tűnt, az én keresztem a ruhamosás lesz. Amikor a megfelelő terembe értem, már egy nő várt rám. Nagyon idős volt, fején fehér fejkötőt viselt, mely eltakarta őszes haját. Arca csupa ránc, de szürke szemei kedvesen fénylettek.
– Üdvözöllek, te lennél az új szolgáló? – mosolygott rám, és úgy éreztem, hogy mentem vesémbe is lát. Talán a kor tette, hogy ilyenkor minden mozdulatból már levonják a jellemet, úgy éreztem engem is ismer, jobban mint én magamat.
– Igen, Lysandra! – bólintottam és előtte is lehajtottam a fejemet illedelmesen.
– Zenwia vagyok, engem kértek meg, hogy segítsek neked – intett közelebb. Ekkor még nem is sejtettem, hogy egyik legjobb barátommá vált a közeljövőben. Rengeteget segített, míg a Stark családnál voltam. Most éppen a ruháknál igazgatott, hogy legközelebbre megjegyezzem, melyik kié, hova kell pakolnom. Azonban már többe nem kellett, úgy tűnt, hogy remekül megy a ruhamosás. Gyakorlat teszi a mestert, jó pár éve sikáltam már a szöveteket.
A stócokkal felpakolva indultam szobáról szobára. Ahol aludtak, ott némán beléptem,  elpakoltam a ruhákat és már híre-hamva se volt az ott létemnek. Utolsónak hagytam Jont okkal.
Ajtaját lassan toltam be, szobája elég szokványos volt, oldalt egy ágy helyezkedett el, amellett egy éjjeli szekrény és ezekkel szemben a ruhás szekrény.  Nem volt olyan tágas,  mint Brané, de még így is kényelmesen elfért benne 3-4 ember, én ilyenről soha nem is álmodhattam. Bár én a kis lyukban is elaludtam... Gyorsan a helyükre raktam a dolgokat, majd az ágy mellé osontam, remélve, hogy nem vertem neszt. Jon nyugodt arca mosolyt varázsolt nekem. 
Fekete fürtjei arcába lógtak rakoncátlanul, melyeket egy könnyed mozdulattal ki is söpörtem. Egyelőre csak néztem, még akkor is, mikor az ágy szélére ültem óvatosan. Olyan boldog, békés arcot mutatott, melytől azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok.  Vajon mit álmodik? Talán meleg tájat, vagy virágzó kertet, de lehet, hogy véres csatát?
Mennem kellett volna,  de nem akartam, látni akartam, ahogy felébred. Nem is kellett sokáig várakoznom.
Szemeit lassan kinyitotta. Boldog, meleg érzés járt át, miközben sűrűn pislogott, hogy valóban én ülök-e ott, nem pedig csak egy röpke látomás. 
– Lysa, mit keresel itt? – Hangja rekedtesen szólalt meg.
– Jó reggelt, uram! – mosolyogtam rá.  – Tudod, édesapád kicserélt,  neked köszönhetően – válaszoltam lényegretőrően.
– Tényleg?  – kerekedett el a szeme, mintha nem akarná elhinni, hogy édesapja meghozta ezt a döntést. Bólintottam, de még ez se győzte meg. Felült, megérintette a kezemet, majd a vállamat és az arcomat. 
– Ez valóság!  Nem csak álom  – húzott magához.  Belesüllyedtem a karjaiba, fejemet vállára döntöttem, és csak élveztem a pillanatot, amivel megajándékozott. 
– Köszönöm!  Örökké fog hálám üldözni  – suttogtam. Jó volt érezni,  hogy lesz egy picivel több időnk,  hogy ez a pillanat is a miénk, és még oly sok a jövőben.  Csak érezni akartam, hogy velem van. Csak velem! Átöleltem, szorítottam magamhoz, mintha ezen múlna minden.
– Jól vagy? – nézett rám barna szemeivel kedvesen.
– Persze – adtam nyomatékot egy fejbólintással is. Jól is voltam... Csak, csak annyira más volt ez a helyzet. Sokat gondolkodtam, hogy mi lesz, ha tényleg együtt lehetünk, de most, hogy ez megtörtént, és lehetőség adódott, nem tudom megfogni, és tovább vinni. Nem tudom, hogy hogyan tovább...
– Mennem kell! – szakadtam el tőle váratlanul. Így is tovább húztam a pillanatot, mint kellett volna, még a végén hamar rám fog járni a rúd.
– Még ne... – fogta meg a csuklómat és visszahúzott. – Nagyszerű volt így ébredni – tapasztotta a száját az enyémre. Szemeimet becsuktam, átadtam magam az érzésnek. A mi pillanatunknak. Annyira... Nem is lehet szavakba önteni, hogy milyen is volt. Fantasztikus, édes, kedves, de ennél mélyebb és érzékibb. Körbeöleltem a nyakánál és hajába túrtam. Csak még néhány másodpercet...
De elszállt az idő. Elszakadtunk egymástól. Csak néztem a szemébe, melyben elsüllyedtem. Vajon, miért kedvelt meg? Merült fel bennem, de a mosolya ezt a kérdést el is hessegette.
– Na, tényleg sietnem kell! – kászálódtam ki a karjai közül és sebes léptekkel kisétáltam a szobából, mielőtt még utánam kaphatott volna. Hallottam halk nevetését még, de gyorsan elszeleltem.
Megdupláztam a tempómat, hogy annyit ne késsek, ha már keresnek.
– Te ki vagy? – jött ki egy lány a a folyosóra. Ifjú tizenéves volt, barna haját egy fonatban viselte, barna tekintete végig mustrált. Kezében egy fabot látszott, ruhája nemesiszerű volt, így valószínűleg Eddard egyik lánya lehetett.
– Lysandra vagyok, úrnőm! – hajoltam meg előtte. – Az új szolgáló.
– Áh. Hogy rád cserélték el Dobbert  – hangja mogorván visszhangzott, éreztem ellenszenvét. Nem próbálkozott kedves lenni, inkább hanghordozásával elmondta, hogy nem kedvel. Ez a nyíltsága roppant megtetszett, nem rejtette véka alá, hogy mit is érez.
– Igen, úrnőm – bólintottam és elindultam mögötte. – Segíthetek valamiben? – igyekeztem közeledni hozzá.
– Nincs szükségem segítségre – futott el a folyosón. Frcsa, sejtelmes energia sugárzott egész alakjából, amiből érezhető volt az apai vonások. Tekintély, erkölcs, akarat, csak női testbe bújtattva, igaz, a fiús ruhát azonnal kiszúrtam rajta: a szoknya alatt egy nadrág. Egy mosoly suhant át az arcomon.
– Lysa! - jött egy kiáltás. Oh, tényleg! Indultam meg az irányába.
– Mi tartott ennyi ideig? - kért számon Hazel. Ekkor jöttem rá, hogy a szobatársam a "vezető" itten és, hogy eléggé hasonlít jellemében Naesehoz.
– Bocsánat... – motyogtam.
– Menj ruhát mosni! De siess vele, mert ha nem... – fenyegetett. – Te fogsz mosogatni is!
Itt is a ruha mosás lett az én feladatom. Megint csak a ruhák, a szappan és a hideg víz... Mindig ugyanaz.

x Pár héttel később x


Fáradtan dőltem neki a falnak. Még be kellett volna cipelnem a raktárba a zsák zöldségeket, de már teljesen kifáradtam. A tagjaim fájtak, fáztam és szédültem is az erőlködéstől. Pár kosárban simán elvittem volna, de így az összeset egy zsákban, melynek anyaga sértette a kezemet... Nem éppen volt könnyű. 

Végre, beilleszkedtem az itteni életbe, Lord Jerem pedig a távoli múltba veszett, nem is akartam felidézni, senkivel sem beszélni arról az életemről. Ahhoz képest a Starkoknál minden küszöböt megcsókolhatnék hálám jeléül.
– Hadd segítsek! – jött oda Arya mellém váratlanul, kinek hangjára megrezzentem – kizökkentett gondolataimból.
– Oh, nem, úrnőm! – hessegetni próbáltam. – Megoldom magam.
– Azt látom – nézett rám kételkedve. – Alig bírod el.
– Akkor majd egy másik szolgálót megkérek – ellenkeztem továbbra is. Viszonyom a lánnyal sokat javult és a családot is jobban megismertem. A naiv Sansát, a tornyokra mászó Brant, az akaratos Rickont és a daliás Robbot is, na meg persze a fogadott Theont. Nagyon kedvesen fogadtak mindannyian, vagy legalábbis az idők alatt megenyhültek irányomba.
– Fogd meg ott! – utasított, mire kelletlenül, de végül beleegyeztem. Így is rosszalló szemmel néztem rá, amit egy mosollyal el is intézett. Furcsa egy leány volt annyi szent! A női hobbikat elítélte, helyette inkább követte fivéreit, és emellett kedves, azonban akaratos egy személy bontakozott ki belőle.
Bevittük a zsákot már ketten hamar, sőt, mint a karikacsapás. 
– Köszönöm,  úrnőm! – hajoltam meg tiszteletteljesen. 
– Van még?  – érdeklődött.
– Nincsen! Már csak pár kosár, de azok pehelysúlyúak! – mosolyodtam el, ahogy Arya is, de több nem is kellett, azonnal eltűnt a szemem elől, aminek kissé örültem is, tényleg nem akartam, hogy besegítsen, akkor már inkább egy szolgálóval együtt intézem. Visszasétáltam a piac terére és a megmaradt kosarakkal megpakolva igyekeztem vissza. Már amennyire a sár engedte, ami a mostani nedves időjárás miatt egyre csak gyűlt az utakon. A dagonya beszippantotta a lábamat,  ahogy lépdeltem. Koszos szürke ruhám alja egyre foltosabb lett, vászon cipőmbe is behatolt a víz és az iszap. Dülöngélve igyekeztem egyensúlyt és stabil földet érinteni, mielőtt még hatalmasat esnék a kosarakkal.
– Add ide! – jelent meg Jon. Kezében karddal, amit övre dugott, valószínűleg most forgatott megint egy kicsit fegyvert, szokásához hűen elég gyakran tette. Göndör haja szerteáll, homlokán verejték csillogott, arca kipirult és mégis kedvesen húzta mosolyra az ajkait.
– Menni fog egyedül is – hajtottam meg a fejemet és a kosarakat még inkább magamhoz szorítottam. Arya egy dolog volt, de Jonnak már nem akartam átengedni. 
– De illik ez? Egy hölgy cipekedjen, viszem én – próbálkozott meggyőzni.
– Jon... – néztem vidám,  barna tekintetébe. Kedvessége megnyugtatott és valami boldog érzést hozott, mely körbeölelt és rám ragadt, csakhogy attól még tartani akartam magamat ahhoz, hogy egyedül is megoldom a dolgot, hiszen mégis csak szolgáló voltam, nem pedig egy úrihölgy, akitől el kellett venni még a batyut is, nehogy megszakadjon.
– Lysandra!  – adott hangsúlyt az előbbi felszólításának és várt türelmesen, ha rajta múlt volna, akkor órákat is állt volna akár.
– Nem szabad. Lady Stark megint rosszallni fogja – emlékeztettem, ugyanis pár napja történt egy incidens, mikoris Jon jött segíteni,  akkor éppen a vizes ruhákat kellett bevinnem. Kedélyesen andalogtunk egymás mellett a vizes fűben.  Jól társalogtunk, éppen meséltem neki, hogy Nyár,  Bran farkasa, hogy körbeszaglászott és annyira megijedtem tőle. Ő pedig csak hitegetett, hogy egyik rémfarkas se bántja a barátokat,  ismerősöket, csak ha veszélyt éreznek.  Meglátott minket Lady Stark és azon nyomban hivatott mindkettőnket. Mérgesen fújtatott, tudtam, hogy nem kedveli Jont, de akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire. Elmondta, hogy nem illik ezt csinálnunk, hogy mindenki szeme láttára együtt járkálunk, hiszen én egy szolga, Jon pedig Deres fattya volt. Még így is borzalmasan nagy volt közöttünk a társadalmi szintkülönbség, és hogy ő aztán az ilyenre nem adja az áldását, nem akart többet így látni minket, főképp, hogy jó magam mit is képzelek, hogy nemes fiú után kajtatok... Azóta tartózkodóbb lettem, ki tudja, hogy figyeltetnek-e. És nem szeretném, ha rám járna a rúd. 
– De aggodalmas vagy! – ráncolta a homlokát. – Itt nem láthat minket! – nyújtotta a kezét,  melybe végül beleraktam a kosarakat. Igazságtalan volt az egész, túl könnyen adtam meg magamat szavának...
– Köszönöm!  – böktem ki út közben.  Most nem sikerült cseverésznünk, mindketten saját gondolatainkba mélyedtünk bele. Vagyis hát, nekem nem nagyon voltak gondolataim... Nem az én asztalom volt, hogy agyaljak. Nem voltam okos, nem tudtam, hogy mitől működnek a dolgok,  viszont ruha mosásban a legjobbak közé tornásztam fel magamat, annyi szent... Sosem tanultam, senki sem volt, aki taníthatott volna, meg nem a szolgák reszortja az intellektus. Érdekes mód, nem hiányzott, mármint a feladataim kellőképp lekötöttek, hogy ne kérdőjelezzek meg semmit. Szolga voltam, nem szabadott gondolkodni, nekünk a feladat, majd a ház gadái megoldanak minden mást.
– Innen menni fog! – értünk a kapuba és azonnal, szinte kiszakítottam a karok közül a kosarakat. 
– Azt látom!  – nevette el magát Jon. Jól állt neki a vidámság,  valahogy a többi embert is optimistábbá varázsolta.  Közelhajolt, megéreztem illatát,  melyet csak ő viselt és egy gyors csókot nyomott az arcomra. 
– Este gyere el hozzám, ha tudsz!  – búcsúzott el. Dermedten álltam a kapuban ezek után, meg is rekedt bennem a levegő. Este? Arcom vörös lett, éreztem,  ahogy a fülem is lángolni kezd. Este... Megráztam a fejemet és dolgomra siettem. Mégis ott lebegett előttem a mondata: "Este gyere el hozzám! ". Ugye nem? Vagy itt lenne az idő? De Jon nem ilyen, várna rám,  hogy én mondjam ki, hogy az övé vagyok... Fantáziám hamar meglódult.
A raktárnál már vártak.
– Végre!  – sietett elém Hazel és segített becipelni a dolgokat. – Azt hittem már,  hogy nem is jössz!  –  Ma a haját szép, fonott kontyba rendezte, egy tincs se lógott ki, olyan tökéletesre sikerült. – Lady Stark hívat! 
Az arcom 10 árnyalattal lett sápadtabb.  Rájött? Ilyen hamar? Tényleg figyeltetett... Aggodalmam csak egyre nőtt és nőtt. Most mi lesz? Figyelmeztetett, én pedig nem tartottam meg a szavam... Fejemben hirtelen a vessző gondolata férkőzött be, de abban biztos voltam, hogy a Stark családra az ilyen módszer nem jellemző, így aztán az elküldés jutott már csak eszembe. Az nekem a véget jelentené. 
– Minden szolgál összehívtak! – jelentette ki Hazel, miközben szoknyáját felhúzta, nehogy sáros legyen. Azonnal a szívem lassabban kezdett verni, arcom kisimult. Hála az isteneknek! Másról van szó! 
– Értem!  – bólintottam egyet nyugodtabban, de érződött, hogy pánikoltam.
– Csak nem megint Jonnal voltál? – kuncogott fel. Nem szerettem, ha erről kellett beszélnünk, nagyon kedvesen állt hozzánk, de valahogy, mintha mindent tudna... És, nem is tartozott rá igazán, olyan volt, mintha mindent kiteregettem volna magamról.
– Mégis miért lettem volna? – Legjobb stratégia, ha kérdésre kérdéssel válaszol az ember.
– Tehát vele voltál – kuncogott fel. – Ez de aranyos, szép, fiatal szerelem... – gúnyolódott, de erre már inkább nem válaszoltam, és csak oldalba lökésére mosolyodtam el kényszeredetten. – Szerintem édesek vagytok. – Ugyan, jól esett szava, de akkor sem éreztem úgy, hogy erről beszélnem kellene.
Az udvarnál gyűltünk össze.  Minden szolga, minden katona, sok északi lakó várakozott, meglepett a nagy társaság. Sokan nagy köpenyben ácsorogtak, míg mások pedig kerestek maguknak ülő alkalmatosságot.
Végül megjelent a lady. Nagy, prémes kabátot viselt, mellette pedig ott volt legidősebb fia, Robb is, aki kihúzott háttal szemlélte az egybegyűlteket.  Daliás volt, mint apja, és... illet rá Deres, nem tudtam volna mást Eddard Stark helyébe elképzelni, de miken is agyalok?
– Figyeljetek rám!  – hangja hasította a levegőt.  Minden moraj eltűnt, a némaság aláereszkedett.  Megdöbbentő,  hogy ilyen tekintéllyel rendelkezett. Pedig csak egy vöröses-barna hajú,  barna szemű Arryn leszármazott, azonban sütött belőle az elegancia és a tekintély, amit el is lehet várni Eddard Stark feleségétől.
– 1 hónap múlva,  ismétlem, 1 hónap múlva ellátogat hozzánk a királyi család. 
Máris sokan felhördültek. Nem volt jellemző,  hogy Királyvárból ideutazzon az uralkodó család.  Túl messze voltak, túl sok a hőmérsékleti különbség és túlontúl nem foglalkoztak az itteniek a főváros ügyeivel. Eléggé "függetlenek" voltunk...
– Mutassuk meg nekik, hogy milyen szép Észak,  hogy nálunk is van olyan vacsora mint ott és az illedelmet se felejtsük ki – kezdett bele a szövegbe.  – Mutassuk meg, hogy Észak fenséges és erős – jött a további buzdítás.  Majd rátért a fontosabb díszítésekre, utak rendbetételére. Ez engem már nem érdekelt,  gondoltam, mostantól kezdve Deresben fogok rohangálni éjjel-nappal...
Esélytelen,  hogy este Jonhoz tudjak menni... Jóslatom igaznak is bizonyult.

x 1 hónappal később x

A hideg rázott már,  nem volt elég vastag a köpenyem ahhoz,  hogy kibírjam az egy helyben ácsorgást, szám elkékült, arcom kipirosodott a hűvösre. Mindig is hideg volt Deresben, így nem meglepő, de azért én még is reszkettem.
De már hallatszottak a kocsik kerekeinek nyikorgása, lovak patáinak dobogása. Egyre közeledtek. Nagyot nyeltem és távolról Jonra néztem,  aki a Stark családnál állt elől, mintha megérezte volna a tekintetemet, hátralesett. Csak egy mosolyt kaptam, de már az is kellően megnyugtatott, mi. Sose láttam a királyi családot,  fogalmam se volt, hogy ilyen szituációban mit is kellene csinálnom. 
Berobogott az első kocsi, szép díszes vörös bársonnyal bevont.  Körülötte a lovagok és a király.  Leszállt a lováról. Nagy ember volt, nem csak magas, de hasas is. Barna haja nyakáig ért és barna tekintete tiszteletet kért. Ő volt Robert Baratheon. Amilyen daliásnak hittem, akkorát csalódtam.  Mindig szikár,  erős férfinek hittem, aki annyi csatát nyert, de amekkora híre volt régen,  annyira lett kövér most. Ámbár nem a külsőből kell megítélni az embert, ha eddig képes volt Westerost irányítani...
Pár pillanattal később felesége,  Cersei a  Lannister családból is kiszállt. Dús szőke haja majdnem derékig ért,  szemöldökét furcsán ráncolta, mely elárulta, hogy nincs kellemes kedvében.  Kék szemeivel mindent fürkészett.  Utána sorba kikászálódtak a gyermekei is. Joffrey, a legidősebb fiú,  ki csak grimaszolt egyet, neki is szőke haja és kék szeme volt. Myrcella következett,  ő is dús szőke hajjal rendelkezett és kék szemmel. Majd Tomment, a legfiatalabb,  ki szinte csak totyogott. Szőke és kék szem, egyik sem örökölte apja vonásait, noha lehet jellemben inkább. Mint Cersei, Joffrey se vágott jó képet a dologhoz. Mindannyian körbe- körbe nézegettek,  mérték fel a terepet.
Majd a szemem sarkában megjelent egy újabb szőke Lannister. Lovag volt,  a királyi őrség egyenruháját viselte, mely arany színű páncélból és fehér,  illetve valaha fehér lehetett köpenyből állt.  Nyakig érő szőke haja és szürkés szeme volt. Hazel tanítása szerint, őt Jaime Lannisternek, a Királyölőnek azonosítottam be. Arrogancia csak úgy sütött róla.  Az a hetyke kard érintés... Lenézően lesett körbe, végigmustrált minden szolgálót is, úgyhogy azonnal lehajtottam a fejemet, mielőtt még észrevenne.
Robert, a király Lord Stark elé állt. Komoly tekintettel méregették egymást. A légkör feszült lett, és csönd alakult ki.
– Megöregedtél, Ned – jegyezte meg. Melyre nem érkezett válasz,  csak furcsa pillantás. 
– Te is királyom! – válaszolta, mire mindketten nevetni kezdtek. A levegő feloldódott és már minden könnyebben ment. Sorban bemutatkoztak a családtagok egymásnak - egy kis bájcsevej, mosoly, éppen, hogy meg nem ölő tekintetek, majd nevetve, zúgolódva tartottak befelé, hogy az utazás fáradalmait kipihenhessék.
– Lysa! – sziszegte távolról Hazel, hogy siessek. Már rohantam is be, hogy beálljak a munkába...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése