Novella: Malcolm család Melodyja

Hellobello!
Nos, egy új novellával érkeztem, amit igazság szerint még egy versenyre írtam anno régen, egy picit belenyúltam, de nem több... a vázát meg akartam hagyni, hogy régen ilyen voltam :D nosztalgikus...
Jah, és persze ezzel akarom a D.Gray-man novellákat is indítani :D mert, hogy nekem nagy kedvenc manga és anime, és már van írás alatt...
Hát úgy, ezzel indul az anime/manga világ nálam :P mert hogy még egy Kuroshitsuji is van készülőben, ha nem több... igaz, érettségi miatt nincsen időm rá, de utána viszont meg sem lehet majd állítani, szépen az ígéreteimet megpróbálom betartani, és befejezni a régi műveket, hogy újaknak vághassak neki. Újabb ígéret Abethtől, rugdossatok, ha nem tenném meg xD
Puszi

Malcolm család Melodyja
Besorolás: 
  • 12+
  • egyperces
  • fantasy
  • fanfiction/Au

Jó olvasást! :)
- Minden rendben lesz, Drágám – mosolygott rám édesanyám szélesre húzott ajkakkal, közben végig simította az arcomat. Fiatalos volt még mindig – hosszú barna haját kontyba fogva hordta, barna szeme alatt mély karikák látszottak a sok fáradtság, idegeskedés, aggódás miatt. Nagyon szép nő volt fiatal korában, és most sem vesztett belőle semmit. Apa mindig elmesélte, hogy első látásra mennyire beleszeretett. Anyát mindig is Aphroditéként leste, mintha ő lett volna a világ legszebb nője...
Rámosolyogtam és megszorítottam a kezét, remélve az igazát.
- Elviszel innét, ugye? – néztem rá kis reménnyel a szememben.
De nem válaszolt…
Elfogott a félelem, ahogy visszaemlékeztem. Láttam és éreztem a fájdalmat, rettegést, mely karmait csontomba vájta és nem engedett el.
Még emlékszem arra a végzetes napra, amikor nagybátyám, Leverrier hirtelen ellátogatott hozzánk. Nem nagyon látogatott sose minket… ha ő jött, az mindig jelentett valamit; most sem volt másképp.
Anya rögtön bevitt a szobámba, és rám csukta az ajtót, mert hogy én ehhez még gyerek vagyok, bár az lettem volna, bár semmire sem emlékeznék, bár ne...
Halottam, amint kinn heves vita bontakozik ki, de csak foszlányokat értettem, akkor még valóban nem állt össze az egész az én kis buksimban.
- A vizsgálat… ha több lesz… innocence… program… - nagybátyám mérges szavai.
- Nem, nem – kiabálták a szüleim. A hangzavar egyre rosszabb, hangosabb, kibírhatatlanabb lett, végül édesanyám jött be sírva. Hozzám jött és jó erősen magához szorított, mintha félne, hogy elveszítene.
- Nem engedlek el... – zokogta reszelős hangon, és fejét az én homlokomnak döntötte. Így sem láttam még, mintha ki kelt volna önmagából.
Nagy ajtócsapkodás, majd gyors léptek közeledtek. Apa rohant be hozzánk, a szobába. Rendezett barna haja kicsit összekuszálódott, szürke szeme aggodalmat sugározott. A sarok felé, az ablakhoz tuszkolt minket erőteljesen, én pedig nem értettem, hogy mégis miért, mi történt, mi van?
- Adaline, vidd innét! Szerzek nektek időt – suttogta anyám fülébe, aki egyre csak reszketett. Apám mellette erősen állt, és tartotta a szeretett feleségét, nehogy összeessen, de raja is látszott a bizonytalanság, és hogy nem a legjobb ötlet, amit most fog tenni.
Hirtelen üvegcsörömpölés hallatszott, és hangos lépések mennydörögtek.
- Befelé, befelé! – ordította egy sürgető hang a bezárt ajtó másik oldaláról.
- Menjetek - nézett ránk ugyanabban a pillanatban édesapám, aki visszaindult az ajtóhoz. Továbbra is értetlenül néztem, hogy mégis mi folyik körülöttem?
Anya szorosan megfogta a kezem és sietős léptekkel az ablak felé tuszkolt magával.
- Szoríts erősen! – mondta elfúló hangon és leguggolt, hogy a hátára másszak.
Ezek után minden gyorsan történt, én fel sem nagyon tudtam fogni a dolgokat: fekete csuklyás katonák lepték el a szobát, apám rögtön nekik ugrott, és heves bunyózás keletkezett. Ordibált nekünk, hogy menjünk, amíg ő feltartja őket. De apa...
Rögtön kimásztunk az ablakon és leugrottunk, hál isten földszinti szobából, így nem estünk nagyot.
Elkezdtünk futni, gyorsan kellett szednem a lábamat, hogy tempóban maradjak anyával, aki ijedt, zokogó arccal vezetett.
Nem jutottunk messzire, mikor pisztoly dördülés hasította ketté a levegőt.
- Oh James… - anyám megdermedt, majd heves sírásban tört ki. Csak úgy reszketett minden porcikájában. Én meg nem is értettem mi történt, de anya hangulata átragadt rám is, és könnyes lett a szemem. Apa? 
Hangok hallatszottak újra. Anyám összeszedte magát és rohanásnak eredt húzva maga után, mivel katonák jöttek utánunk. Zúgni kezdett a fülem a félelemtől és rettegéstől. Vajon mi fog történni, ha elkapnak minket? … Egyre közelebb kerültek az üldözőink hozzánk, pár pillanat múlva utol is értek minket. Egy kört kialakítva álltak meg körülöttünk. Ekkor erős kezek ragadtak meg és próbáltak leszedni anyámról. Ordítottam, jajveszékeltem, anya pedig egyre inkább próbált magához húzni. Nem választhatnak szét minket, ez nem történhet meg!
Pisztolylövés hangos hangja… Vér fröccsenés.
Adaline szeme elkerekedett, szorítása engedett, valamit még súgott, de már nem hallottam. Földre esett, vér folyt ki valahonnét a mellkasából, miután sötét, díszes ruháját is átáztatta a vörös folyadék.
Könnyek gördültek az arcomról, ennyire én sem voltam tudatlan, hogy ne értsem meg, mi történt...
- Anya, anya! – üvöltöztem. Katonák fogtak meg, de csak rúgkapáltam, ütöttem… hiány, fájdalom, düh kerített hatalmába…
Elsötétült a világ.
Újra ott volt anya mellettem, és mosolygott, mint minden reggel.
Meghaltam? Vagy csak egy rossz álom volt és minden rendben van? - gondolkodtam ezeken.
- Elviszel innét? – kérdeztem újra meg, mire szomorú mosoly volt a válasz.
- Mindig veled maradok, Melody – mondta ki susogva.
Gyönyörű pillanat volt, de sötétülni kezdett minden. Árnyak jelentek meg körülöttem, anya arca is megváltozott: hulla fehér színű lett, szemei elhomályosodtak, vér folyt ki a szájából és a mellkasán is vér színezte be a ruháját.
- Melody, Drágaságom! – lépett be apa is a szobába. Szép is lett volna, ha ő se úgy nézett volna ki, ahogyan. Kék, zöld, lila foltok borították arcát, ruhája szakadozott, homloka közepén véres lyuk volt, melyből szivárgott a vér.
- Velünk maradsz örökre – mondták egyszerre, és elindultak felém.
Sikoltozni kezdtem, a félelem csak úgy rázott. Mi ez? Valóság? Ugye nem? Miért? Hol vannak anyáék? Miért így néznek ki? Hol vagyok? Mondjátok, hogy ez egy rossz álom!?
Kezeik megragadtak…

Ordítva ébredtem, verejték folyt le rólam, még mindig reszkettem. Műszerek és gépek ott zümmögtek mellettem. Hangjuk kicsit megnyugtatott, de nem több. Szívem még hevesen vert, mintha mindjárt kirobbanna bordáim közül.
Hol vagyok? Már nem emlékszem… És hogy mióta? Talán évek, vagy hónapok, de az is lehet, hogy csak pár órája? Az idő múlása kiveszett az agyamból...
Egyszerű fehér szobában voltam: fehér falak, és egy ablak meg egy ágy. A látványt az egyszerűségről a gépek csúfították csak el.
Az emlékek melytől ismerős a szoba nem jutnak az agyam felszínére. Anya, apa emlékei is már halványodtak... miért felejtek? Amik viszont élesen égtek bennem: az a félelem, a fény és a düh a nagybátyám iránt.
- Melody! – lépett is be az előbb említett személy: olyan undorító és megjátszott mosollyal. Jól tudja, hogy utálom… és mégis megjátssza magát.
Műszerekhez lépett, végig vizsgálta a szemével őket. Egy fehér köpenyes férfi lépett ki a sötétből és állt mellé. Vajon eddig is bent volt a szobában? Mert nekem nem tűnt fel, és nem is ismertem fel.
Szóváltás történt köztük, de a szavak jelentése már nem jutott el hozzám. Meredten feküdtem, és mintha a világ lelassult volna körülöttem. Az idő... mintha az idő nem fogna az én dimenziómon, hol lassú, hol gyors... vagy csak rosszul érzékelem?
Mindketten mellém léptek, lekapcsoltak a műszerekről, majd segítettek, hogy álljak fel.
- Gyere! – olvastam le Leverrier szájáról a szót. Visszhangos léptekkel elindultam, vezettek a sötétség irányába, hosszú, keskeny, gyér fénnyel megvilágított folyosókon mentem keresztül velük.
Sehol senki, egy lélek se járt ezeken a részeken rajtunk kívül.
Megtorpantam. Az egyik szoba ajtaja résnyire ki volt nyitva. Fekete, hosszú hajú lány állt ott, nálam egy évvel tűnt fiatalabbnak, olyan 10 éves körüli, talán picivel több... kicsit keleties arcformája volt. Sötét szemei találkoztak az enyémmel, bizonytalanságot és fájdalmat olvastam ki belőlük. Erre valahogy elmosolyodtam, mintha csak magamat látnám egy másik testben...?
- Lenalee, takarodj vissza! – hallottam Leverrier hangját távolról. Biztos észre vette, ahogy egy pontra meredek.
Hát, így hívják… nem vagyok egyedül akkor. Szeretnék megismerkedni vele, ha ennek vége – ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor taszítottak egyet rajtam, hogy induljak már. Követtem az utasítást.
Pár perc múlva egy tágas terembe jutottunk. Ismerős volt ez is, de bár mennyire is kerestem, hogy honnét, nem jutott eszembe. Miért nem emlékszem?
Középen egy fehértestű, hatalmas lény állt, szemei le voltak takarva a „hajával”, mellkasánál, hasánál fehér pikkelyszerű bőr volt látható, de olyan... megfoghatatlannak tűnt, mintha csak kép lenne, de nem élőlény.
Beszélt Leverrierhez. Nagy szóváltás lehetett, mert nagybátyámon nagyon látszott a mérgesség.
Majd a lény felém fordult, hosszú csápjaival megragadt és felemelt szemmagasságig. Egy kockaszerű fényes tárgyat lebegtettet elém, amelynek zöldes fényétől hunyorognom kellett. Mi a fene ez? Sosem láttam eddig még.
Elöntött a fény.
Sikítani kezdtem az égető fájdalomtól, mely minden porcikámat végigjárta, mintha csak kiégetne belülről. Fájt... borzalmasan fájt, és ezen még a sikítás sem segített.
Majd vége lett mindennek: fénynek, fájdalomnak, körülöttem mindennek.
- Melody! – hallottam szüleim hangját. Ott álltak előttem fénnyel körbevonva. Mosolyogtak és a kezüket nyújtották felém.
Felnevettem és beléjük karoltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése