Jolly-Joker: 2. Rész

Hellobello!
Tudom, tudom... eltűntem az éterben... a nem létező éterben.
Aminek elsődleges oka, az érettségi. Szóbelikre ezerrel készülök, de azért meg akartam tartani a havi egy bejegyzést. Amint vége lesz, újult erővel csapok neki a befejezéseknek, de addig is... köszönöm, hogy várakoztok!
Ennek örömére, és mert tegnap megnéztem a NYSM-t, hoztam a JJ 2. részét!
Kommentelni szabad, jó olvasást!

"Tudjátok, hogy miért a Bolond a legerősebb lap a Tarot kártyában? Nem azért, mert az a bolond, aki kihúzza, hanem azért, mert a bolondnak tiszta az előélete, és így bárkivé válhat."
Hideg, hűvös szellő szaladgált az utcán, ahogy közben az égen is vezette a gomolygó felhőket. A nap fényes sugarai bármennyire is erőlködtek, a szürkeség nem tört meg, még csak mozdulni sem akart, inkább csak kifacsarodni, hogy a földre eressze az éltető könnyét.
Ebben a borús időben fékezett le egy kocsi a padka mellett. Vezetője hátrapillantott az utastérbe, ahol egy nő üldögélt ajkát harapva, idegesen. Kezében remegett a dosszié,  amit tartott, miközben torkát köszörülte,  hogy hangot nyerjen, majd kifizethesse a taxist.
Kinézett a párás ablakon, amit letörölt kabátja ujjával. Egy épülettel nézett farkasszemet, amely úgy tűnt,  mintha fölé akarna emelkedni, s rádőlni. Igen, félt és izgult, ahogy a megmérettetéssel szemezett. Nagyon nem tűnt ez jó ötletnek. Miért is ment bele az egész hülyeségbe? Maga is csak akkor tette fel ezt a kérdést,  mikor már a rendőrség előtt ült egy taxiban. Neki be kellene mennie oda, be kellene illeszkednie, dolgoznia... Gyomra liftezett, savanyú szájíz töltötte el, mintha máris visszafele indulna meg a reggelije. Úgy tűnik, nem volt jó ötlet reggelizni...
– További szép napot, hölgyem! – fordult vissza a vezető,  aki megkapta a fizetségét, és csak arra várt, hogy mikor is indulhat tovább már. 
Ivy nagy lélegzettel kinyitotta az ajtót,  majd ki is szállt.  De mire mondott volna valamit, addigra a sofőr elhajtott.
– Ez remek! – túrt bele hajába,  pontosítva parókahajába.  Nem úgy nézett ki, ahogy a cirkuszban parádézott. Ha be kell illeszkednie, akkor azt minőségien kell tennie... Tehát most barna haja vállára omlott, kontaktlencséje láthatatlanul bújt meg szemében barna színt kölcsönözve neki. El kellett hagynia vagány  farmernadrágját,  amit az utcán hordott, ahogy a dzsekijét is. Helyette ing, kosztümnadrág és egy blézer... Nem volt boldog, de legalább ő válogathatta ki a ruhákat, amiket elé toltak a Lovasok. Fájdalmai megvoltak,  kimondottan közeli volt még a baleset, de Atlas ragaszkodott hozzá,  hogy hamar munkának kezdjen. Cheryl Lesley... Mostantól ez lesz a neve,  akinek az újonnan érkezett gyakornokot kellett játszania. Más kérdés,  hogy például soha életében nem lőtt még,  vagy bilincselt meg valakit,  arról ne is beszéljünk,  hogy halványlila gőze sem a szabályzatról, egyenruháról és hasonlók. 
– Mibe kerültél bele, Ivy? – tette fel magának a kérdést.  – Ennyire hülye nem lehetsz? – fintorgott.  – De, ennyire balfasz vagyok – nézegette a papírokat, igazolványát és az épületet, miközben pár bátortalan lépést tett meg előre.  Pattanásig feszültek idegei, pedig csak reggel 8 óra múlt. 
– Cheryl Lesley... – motyogta magában,  ahogy előrement és benyitott a főbejáraton. Mikor meglátta az ellenőrzőkapukat,  na akkor már fulladozni is kellett és kétségbeesett arccal mustrálta a kártyalehúzót, meg a portást, aki most felkukkantott pultja mögül.  Olyan 40-50 éves fazon lehetett,  kicsit meghízva, haja pedig már őszbe borult.
– Miben segíthetek?
– Khmm – sercegett torka, ahogy megszeppenve nézett a férfira.– Cheryl... Lesley – bökte ki egyenes háttal.  – Én új lennék. 
– Oh – futott fel a férfi szemöldöke. – Maga lenne az?! Végre! 
– Igen, késtem – értett egyet, miközben csuklóját forgatta megrögzötten. – Elnézést,  csak hozzám később jutott el a hír az áthelyezésről.
– Ezt a főnökkel beszélje meg – caplatott ki Ivy elé.  – Van pár papír,  meg a belépőkártya.
– Természetesen – mondta, mintha teljesen tisztában lenne azzal, hogy mit kéne is tennie.
– Jöjjön, és amúgy Charles – mosolyodott el a szórakozott portás. 
– Örvendek,  Charles!
– Tudja... – kezdett bele a férfi,  ahogy indult előre,  de a szöveg további részét meg sem hallotta a nő,  ahogy a falakat, tárgyakat, embereket kezdte el mustrálni. Már nem volt visszaút, most már látták,  végig kell csinálnia. De, hogy a valódi Cheryllel mi is lesz? Egyelőre még nem tudta a választ,  hogy Atlas azt a kis számot hova is rakta az egyenletben, de egyelőre nem is akarta tudni.  Neki csak ez a része van, utána vissza a Galaxba, sőt már este is... Megrökönyödött, hogy mi is vár rá innentől kezdve és hirtelen azt kívánta,  bár sose találkozott volna a Lovasokkal. Bármennyire is meg volt illetődve az egésztől, már nem volt jó ötlet.  Egyetlen egy dolog volt, ami megnyugtatta, hogy a kártya azt mondta: kövesse őket. Abban még volt hite... Valahogy a kártya – amin a kék szem – megnyugtatta. Pedig csak egy újabb valami, ami irányítja, de mégis tudott benne hinni, ezen kívül meg akarta tudni, hogy kik is azok, akik a kártyákat küldözgetik...
***
Dylan az ajtó előtt állt.  Azt sem tudta, hogy kezdjen bele... A tegnapiak rendesen megkavarták, még ha próbált aludni egyet rá.  Még sem tudta elejét és végét venni az egésznek. Először keresnie kellett egy új Lovast, majd csak akkor akart szólni, ha a lány bevállalta. De a baleset mindent megváltoztatott.  A kezéből kiesett az irányítás, egy pillanatra jutott Atlas kezébe és most már nem tudja kiében van, mintha a Szem sem tudná, hogy mit is csinál.  Hol kezdődik ez az egész, és a vége mi lesz?
Végül benyitott és nyílegyenesen a nappaliba sétált komor arckifejezéssel.  Atlas és Marritt ült csak ott, amit azonnal furcsállt.
– Naaa, megjött a tékozló FBI-osunk – kuncogta Marritt, miközben élénk tekintettel figyelte Dylant.
– Hogy haladunk? – hagyta figyelmen kívül.
– Nagyszerűen. Kijavítottam egy csorbát – mosolygott irritálóan Daniel és dőlt hátra a kanapén elterpeszkedve. Arcán bármennyire is szórakozottság játszott,  tekintete mást mutatott.
– Csorbát?  Arra a csorbára gondolsz, aki tegnap még egy kórházban feküdt és ma már a rendőrségen sasszézik?
– Milyen tájékozott vagy...
– Arról nem volt szó,  hogy beszervezünk egy külsőst – gesztikulált erősen,  ahogy keresztbe fonta karjait, hogy ne legyen üthetnékje.
– Akkor kit raksz a rendőrnő helyére?  Így könnyebb is. Kihagyjuk a randevút vele, mondjuk kipróbáltam volna, hogy milyenek a bilincsei – vonta fel a szemöldökét sajnálkozva. – De ő jobbnak tűnik.  Tudod egyáltalán ki?
Dylan beharapta ajkát,  mintha csak ellenkezne, de közben máshol járt az agya. Mi a jó fene folyik itt? Neki kellett volna szemmel tartania, miközben máris köze van a Lovasokhoz, és úgy játszik,  ahogy Daniel hajlít egy lapot.
– Nem – vont vállat,  mintha halványlila gőze sem lenne, ki is Ivy.
– Egy cirkuszi – kuncogta.  – Akrobata vagy mi fene...
– Ki lehetett volna hagyni...
– Talán,  de ma este már fellépünk, úgyhogy annyira nem.
– És hol vannak a többiek?
– Ohhh – dünnyögte Marritt, aki eddig egy újságban volt belemélyedve. – Meg fogsz lepődni.
– Mondd, hogy nem... – rázta a fejét az ügynök,  aki egyre jobban belesüllyedt a kavargó történésekben. Valami hiányzott az egészből.  Valami, ami kulcsfontosságú lett volna...
– Jack ellenőriz,  Henley pedig rászállt a másikra tudtommal. Miért is zavar ennyire?
– Igen, ez engem is érdekelne – kuncogta a médium nagy szemekkel. – Mert az jól látszik,  hogy nem tetszik neked ez az egész...
– Nem is. Egy külsős van az egészben, akit alig ismerünk és valószínűleg fogalma sincsen, hogy mit csináljon az őrsön. Egyáltalán hogy mondott igent?
– Nem volt nehéz – ráncolta a homlokát Atlas, élvezte,  hogy ő áll nyerésre a beszélgetésben. – Lehetett hatni rá egy-két dologgal, de hamar beadta a derekát.  Rajongás – fintorgott. – Nem egy észlény, cirkuszi,  mit is várunk tőle, de Cherylnek megfelelő...
Dylen majdnem felnevetett, hogy Daniel ilyen szűklátókörű.  Pedig Ivyről mentek a városban a hírek,  de látszott,  hogy Atlas az ilyenekről lemaradt és még nem látott egy előadást sem.
– Amúgy a Galaxhoz tartozik – kottyantotta közbe Marritt, miközben kalapját megigazította.
– Annak azért neve van... – mondta Dylen is.
– Minden cirkusz ugyanolyan.  Próbálnak minket leképezni – legyintett a harmadik.
Atlas nem akart látni,  nem mintha Marritt igen, de ő legalább tisztában volt a Galaxxal.
Ő meg látta,  és pont amiatt, hogy nem tudta Ivy trükkjét megmondani, ettől ingott meg minden. Daniel szava is hatott rá,  és saját nézeteit is végiggondolta. Nem tudta, nem értette... Nem ő irányított. Sőt, az volt a baj, hogy egyikük sem. A játszma egy szinttel följebb jutott, amit ők már nem értek el.
***
Hullafáradtan vonszolta ki magát az épületből. Egyszerűen a napja a katasztrófával volt egyenlő. 
És a főnök... Magas, robosztus alkat volt pofátlan viselkedéssel és ott oltotta, ahol tudta.  Nem mintha a munkatársai olyan segítőkész fajtába tartoztak volna. Jó, volt egy pár kedves, aranyos jellem is... De mikor mindent be kellett mutatnia és beszélgetnie, akkor nem egyszer botlott bele a nyelve, hogy mit is mondjon. Valószínűleg sík hülyének elkönyvelték... De csak néhány napig kell kibírnia, így talán nem lesz olyan sok... Odament a kocsihoz, amit kapott. Alig várta,  hogy leléphessen, de még el kell mennie a Lovasokhoz, majd fellépés  ... Valószínűleg ebben a pár napban kinyírja a szervezetét az alváshiány és a fáradtság...
Beülve vizslatta a műszerfalat, ami nem nagyon különbözött egy normálistól, csak a villogó lámpák kapcsolóját akarta megtalálni, mert ha már rendőr,  akkor legyen előnye is. Elvigyorodott, mikor megtalálta és máris tolatott hátrafelé,  hogy utána végigszáguldja az utat.
Már taposott volna a gázba, mikor nyílt az anyós ülés felőli ajtó és egy csuklyás alak ült be.
– Heee! Ez nem taxi, takarodjon azonnal! – hördült fel, akár egy vadállat. 
– Nyugi van – fordult felé az alak, miközben lehúzta a pulóver cipzárját és a csuklya is lecsúszott fejéről. Feltűnt alatta sötét, dús,  rövid haja, barna szeme, mosolygós arca.  Kivillantak fehér fogai, mikor elvigyorodott a nő reakcióján.
– Jack Wilder – nyújtotta a kezét készségesen, miközben Ivy köpni-nyelni nem tudott. 
– Hiszen... Hiszen... – nyöszörögte, miután megtalálta a hangját, de még így is hüledezett, hogy az a Lovas ül mellette, aki pár hónapja meghalt autóbalesetben. – Tudtam! – vágta rá.  – De maga... Ehmm... Iv... Cheryl Lesley – fogott vele kezet erősen.
– Tudom, ki, Ivy – dőlt hátra.  –De nem rossz a szerepében.
– Maga figyelt?! – szaladt fel a szemöldöke, bár a tény annyira nem lepte meg. Naiv ábránd volt, hogy rögtön megbíznak benne. De hogy ennyire vak lett volna.  – Be is jött?  – hunyorgott rá. 
– Fogjuk rá – legyintett.  – Inkább menjünk,  úgyis ugyanoda tartunk – fordította arcát a lány felé,  aki engedelmesen tette be egyesbe a sebességváltót, majd engedve a kuplungon nyomta be a gázt és már ki is ugrottak az útra.  – És hogy ment?
– Remekül... Tényleg nagyon jól,  csak semmit nem tudok,  a tippelés és a csalás tart életben.
– Az jó – kuncogta.  – Első út a... Atlas azt mondaná: mágia megismeréséhez. Bele fogsz rázódni, azért elég jól ment szerintem elsőre. 
– Ki voltál benn?
– Az egyik takarító,  majd a kávéhozó és végül a nyomtatónál is ott voltam.
– Hmm. – Ivy visszapillantott a múltba ezen semleges emlékek megtekintése miatt. –Baszki... Tényleg... Fel sem tűnt.
– Ha gondolod, elmondom majd, min alapszik,  ha már bevontak.
– Kösz, lehet nem lenne rossz – biccentett, miközben az utat fixírozta. 
– Hallottam,  hogy valami cirkuszi vagy.
– Igen, akrobata.  Nevess csak ki, tudom, ez hozzátok képest semmi – sóhajtott,  mert ha ugyan nem említette senki sem,  de attól ő még érezte a hangnemekben.
– Ezt nem mondtam.  Én sem vagyok egy Atlas, mindenki máshoz ért. 
Halkan elnevette magát.  – Inkább hagyjuk, úgyis mindjárt ott vagyunk – fordult be, majd az utca végében leparkolt.
– Szerintem helyt állsz  – villantott egy mosolyt, ahogy kiszállt, majd már előre is sietett. Ivy nézett utána,  most érezte,  hogy milyen távol is volt tőlük.  Sosem lesz olyan, mint ők.  Mikor elfogadta, benne volt, hogy hátha meglátják a képességeit, de ez hiú ábránd marad. A cirkuszé és a cirkusz is övé.  Ez egy olyan szimbiózis, amit négy Lovas nehezen fog megtörni, hacsaknem repedés van már eleve rajta.
Besétált az épületbe,  ahol az első szintre kellett mennie.  Nehéz légzéssel belépdelt, bár semmi kedve nem volt egyikükhöz sem.
– Naaa! – vigyorgott egy arc előtte. – Már azt hittem, hogy a rendőrség el sem engedi... Marritt Mckinney – nyújtotta a kezét a kissé őrült hangú,  magas, kopasz alak, akinek kezében egy vastag könyv foglalt helyet, de most mégis lerakta.– Ugyan, kedves, ne legyen ilyen lelombozott. De ha gondolja, feldobhatom a kedvét.
– Marritt!  – lökte vállba egy alacsonyabb vöröske. Név szerint Henley Reeves, aki előrefurakodott a többiek között és csípőre tett kézzel vizsgálta meg Ivyt. – Üdv köztünk! – mosolyodott el bájosan. – Henley.
– Ivy... – fogott kezet először a médiummal, majd a nővel is. A sok tekintet szinte szétroppantotta. Úgy érezte, menten megfullad tőlük... A túl sok tekintet, mely egy pillanat alatt le tudná leplezni. Fellépésekkor sosem tapasztalt ilyet, hiszen az illúziót használta ki, tudta, hogy a szemfényvesztést menten elhiszik az egyszerű emberek, de it előttük...
– Jackkel már találkoztál, ahogy velem is. Dylen még hiányzik, majd valamikor ő is előkerül. Ez a csapat – tárta szét a karját Atlas, miután kisöpört szeméből egy kósza tincset. – Természetesen tagja még nem vagy, csak kárpótolsz minket az okozott hibákért.
Ivy torkán feltört egy morgás a szemtelen megjegyzésre. Daniel kicsit sem tisztelte, sőt, elvárta tőle, hogy megcsinálja ezt az egész rendőrösdit... Egy pofon olyan jól állt volna rajta... Jobb oldalt, ott a szeme alatt. – Mit tudtál meg?
– Ma este két műszak érkezik az előadásra, természetesen megfigyelés szempontjából, míg el nem fajulna bármi is. A fele kinn, a másik fele benn, ez olyan 10–12 embert érinthet... Szokásos felszerelés, semmi plusz, viszont már elment egy hívás az FBI-nak ez ügyben.
– Csak a szokásos... – vont vállat Marritt.
– És valami... – gondolkodott el. – T... Teodius, vagy Tidius...
– Taddeus Bradley? – döntötte oldalra a fejét Henley.
– Igen! Megemlítették, csak hallottam – vont vállat Ivy, hiszen neki aztán semmit nem mondott az ügy.
– Mit hallottál róla? – lépett előre Daniel kikerekedett szemekkel. – Most azonnal meséld el! Gyerünk!
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése