Jolly-Joker: 1. Rész

Hellobello!
Nos, ameddig az érettségi mizéria le nem megy, sajnos, csak ilyenekkel tudok szolgálni, meg amiknek már csak a vége van, befejezem, de ez nem jelenti azt, hogy el is tűntem. Egyáltalán nem ;) És, nyáron, ezt a történetet be fogom fejezni, már készül a folytatás
Nos, remélem tetszik, és nem mondtatok le rólam, jó olvasást! :)

"Minél jobban nézel, annál kevesebbet látsz."
Minden kezdődik valahol, mikor meghozunk egy döntést elvileg… Oda vezethető minden vissza, de  most… A döntést meghozta, hiszen elindult, de ha nem kapta volna meg az utasítást, akkor nem ment volna el, nem szállt volna kocsiba, nem várakozott volna a lámpánál…
Hatalmas puffanás, fém a fémnek feszült, majd hajoltak meg furcsa szögekben. A két kocsi egymásnak ütközött. A fekete kisebb telibe találta oldalról a szürkét. Hallatszott, ahogy a légzsákok puffannak egyet, majd elsötétült minden.
Másodpercek tört része alatt forgott le a részlet, miszerint a kocsi, melyben Ivy ült, áthajtott a kereszteződésben és oldalról simán,  tökéletesen, egyenesen csapódott az épp áthaladónak. Mondjuk, azt tegyük hozzá, hogy mindkét lámpa zöld volt valami furcsa okból. Be is következett a balszerencse, ahogy a baleset megtörtént.
A szürke opelben a nő csak sikkantott, mikor észrevette és rántotta el a kormányt,  de későn,  túl későn.  Oldalába hasított a fájdalom,  több csontja is megroppant, tört,  mivel a kormány felőli oldalon találta el a kocsi eleje. A légzsákok kipattantak, hogy megvédjék, de nem volt elég, és a nő eszméletét vesztette, míg a feketében Ivy nagy szemekkel nézte végig, ahogy lepergett előtte az az utolsó másodperc. Hatalmas csattanás, az ütközés által előreesett, és mivel nem volt bekötve, így a szélvédőnek esett. Úgy beverte a fejét,  hogy bőre felrepedt, karmazsinvörös vére pedig kibugyogott, csíkot rajzolva az arcára. Csak azt látta még utoljára,  ahogy a nő ájultan dőlt neki a kormánynak.
Pillanatok alatt megtörtént a képhasadás, és sötétedett el előtte a világ.  Utolsó gondolatai még vánszorogtak a fejében,  hiszen hogy történhetett ilyen? Ő ennyire figyelmetlen volt, pedig élesen égett fejében a zöld lámpa fénye. Uramisten, valakit lehet megölt?!
És amint eszméletét vesztette, pontosan úgy lekapcsolták a gondolattekervényeit is.
***
Az éjszaka csöndjénél nincsen jobb. Ekkor alszanak az emberek, ekkor történhet meg minden csoda, hiszen a sötét eltakar, elbújtatja az igazságot és csak azt mutat meg, ami szükséges. A részletek elvesznek…
– A négy lovas újra lecsapott. Már több hónapja nem jelentkeztek nagyobb műsorral, de most hagytak jelet maguk után a Central Park délnyugati sarkában – zümmögte halkan a tévé,  melynek képernyőjére egy sötét szempár tapadt. A férfi göndöres, fekete haja csapzottan állt össze-vissza, mintha csak egy hurrikánból ért volna ki élve.  Borostás arcát megtámasztotta kezében,  ahogy előrehajolt és élénk kíváncsisággal leste a fejleményeket.
– Baleset történt a külvárosban, két női sebesülttel. Az egyik 22 körüli,  a másik pedig egy 30 éves nő.  Mindketten súlyos sérülésekkel kerültek a közeli kórházba. A felvételek megerősítették, hogy a traffiklámpáknak köszönhető a baleset, üzemzavar történt,  a kártérítés már folyik – mesélte tovább egy csinos nő komoly arccal. Konkrétan csak ez a kettő érdekelte, és már állt is fel telefonja után nyúlva.
Az üzenet már várta.  Ismeretlen számhoz tartozott, de ő tudta, hogy a Szem küldte. "Állítsa meg őket! ". Ennyi, nem több szerepelt benne.
Nehéz,  reszelős sóhaj bukott ki belőle, ahogy az ajtó felé rohant már. Miért tennék ezt? Egy felesleges elemet minek kell belesodorni a játékba? Még egy hiba lehetőség?
Becsapva maga után a kocsi ajtót,  már tolatott is ki az útra,  hogy teljes gázzal szlalomozzon végig, végig a városon a kórházig. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje van még,  de előbb kell ott lennie,  mint Danieléknek. Csikorgó hanggal startolt el a háztól, az autó lámpáinak fénye hasította a félhomályt, mely kezdett kialakulni, ugyanis a nap már túlbukott a föld peremen, hogy nyugovóra térhessen.
***
Csípős,  kellemetlen szag csapta meg az orrát, amire csak egy grimasz futott végig az arcán. Kórházillat. Ismerte nagyon jól ezt a büdös, keserű,  gyógyszeraromát, amelytől az ember elbódul és félelem járja át,  hiszen ez lebegte körbe a műtétre várókat, aki általában tat idegesen ülnek,  várnak,  hogy sorra kerüljenek.
Vajon megmoccanjon? Van értelme?  Nem emlékezett másra, csak a másik autóban ülő nőre, aki addigra elvesztette a lélek jelenlétét... Túlélte? Nagyon remélte, mert nem ilyen fiatalon akar egy gyilkosságon túl lenni. Sőt!  Gondolatai lassan folydogáló patakként csörgedeztek fejében,  ahogy megragadta az emlékfoszlányokat, végignézte őket, és próbálta a megfelelő darabhoz pattintani.
Megmoccant, érezte, hogy fekszik, és enyhe, lüktető fejfájás jelent meg. Na, hát igen. Nem kötötte be azt a fránya övet.  Mostantól viszont biztos be fogja. Okkal történt vele ez. Intő jel volt a számára,  noha a zöld lámpa még mindig vakította. Lelki szemei elé tudta képzelni, ahogy átváltott a fásult narancssárgából a világos fenyőzöldre.  Biztos, hogy nem sértett szabályt,  de akkor ki a felelős mindezért?
Kopogó hang ütötte meg a fülét.  Valaki bejött. Tisztán hallotta, ahogyan nyílt az ajtó, és máris megtelt a terem apró,  halk morajjal. Még mindig nem akarta kinyitni a szemét,  hiszen ki tudja, ki a fene is jött vajon be. Talán egy orvos, aki gyorsan le is fog lécelni...
De az illető nem az a típus volt, ugyanis az ágy mellé tolt egy széket, és leült. Ujjait összefűzte várakozóan,  hogy a lány ébredjen fel. Már tudta, hogy ki fekszik az ágyban,  ezért is volt itt, és a többiek pedig kinn vártak. Vagyis Marritt, a kalapos médium inkább egy széken elaludt; Jack, a kis tolvaj, akiről a világ per pillanat nem tudott, a kártyáival szórakozott; Hanley, az egyetlen nő pedig türelmesen várt.
Elnézte az alvó arcot, akinek pillái haloványan remegtek, vagyis már felébredt.
– Igazán kinyithatod a szemed, esküszöm, nem fogsz megvakulni tőlem.  Sőt, általában azt mondják, elég helyes vagyok. – Rezzenéstelen mimikával figyelte tovább, mire a nő tényleg ki kezdte nyitni a szemét.
Felmérte a mellette ülő alakot, vagyis inkább nagyokat pislogott, hogy mi az istent keres mellette egy Lovas. Mert bizony, felismerte azonnal az arcot a tévéből, internetről. Szája megrándult, hogy ilyen csodát élt meg cirkuszi mutatványos létére.  Nem rejtve véka alá,  lassan mérte fel a fülig erő,  enyhén hullámos, barna hajat, a metsző, sötét szemeket, melyek figyelmesen nézték,  a vékony ajkat, mely szórakozottan húzódott felfelé enyhe mosolyba. Nyakát egy kockás ing gallérja keretezte, mely eltűnt egy pulóver alatt. Tekintete végigfutott a borostás arcon, íves nyakon, széles vállakon, masszív mellkason egészen lakkozott cipőjéig. Szeme nem csalt, valóban Daniel J. Atlas ült mellette, és már-már idegesítően vizslatta, és enyhe vigyort villantva dőlt hátra a székben.
– Helo – bökte ki végül,  mert fogalma sem volt, mit mondjon. Egy fan biztos a nyakába ugrott volna áthidalva a kínokat, de ő csak... Csak tisztelte,  lenyűgözte a bűvészet, amit alkalmazott, de nem érezte közelinek magához, hogy ezért örömkönnyeket hullajtson.
– Gondolom, nem kell bemutatkoznom, Ivy? – mondta magabiztosan.
– Ahogy látom, nekem sem – könyökölt fel lassan, miközben mellkasa sikoltozva próbálta jelezni, hogy ne tegye. De azonnal visszadőlt a puha párnára, hogy a fájdalom ne mardossa. Halk szusszanás bukott ki belőle,  ahogy oldalra döntötte a fejét.
– Tudod, miért vagyok itt? – hajolt előre a férfi is, és térdén megtámaszkodva nézett farkasszemet a lánnyal.
– Azt tudom, hogy majdnem megöltem egy embert, de hogy ennek mi köze van magához, az még rejtély. De inkább mesélje csak el.
Nevetve biccentett Daniel, ahogy feszélyezve érezte hatalmát. Eddig abszolút ő mozgatta a szálakat, de a lány reakcióit nem tudta hova tenni.
– Maradjunk a tegezésnél – fogott bele elsőnek. – És figyelj, mert kétszer nem mondom el.
– Értettem, ne nézz már debilnek – fújta ki a levegőt egy szuszra.
– Hát ezt megkérdőjelezném... – vágott egy sejtelmes, gúnyos mosolyt. – Belenyúltál a show-nkba. Mert akit elütöttél, az igenis egy lényeges személy lett volna, de így... – húzta fel a szemöldökét, hogy mennyire gázos a helyzet. – Így a bökkenőt ki kell küszöbölnünk...
– Mire akarsz ezzel pontosan utalni? – hunyorgott rá, hiszen nem jó érzése támadt, sőt…
– Nem szoktunk ilyet csinálni, vagyis sose történt még ilyen, úgyhogy érezd magad megtisztelve – rakta össze a kezét tovább húzva a feszültséget, miközben arcán egy idétlen vigyor villogott. – De egy külsőst be kell szerveznünk, mert már nincs idő arra, hogy átkonvertáljuk a dolgokat, és… – sóhajtott egyet fásultan, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szavakat. – Elég megfelelőnek tűnsz…
***
Ismeritek azt az érzést, mikor jól tudjátok, hogy ki fogtok futni az időből, mégis rohantok, igyekeztek, próbálkoztok időbe cselekedni, pedig már túlszaladtatok…?
Száguldott, ahogy csak tudott. Lépései végigkongtak a folyosón, ahogy a fehér foltokat, vagyis az orvosokat kerülgette. Még van ideje, csak van ideje! Ő maga is beleszédült ebbe a sebességbe már, nem is értette, hogy igazán mi hajtja… Valami belső ösztön, mert érezte, hogy most oda KELL érnie, meg kell állítania őket, annak ellenére is, hogy egy csapatba tartoztak.
Már fordult is volna be a tipikus kórházszínű váróterembe, mikor lefékezett és vissza is húzódott a fal mögé, ugyanis a narancssárga székeken ismerős alakokat látott meg.
– Fenébe! Bassza meg! – szorult ökölbe a keze és vágott egy fintort, ahogy a kalapot viselő, karcsú, vörös hajú hölgyről felismerte Henleyt, aki éppen egy újságot lapozgatott, olvasott. Vékony kezét kesztyűbe bújtatta és a fejfedő direkt a szemébe lógott, hogy ne legyen felismerhető. Mellette nem sokkal egy szürke csuklyába bújtatott, napszemüveget viselő alakban azonnal az ifjú Jacket identifikálta, aki két kártyát hajlítgatott, forgatott a kecses ujjak között. Na és még egyvalakit azonosított be, aki eltunyulva feküdt, félig figyelve a körülötte lévőkre, félig nem… Marritt.
Fenébe! Mégis késett!
Majdnem a falba vágott a kezével, miközben kereste Danielt is, és sejtette, hogy az már bement a lányhoz. Hajába túrt idegesen, és nekidőlt a falnak. Ennek nem így kellett volna történnie.
– Mi a franc folyik itt? – masszírozta meg borostás arcát és rá kellett döbbenie, hogy a darabokat nem tudja összeilleszteni. A nagy kuszaságot nem látta át, hogy mi miért is történik, márpedig itt valami nagyon is megindult. A Szem műve lenne? De miért? Mi jót láttak ebben a helyzetben? Mire akarja most megtanítani a Lovasokat, mert ez egy újabb próba lenne? Zakatolt a feje a megválaszolatlan kérdésektől, ahogy nehezen vette a levegőt.
Valami kezdetét vette…  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése